Alan Greenspan, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke, szabadúszó clairvoyant és – vicc nélkül – ebben a pillanatban a világ egyik legbefolyásosabb embere, tavaly ősszel egy kongresszusi meghallgatáson azt találta mondani (miközben a fél világ romokban hevert), hogy az amerikai gazdaság olyan, mint egy szupertanker, amely maga után húzza a világgazdaság többi részét. Dekódolva az üzenetet: nyugi fiúk, jól végzem a dolgom, ráadásul másodállásban még ezt a szerencsétlen Európát és Japánt is életben tartom, nem beszélve a fejlődő világról, ahová időnként mesterséges légzés gyanánt némi likviditást pumpálok kamatcsökkentésbe burkolva.
MEGÁLLÍTHATATLANUL. A hajó hetedik éve megállíthatatlanul megy előre, ráadásul egyre olcsóbb üzemeltetni, mert folyamatosan esik az infláció. A fogyasztói árindex több mint 6 százalékról 2 százalék közelébe esett vissza 1991 eleje óta, és további paradoxonként folyamatosan nő a legénység száma (visszaesik a munkanélküliség), ráadásul az utóbbi hónapokban fékeződni kezdett a bérek növekedése is. A szupertankeren minden csavar a bekerülési értékének négy-ötszörösét éri, ha a hajó tőzsdei értékét nézzük, ugyanis a Dow Jones tőzsdeindex 1992. január elejétől a három és félszeresére ment fel.
A fentieket olvasva még az elmúlt években az egyetemi padot koptató közgazdászok is felkapják a fejüket, hiszen a jelenség köszönőviszonyban sincs azzal, amit a makrogazdasági összefüggésekről tanultunk. Az viszont közhelyszerű, hogy a tanker a saját fizetési mérlegén keresztül húzza maga után a világ többi részét, hiszen a legdinamikusabb nagy árufelvevő piac, amelynek szinte korlátlan vásárlóereje van az importra. Az érdekes kérdés: mindezt mi finanszírozza? Belülről tavaly óta nincs finanszírozás, ugyanis – a történelemben ki tudja mióta tavaly először – negatív volt a háztartások pénzügyi megtakarítása, ami nem meglepő, ha belegondolunk, hogy az átlagos amerikai háztartás több mint egyéves jövedelme fekszik a tőzsdében és az elmúlt években átlagosan 20-25 százalékkal értékelődött fel. Szükségszerűen a külföld finanszíroz, ezzel juttatva vissza a folyómérlegen keresztül “kicsalt” dollárokat. Sajáttőke oldalon a tőkeáramlás fő motivációja a magas gazdasági növekedés és az egekbe menő részvényárak, adósságvonalon pedig a minőségbe történő menekülés, vagyis az amerikai állampapírok és vállalati kötvények vásárlása.
Greenspan mellett kevesebb reflektorfény övezte, de hatása legalább akkora volt a múlt héten lemondott Robert Rubin, amerikai pénzügyminiszternek, aki Clinton megválasztása után az elnök kérésére a kormányzati posztért feladta a Goldman Sachs befektetési bankban élvezett partneri státuszát és az azzal járó részvényeit, amiért ma több mint 100 millió dollárt kapna a New York-i tőzsdén. Rubin lemondásának hírére a Dow Jones nem reagált annyira hevesen, mint amikor két nappal később kijött az április havi, kilenc éve nem látottan magas, 0,7 százalékos fogyasztói árindex. Az infláció magja csak 0,4 százalékot emelkedett áprilisban és év/év alapon még mindig csak 2,2 százalék, vagyis nem veszélyezteti a gazdaságot, csak éppen drágább lett a szupertanker “tankolása”, elsősorban az olajárak év eleje óta több mint 40 százalékos emelkedése miatt. A baj viszont ezzel az inflációs adattal az, hogy jó okot ad Greenspan úrnak, aki a lelke mélyén három éve – tegyük hozzá ez idáig alaptalanul – retteg az inflációtól, hogy szép lassan elkezdje újra felvinni az amerikai kamatlábakat. Nem kérdőjelezve meg az idős jegybankelnök jóindulatát, felvetődik a kétely, hogy ez vajon miként hat a pénzügyi piacokra. Az elmélet szerint ugyanis rosszul.
Magyarország egy kicsit érzékenyebb az inflációra, mint az Egyesült Államok gazdasága, s még érzékenyebben reagálnak pénzügyi piacai az amerikai kamatemelésekre, mint mondjuk a Dow Jones, vagy az amerikai kötvényárak. Így, miközben bizonytalan a kamatemelés hatása az amerikai pénzügyi piacokra, egyértelműen rossz hír a magyar tőkepiac számára. Ráadásul közben szép csendben begyűrűzött a válság, ami nem annyira a gazdasági növekedés lassulásában, mint a fizetési mérleg növekvő hiányában és – ami még riasztóbb – a hazai blue chipek első negyedévi nyereségének 10 százalékos visszaesésében mutatkozik meg, amire a kilencvenes évek eleje óta nem volt példa a Budapesti Értéktőzsdén.
A SOR VÉGÉN. Maradva a tengeri hasonlatnál, a tankerre kötött országok sorában eléggé a végén vagyunk, ráadásul nekünk már csak egy felfújható csónak jutott. Ezt persze mindig is tudtuk, de azt, hogy ennek ellenére repülőgép-anyahajónak néznek minket a távolból és a magasból, az új a történetben. Sajnos szintén nem jó hír. Jó hír az lenne, ha befoltoznánk kis lélekvesztőnket és befejeződne a háború, mert akkor az európai langymeleg szelével tovább sodródhatnánk. Valamerre előre. –
