Játszd már el, hogy kultúrkutya vagy! Légy szíves!
– szól oda Spirithez a gazdája, miután az elméletileg már lefárasztott belga juhászkutya sokadszorra próbált iszonyatos lendülettel barátkozni minden két- és négylábúval.
Púza András, a Hard Dog Race alapítója eddig már sokezer kutya-gazda páros futását szervezte és vezényelte le – ráadásul nehezített terepen –, Spirittel azonban még neki is kihívás az élet. A malinois kutyát még szemmel is nehéz követni, őrült módjára száguld a Hajógyári-szigeten, és válogatás nélkül rohanna oda a gyanútlanokhoz, ha András nem fegyelmezné néha.
„Barátkozni akar, egy simogatást vagy labdát lopni. Az a baja, hogy túl okos. Képzeld el, hogy egy profi atléta testébe beleteszem Albert Einstein agyát, persze kutyaszinten. Nincs ebben semmi meglepő. Apja mentőkutya világbajnok, az anyja személykereső szolgálati kutya a tűzoltóságnál, de minden felmenője képzett munkakutya. Rendőrségi szolgálatot teljesítők is akadnak a rokonságban” – meséli András, akit a napi kutyasétáltatásra, vagyis inkább labdázásra kísértünk el a szigetre.
A bombakeresés játék a kutyának
Spirit vérvonalával akár katonai szolgálati kutya is lehetne, ő azonban nem követte elődje, Ronin példáját. András előző kutyája is malinois fajta volt, öt éve halt meg. Ő ismertebb, hisz nagy sajtóvisszhangot kapott, amikor a gazdájával Afganisztánban szolgált. Ronint robbanóanyagok megtalálására képezték ki, hét hónapot töltött a közép-ázsiai országban a kutyavezető tűzszerészként szolgálatot teljesítő társával.
András tudatosan választotta ismét ezt a fajta belga juhászkutyát, de Spirit kihívások elé állította: mivel érzékenyebb, így nehezebb is volt kiismerni a lelkét.
„Spirit, akárcsak Ronin, a gyakorlatok végén labdát kap jutalmul. De, amíg Spiritnek ehhez elég csak az alap engedelmességi gyakorlatokat teljesítenie, Ronin robbanóanyagot keresett. Igaz, mindketten úgy fogták fel, mintha játszanának.”
András szerint a kiképzett kutyák nem tudják, hogy az a valami, amit keresnek, akár fel is robbanhat, így a bombakeresést is játékként élik meg, miközben a vezető nagyon is tisztában van a veszélyekkel. Civilként gazdát mondok, de András javít,
Azt mondja, a Magyar Honvédségnél nagyon jó a kiválasztási rendszer, komoly pszichológiai szűrés van a tűzszerész beosztáshoz. Ami garancia arra, hogy alkalmas emberek kerülnek éles helyzetekbe. Szerinte idővel meg lehet szokni, hogy potenciális robbanások helyszínén kell dolgoznia az embernek, de az első pár napban ő sem tudta leplezni a félelmét.
Összecsináltam magam, azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Folyamatosan aggódtam, hogy ez fog most felrobbanni vagy emez? Szerencsére nagyon jó csapat vett körül, tele tapasztalt katonákkal, kutyavezetőkkel, sokat segítettek a kezdetekben is. Megtanították, hogy nem baj, ha félek, sőt. Akiben nincs egy egészséges, de kezelt félelem, az ne is menjen tűzszerésznek, mert nem fog jó, kellően átgondolt döntéseket hozni. Vakmerő lesz.
A hadműveleti területen töltött akciókról szívesen mesélne, de egy félmosollyal intézi el az éles helyzeteket firtató kérdésemet: „Ami Afganisztánban történt, az Afganisztánban is marad.” Majd komolyabban hozzáteszi: „Igen, voltak melegebb helyzeteink, tekintve, hogy nyáron voltunk kint. De tényleg, viccen kívül, van, ami szolgálati titok, annak megtartását pedig nem veti le az ember az egyenruhával. Annyit elmondhatok, mindenki lelkiismeretesen, profin tette a dolgát, és mindannyian hazajöttünk épségben. Sajnos ez utóbbi nem minden múltbéli bajtársunkról mondható el.”
Ahogy arról sem mesél, 2015-ben miért szerelt le a honvédségtől, de hozzáteszi: a sereg, az ott töltött idő és a bajtársak, az elöljárók, a kiképzők kimondhatatlanul sokat tettek hozzá az életéhez. „Életem végéig hálás leszek az ott töltött időért.”
