Finoman bírálja a magyar bankok többszöri feltőkésítését a Világbank A tervtől a piacig címmel nemrégiben közzétett tanulmányában. Az egyéves kutatómunka után született írás szerint a bankreform két fő módja – a meglévő pénzintézetek konszolidációja, illetve az újak piacra engedése – mára közel hasonló eredményre vezetett.
A lakossági betéteket főként csak számon tartó pénzintézetek magatartására a piaci reform első lépése, a bankrendszer kétszintűvé alakítása nemigen hatott. Annál inkább, hogy ügyfeleik, a magukat hirtelen “versenyben” találó állami vállalatok, hiteleiket egyszer csak nem törlesztették tovább – idézi a múltat a Világbank.
A vállalatok átalakítása mellett tehát a pénzügyi rendszer reformja is mind sürgetőbbé vált, mégpedig két fő területen. Egyrészt – és ez az átmeneti gazdaságok túlnyomó többségében már megtörtént – egy olyan központi bankot kellett létrehozni, amely a monetáris politika kialakításában és végrehajtásában teljes függetlenséget élvez, másrészt pedig szükségessé vált a gyenge kereskedelmi bankok talpra állítása.
Ennek a volt szocialista térségben két módja is akadt; hogy az egyes országok melyik mellett döntöttek, két tényezőtől függött. Mérlegelés tárgyául részben az intézményi örökség, részben pedig a pénzügyi rendszer “mélysége”, azaz az szolgált, mekkora is a pénzügyi kötelezettségek aránya a bruttó hazai termékhez (GDP) képest.
A 80-as évek végén ez utóbbi szempontból az átalakulásra “ítélt” gazdaságok körülbelül hasonló szinten álltak, ám a pénzromlásbeli különbözőségek – és a gyors inflációjú országokban a pénzeszközök iránti bizalom megingása – nyomán a “mezőny” erőteljesen széthúzott. Azáltal, hogy az infláció a rossz hiteleket és megtakarításokat, valamint a betétesek bizalmát a FÁK-országok többségében egyaránt elsöpörte, nemigen maradt mit veszíteni – írják a tanulmány szerzői. A megújulás lehetőségét következésképpen a pénzpiacra újonnan belépők hordozták magukban. Így például Észt- és Oroszország pénzügyi rendszere helyreállításához a vadonatúj bankok piacra engedésének módszerét választotta, mégha csak félig tudatosan is: a Szovjetunió felbomlásának zűrzavarában ugyanis számos új bank spontán született.
Általában igaz azonban, hogy a kevésbé fejlett országokban jó megoldást az jelenthet, ha a pénzügyi reform új szereplők, köztük a külföldi bankok színre lépését helyezi előtérbe. A volt szocialista régió tapasztalatai ezt a vélekedést nagyon is alátámasztják: a kezdetben lemaradást mutató, de bankalapítást szorgalmazó országok gyors folyamat eredményeként mára felzárkóztak a jobb körülmények közül elrugaszkodó Kelet- és Közép-Európához. A decentralizált intézményi fejlődést valóban elősegítő szabad belépés időszakában ugyanakkor a bizalom a szektor görcsös szerkezeti átalakításával és a gyenge bankok esetleges tömegessé válásával tovább csökkenhet – jegyzik meg a szerzők.
A kelet- és közép-európai országokat valamivel szilárdabb intézményi alapok és jobb fiskális pozíciók jellemezték. Ennek következtében a FÁK-országokénál “árnyaltabb” bankreform-módszert választottak, nevezetesen a meglevő pénzintézetek rehabilitációját. Magyarország – elsősorban Lengyelországhoz hasonlóan – a már létező bankok újjávarázsolására helyezte a hangsúlyt, és mihamarabbi privatizációjukat tervezte – szól a tanulmány. E módszer előnye, hogy képes fenntartani a pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat, és ily módon korlátot szab annak, hogy a pénzügyi tranzakciók mind nagyobb hányada kerüljön ki a bankrendszer “hatóköréből”. Nem kedvező vonása viszont, hogy a meglévő állami bankok szerepét ugyancsak magas szinten konzerválja. Ráadásul gátolhatja a tisztán beruházási feltételek meghonosítását is a hitel- és egyéb kérelmek elbírálásánál, hiszen azt a hitet erősíti, hogy a kormányzat újra és újra a bankok hóna alá nyúl majd. A Világbank elemzői szentelnek egy mondatot azon néhány magyar pénzintézetnek is, amelyeket a kormány ötször is “volt szíves” feltőkésíteni.