De aztán – amikor ismét a kutyákról beszél – megint visszakalandozik a harctérre.
„Voltak kint Afganisztánban igazán zúzós napjaink. A hőmérséklet átlag 35–40 Celsius-fok volt, de mértünk nem egyszer 45 fok körüli értéket is, mi pedig repeszálló mellényben, teljes felszerelésben dolgoztunk. Teherautókról fel és le, mindent a kutyával együtt. Tettem is egy poénnak szánt megjegyzést a kollégáknak, hogy ebből versenyt kellene szervezni, akkora szívás, amit csinálunk. A társam, akivel egy kegyetlen nap után sétáltunk a szállásunk felé, kapásból azt mondta: Hát, csináld meg!”
Afganisztán harcok és a pokoli meleg nélkül
András hét hónap után hazatért Afganisztánból, és úgy tűnt, az ötlet kezd elhalványulni – teljesen el is felejtette a viccnek szánt kiszólást. A futás és az akadályok leküzdése megmaradt az OCR (Obstacle Course Racing) versenyeken, de valahogy valami hiányzott.
Ok, teljesítettem a pályát, de hol a kutyám?
– vetődött fel benne az egyik célba érésekor.
Elkezdett körbenézni a világban, hol van hasonló ahhoz, mint ami a fejében megfogant, de pont olyat nem talált, ami a víziójában szerepelt, ami egy újabb ok volt arra, hogy belevágjon. 2014-ben már készültek az akadálytervek, gondolkodott a márka nevén. Mert abban biztos volt, hogy márkát akar építeni, nem csak egy versenyt szervezni.
Már a negyedik vagy ötödik versenyen voltunk túl, amikor beugrott: hopsz, de hiszen én erről vicceltem odakint. Furcsa játékai vannak az emberi elmének, bekerült a tudatalatti kispolcra, és csak előjött. Megcsináltam, valóság lett egy elejtett megjegyzésből. Olyan kihívást akartam, ami az átlag civilt kimozdítja a komfortzónájából. Igen, a HDR-ben benne van Afganisztán, persze a hadműveleti terület és a pokoli meleg nélkül, de az életem minden eddigi tapasztalata is benne van.
2016. október elsején rendezték az első versenyt, jórészt baráti segítséggel. Nem volt még marketingbüdzsé, szájról szájra járt a Hard Dog Race híre, 2017-ben pedig már közel 800 ember vett részt a versenyen.
„Eleinte nem is tudtuk kezelni ezt a nagy létszámot. Olyan útra léptünk, amelyre eddig senki, így lehetetlen is volt felkészülni rá. Nem volt egy minta, egy forgatókönyv vagy egy lemásolható versenymenet, csak egy ötlet, amit meg kellett valósítani. Eleinte sok minden félrement, én is rengeteg hibát elkövettem szakmailag, emberileg és vezetőként is, és voltak rossz gazdasági döntéseim is. De ezzel számolni kell, ha olyan dolgot csinálsz, amit előtted még senki. Aztán megtanultuk, pontosabban, tanuljuk. Vallom, hogy a HDR nincsen kész, soha nem is lesz. Mindig lehet és kell tanulni az elkövetett hibákból, mindig van hova fejlődni.”
Új kihívás volt a helyszínek kiválasztása, az akadályépítés, a szponzorok felkutatása vagy a marketingstratégia kialakítása is, de a fejlődés látványos volt. 2017-ben már átlépték az országhatárt is, Lengyelországban és 2018-ban Csehországban is megvetette a lábát a Hard Dog Race.
„Már a második versenyünkre sok külföldi érkezett, látszott, hogy valami újat kínáltunk a kutyásoknak. Éreztük, hogy ebből valami nagy dolog lehet, és nem akartam, hogy lemásolják az ötletemet, ezért terjeszkedni kezdtünk. Ma már azért találni a Hard Dog Race-hez hasonló versenyeket, de ezek többnyire a miénk másolatai, vagy legalábbis erősen inspiráltuk őket. Persze ezt nem lehet szászázalékosan kijelenteni, de tény, hogy majd mindenki utánunk kezdte el” – meséli András, és végszóra megérkezik Spirit is, akinek addigra már szinte teljesen fehérre rajzolta a pofáját a labdázás miatt kitörő nyálrengeteg.
Próbálj már meg viselkedni!! Hát hogy nézel ki?
– szólítja meg a kutyája érzékeny lelkét.
Az alapítót sokan megkeresik a versennyel kapcsolatban, például azért, hogy a saját országukban szeretnék megvalósítani a Hard Dog Race-t. Ő mindenkivel tárgyal, viszont, aki vele akar dolgozni, annak egy feltételt mindenképpen teljesítenie kell: „Én minden versenyt lefutok – aki velem akar dolgozni, annak is le kell! Ha elég sáros vagy, akkor le tudunk ülni tárgyalni, hogy képviseld-e a Hard Dog Race-t.”
A koronavírus-járványt megérezte a versenysorozat is, de annyira nem, hogy feladják. Elmaradt vagy csúszott néhány verseny, de az egész szezont nem kellett halasztani. Így is két évbe telt, mire felálltak, az utóhullámok gazdaságilag még tartanak ugyan, de ahogy András fogalmaz: „Látjuk már az alagút végén a fényt, és hiszünk benne, hogy nem a vonat jön szembe. Az élet olyan mint a HDR-pálya. Jön egy akadály, le kell győzni, ez is ilyen. Tudom, optimistán hangzik.
De hát ki látott már pesszimista tűzszerészt?
Ma már az egész évet kitölti a versenyekre való készülés, amit nagy részben egy 6–7 fős stáb végez, nemzetközi szinten ennyi ember gondoskodik a HDR márka hétköznapjairól. Ám ahogy közeledik egy-egy esemény, úgy nő a munkatársak száma. A versenyeken már egy nagyjából hetvenfős csapat dolgozik az önkéntesekkel együtt. András fontosnak tartja hangsúlyozni: a HDR nem ő, hanem a mellette álló csapat, a közösség.
Emberiskola
Andrást a magyarországi kutyatartási kultúráról is megkérdeztük. Nincs túl jó véleménnyel róla, de azt elismeri, hogy az utóbbi években érezhetően változott a helyzet.
„Nagyon sokat fejlődött az emberek kutyához való hozzáállása, viszonya, látom a pozitív fejlődést, de még most sem tartom kielégítőnek a helyzetet. Nagyon sok dolgunk van még. Az alapoktól kellene elkezdeni. Már az óvodában megtanítani, hogy mekkora felelősséggel jár kutyát tartani. A kutyák érző lények, igényeik vannak. Az emberek viszont nem mindig foglalkoznak ezzel, sokszor nem elég körültekintően választanak kutyát.”
András sorolja a hibákat az ivartalanítás elmaradásától kezdve az eszetlen, kapzsi szaporításon át egészen a kutyagumik összegyűjtéséig, pontosabban annak hiányáig.
A Hard Dog Race nem titkolt célja, hogy fejleszteni akarja a magyarországi kutyatartási kultúrát is, ami az alapító szerint inkább az emberek miatt olyan, amilyen. Vallja, hogy néha önkritikát is kell gyakorolnunk.
El kell gondolkozni azon, hogy minket, kutyásokat miért nem szeretnek. Nagy a felelősségünk abban, hogy békében együtt tudjunk élni a nem kutyásokkal. Empátiára és türelemre van szükség, kutyásként ne háborodjak már fel azon, hogy zavarok egy olyan embert, aki nem szereti a kutyákat, vagy nem tudja, hogyan kezelje őket. Aki ezt nem veszi tudomásul, annak nem való a kutya.
András annyira a kutyát helyezi a középpontba, hogy az ideiglenes örökbefogadást is inkább a négylábúak szemszögéből nézi.
„Az állat nem egy tárgy, amit odaadsz két hétre. A kutya már elkezd érezni a befogadója iránt, elkezdi elhinni, hogy családja van, később ezt veszik el tőle, ha vissza kell mennie a menhelyre. Nem a szakmai szocializációs folyamatokról beszélek. A kutya érző lény, és nagyon jól lehet dekódolni, még akkor is, ha ilyen őrült, mint ez az imádnivaló hülye” – simogatja meg Spirit fejét.
András szerint, ha a kutya valami bajt, esetleg tragédiát okoz, ott mindig az ember a hibás, ezért osztja az általunk is megkérdezett etológus véleményét, miszerint egy-egy, kutyák által elkövetett támadásnál is nagyban felmerül az ember felelőssége: „Ha egy kutya rosszat csinál, azt azért teszi, mert valamiért eljutott odáig, van múltja, vannak rossz bevésődései. Egy támadás okok és okozatok egymás utánisága, a kezdő lökést pedig mindig az ember adja. Tehát akkor az embert kellene betiltani, nem?”