Bármelyik utat találják is üdvözítőnek – olvasható -, azt egyéb, kiegészítő reformoknak kell támogatniuk. Lényeges a többségi állami tulajdonú bankok vezetőségének feljavítása, a privatizáció melletti elkötelezettség biztosítása, és talán e pénzintézetek bizonyos tevékenységeinek korlátozása sem árt.
Az átmenet időszakában elkerülhetetlenek a jelentős mértékű hitelveszteségek, főként ha a reálkamatok emelkednek. A részben ezen okból pénzügyileg gyengélkedő intézmények helyreállítására a tanulmány három lépést javasol. Egyrészt a kormánytól, illetve a magas kamatok vonzásában élő betétesektől érkező pénzügyi források leállítását. Nem ritka, hogy ezek a bankok továbbra is normál vagy kedvezményes eljárásban részesülnek, mint például az a két lengyel állami bank, amelyek szegényes eredményeit más bankokéinál magasabb betétbiztosítással igyekszik ellensúlyozni, és így eztán is viszonylag olcsó forrásokhoz jutni. Másrészt majd’ minden esetben a menedzsmentet kell lecserélni, többnyire ugyanis a régi vezetőség a bajok fő forrása. Harmadrészt pedig a túlzott kockázatvállalásnak kell elejét venni, a szerkezetátalakításon túlesett bankokban a magánrészvényeseknek el kell veszíteniük tulajdonukat, miközben a veszteségekből a betéteseknek is részt kell vállalniuk.
Emellett azonban körültekintő szabályozás és teljesen független piacorientált felügyeleti szerv is szükséges. Effajta intézmények ugyan ma már valamennyi átmeneti gazdaságban léteznek – vagy önállóan (lásd Állami Bankfelügyelet) vagy pedig a központi bank részeként – hatékonnyá azonban még kevéssé váltak. Minthogy a szakembergárda képzése időt vesz igénybe, a felügyeletek számos országban még jó ideig képtelenek lesznek megelőzni valamennyi banki bukást – állapítja meg a Világbank. Korlátozott erőforrásaikat addig is úgy képesek a legjobban kamatoztatni, ha azokat a piacra belépők vizsgálatára, a tiszta banki működés ösztönzésére fordítják. Azért ez ügyben érdemes felidézni az Állami Bankfelügyelet éléről június végén távozó Rusznák Tamás szavait, aki sikerei között éppen azt tartotta számon, hogy még a korlátozott törvényi és személyi háttérrel, valamint a hiányos eszközrendszerrel is sikerült úgy kezelni bankválságokat, hogy azokból nem lettek hangos bankbotrányok (Figyelő, 1996/26.szám).
Óvakodj a bankok feltőkésítésétől – szól a Világbank következő tanácsa. A bedugult hitelek elengedése ugyanis csak “eltántorítja” a bankokat és a vállalatokat az átalakulás megkezdésétől. Még a jóval hatékonyabbnak ítélt módszer, a bankok készpénzes és kötvényes tőkésítése is csak abban az esetben sikeres, ha viszonylag gyorsan privatizációs lehetőségeket nyit meg a pénzintézetek előtt. Alkalmasint az eredmények igencsak vegyesek, amit az Egyesült Államok, Argentína vagy éppen Chile esete, a bankok többszöri feltőkésítése is jelez. Az újratőkésítés helyett a kormányoknak különben is – szól a nemzetközi pénzügyi szervezet verdiktje – a segítségnyújtás egyéb formáiról kellene gondoskodniuk: a kötelező tartalékok után fizetett kamatok feljebb srófolása például megkönnyítené a rossz hitelek problémájának levetkőzését.