„A kutyaiskolát emberiskolának is tartom, az ember megtanul bánni a kutyával és sokat tanul magáról. Pontosan ezért nagy a felelőssége a kutyaoktatóknak, és a Hard Dog Race-en is sok tapasztalatot gyűjtesz magadról, a kutyádról – kettőtökről. Én elég radikális vagyok, a kutyatartást is kutyajogosítványhoz kötném, bár tudom, hogy ezt nehéz lenne megvalósítani és ez egy messzire vezető gondolat.”
Púza szerint az is probléma, hogy sok az önjelölt kutyakiképző Magyarországon, sokan csinálnak úgy kutyaiskolát, hogy semmilyen végzettségük nincs ehhez.
„Vagy szigorúbb törvények kellenének, vagy jobban be kellene tartatni a mostaniakat. Az OKJ-s kutyakiképző rendszert megszüntették; van helyette más képzés ugyan, de nem tartom megfelelőnek a rendszert. Persze tudok olyan kutyakiképzőt, aki régóta és jól csinálja, és semmilyen papírja nincs, de ez ritka. Egy képzés elvégzése azért valamit szavatolna, és bizalmat is kelthetne. Ha például a honlapon bemutatnák az oktatókat: ki honnan szerezte a tudását, már jobban meg tudnának bízni az iskolában. De azt mindenképpen el kell ismerni, hogy döntéshozói szinten van akarat az állatvédelemre, látszanak az erre való törekvések.”
András szerint a Hard Dog Race kimondott célja, hogy fejlessze a hazai kutyatartási kultúrát is, az alapoktól.
Éljetek már aktív életet ezekkel a csodás lényekkel, mert futásra, mozgásra és agymunkára születtek!
– mondja, majd ezt hangsúlyozandó elhajítja a labdát Spiritnek.
Ami nem jó a kutyának, az szóba sem kerül
Eddig – nemzetközi szinten – több ezer kutya fordult meg náluk. Céljuk, hogy bevonzzanak mindenkit, aki azt érzi, hogy a HDR az ő világa. Szezonról szezonra új útvonalakat, akadályokat találnak ki, hogy folyamatosan kihívások elé állítsák a párosokat.
Tudatosan gondot és problémát akarunk okozni az embereknek. Ha ezeket megoldják, akkor jön az igazi jutalom, a teljesítmény után érzett büszkeség a célban. Ez csak akkor jár, ha megdolgozol érte. A Hard Dog Race nem az angol úri kisasszonyok könnyed teadélutánja, ez egy kihívás. Sokszor szidják is az anyámat. De én ekkor elégedett vagyok. Sőt, ha egy pályán nem szidják az anyámat, ott valamit elrontottam!
Az alapító – aki Mud Dog Race néven újabb versenyt is szervez – elmondta, a versenyeken természetesen az emberi biztonság is fontos, de a kutyáké sem kevésbé: „a kutya minden előtt van. Ha neki valami nem jó, akkor az nem lesz a versenyen, ennyi. Ami rossz a kutyának, kárt okoz, azt meg sem vitatjuk, mint felmerülő új ötletet! Ez az első szempont amit vizsgálunk: a kutya.”
Nekünk bőven elég volt egy negyed szigetkör, Spiritnek nem. Ugyanúgy nem hisszük el róla, hogy lefárasztották, mint akkor, amikor találkoztunk vele. Megáll ugyan, de csak azért, mert tudja, hogy menni kell haza. Nem akarja elhagyni a szigetet, úgy tesz, mintha nem hallaná András hangos és erőteljes szólítását. Csak a harmadik „hozzám” vezényszóra ül be András lábához, némi labdával való korrumpálással, ami nála már szófogadatlanságnak számít.
Pontosan tudja, mit kellene tennie. De most játssza a hülyét, hogy elfelejtette.
Andrást közben a felesége hívja. „Hálás vagyok és büszke a feleségemre, igazi katonafeleségként kezeli ezt a 0–24-es állapotot évek óta. Nélküle nem menne az egész” – mondja Púza András, miután letette a telefont, Spirit pedig a szállítódobozban lévő helyére ugrik az autóba.
„Neki abból a szempontból mindegy, hogy belföldi tűszerész járőrben vagyok, Afganisztánban, az akadálypályákon, vagy épp interjút adok. Sokat dolgozom, utazom, kevés a magánélet most is. Csak annyi a különbség, hogy most már kevésbe aggódik, hogy hazajövök-e a feladat végén.”
