Valóban mindig elérzékenyülsz, ha meghallod a Yesterday–t?
Igen. Akármilyen feldolgozásban is hallom, meghatódom.
Ilyenkor könnyezel is?
Előfordul. De minden egyes alkalommal egy gombóc lesz a torkomban. Már az első sor után. Nem tudom megmagyarázni.
Énekelni is szoktad?
Legutóbb a vígszínházbeli koncertemen is elénekeltem. De hallgatni meghatóbb, mint énekelni.
Szóval magadon kevésbé hatódtál meg.
Ezek szerint. Pedig átadtam magam a dalnak, mégis mélyebben megérint, ha hallgatom. Szerintem a világ legszebb dala.
Meghatódós típus vagy?
Annyira nem. Igazából csak zenén szoktam meghatódni, az tud megütni mélyen.
Képes vagy megélni és kimutatni szélsőséges érzelmeket? Csak mert kívülről végtelenül nyugodtnak tűnsz.
Autóban ülve rendkívül szélsőséges érzelmek kapnak el: ha valaki index nélkül bevág elém, ki is mutatom az indulataimat.
Kiabálsz?
Azt azért nem, inkább morgok. Magamban anyázok.
Hú, ez aztán szélsőséges reakció!
Nekem az. Ilyenkor rendszerint utólag megbánom, hogy ennyire is sikerült kihozni a sodromból.
Emlékszel, mikor kiabáltál utoljára?
Nem szoktam, nem is emlékszem ilyen esetre.
Ez komoly?
Töröm a fejem, de így van. Nem az én stílusom. Gyerekkorom óta kerülöm a balhés helyzeteket, utálom, ha bármi kizökkent a lelki nyugalmamból.
Folyamatosan törekszel egy lelkileg kiegyensúlyozott állapotra?
Nem kell, ilyen vagyok. Úgy raktak össze, hogy az agyam folyamatosan a dalokon kattog, de tényleg nulla-huszonnégyben, és próbálok vigyázni, hogy semmi ne zökkentsen ki. Például ma is összerezzentem, amikor gondolkodtam egy dalon fogmosás közben, és a feleségem váratlanul rám nyitotta az ajtót. Engem egy ilyen is ki tud zökkenteni.
El is illant?
El.
Ez kissé autisztikusnak tűnik.
Ez azért még nem az autizmus szintje. Egyszerűen csak kerülöm a váratlan, kiszámíthatatlan dolgokat.
Egyszer úgy fogalmaztál, nem vagy elég rock and roll a rock and rollhoz. Ha jól fordítom le, a te introvertált személyiséged nehezen egyeztethető össze egy popsztár imázsával.
Pontosan. Nem is tekintem magam annak. Sőt, ezzel mások sem szoktak megvádolni. Én inkább az az ember vagyok, aki bent ül a stúdióban egy kötött pulcsiban vagy egy kockás ingben, és molyol valamit a háttérben.
És nem is érzed magad komfortosan, amikor kiállsz tízezer ember elé egy arénában?
Komoly feladat számomra, hogy komfortosan érezzem magam, mindig kell egy-két szám az elején, hogy fel tudjak oldódni. Nem is komfortról van szó, hanem inkább egyfajta meditatív állapotról.
Meditáció a nagyszínpadon?
Lehet, hogy furán hangzik, de a színpadon való létezésnek, a színpadi éneklésnek van egy sajátos légzése. Az egész állapot nagyon hasonlít a meditációhoz: mindkettőnek az a lényege, hogy az ember nem gondolkodik semmin, teljesen átadja magát az éneklésnek.
A meditáció alapvetően nem egy magányos cselekvés?
Egy koncert valójában egy csoportos meditáció. Teljesen egy hullámhosszra kerülök a közönséggel, és azt érzem, ugyanabban a dimenzióban vagyunk. Megéljük az együvé tartozást.
Ott állok fönn a színpadon és énekelek, egyúttal azt is érzem, mintha ott állnék a tömegben én is.
Úgyhogy ajánlanám terápiaként mindenkinek, hogy legyen popsztár és énekeljen egy arénában, mert tényleg egy fantasztikus élmény és feltöltődés.
Érdekes tanács ahhoz képest, hogy te sem tekintesz magadra popsztárként. Ha nem zenész lennél, milyen területén tudnál kiemelkedőt nyújtani?
Nem tudom, olyan alkat vagyok, aki a jég hátán is megél. Dolgoztam üveggyárban, gumigyárban, több mint tíz évig voltam segédmunkás. Még most is sok minden érdekel. De azt hiszem, pszichológus lennék. Ha újrakezdhetném az életem, pszichológus lennék vagy valamilyen természettudós.
Tudós?
Mindig is érdekelt a fizika, a kémia, a csillagászat. Ma is.
Követed?
Követem. Nagyon sok mindent megnézek, elolvasok.
Mikor olvastál utoljára tudományos cikket?
Tegnap. A 2021-es csillagászati áttörésekről olvastam egy szakcikket, ami egyszerre volt érdekes és szórakoztató.
Tényleg el tudnád magad képzelni tudósként?
Abszolút. Ha nem zenész lennék, és visszamehetnék az időben, biztos, hogy valamilyen tudománnyal foglalkoznék. Én ebben nőttem fel.
A törökszentmiklósi romatelepen?
Ott. A nevelőapukámnak, aki egyébként nem roma származású, rengeteg könyve volt. Több ezer kötet meg rengeteg tudományos folyóirat.
A cigánytelepi házatok tele volt könyvespolcokkal?
Tele. Persze ezzel teljesen kilógtunk a sorból. Apukámat úgy is becézték a romasoron, hogy a „bolond Imre”.
A könyvek miatt?
A könyvek miatt. Ráadásul nemcsak gyűjtötte, de olvasta is azokat. És sokat mesélt róluk. Aztán én is rákaptam, és az összes könyvét elolvastam.
Mikről szóltak?
Mindenféléről. Egy csomó szépirodalom meg rengeteg történelmi tárgyú könyv. Főleg a második világháborúról, apámat az érdekelte a leginkább. De legjobban az Interpress Magazint szerettem, ami egy tudományos-ismeretterjesztő folyóirat tele csodálatos képekkel, grafikákkal. Nekem akkor az azt jelentette, amit a mai gyerekeknek a Marvel-univerzum.
Az, hogy roma származású vagy és egy cigánytelepen nőttél fel, rakott rád olyan felelősséget, hogy felnőttként, ismert emberként foglalkoznod kell annak a társadalmi rétegnek a problémáival, ahonnan jössz?
Ez nehéz kérdés. Szerintem ez nem kötelesség, az ember elsősorban saját magáért, a saját tetteiért felelős. Úgy kell élnie, hogy azzal mintát adjon. Nagyon nehéz erővel, tudatos cselekvéssel hatást gyakorolni olyan szociális és társadalmi folyamatokra, amelyeknek az eredői több száz évre nyúlnak vissza. Ezzel együtt részt veszek számos olyan programban, amiknek a célja a romák felzárkóztatása. Én a tanulásban hiszek, hosszú távon csak az oktatás segíthet mérsékelni a különbségeket. Ezt már tudják rólam, legtöbbször eleve olyan projektekben számítanak rám, ahol kulcsszerepet kap az oktatás.
Konkrétan?
Bármikor elmegyek énekelni roma iskolásoknak vagy olyan rendezvényekre, ahol beszélgethetek cigány gyerekekkel. Igyekszem inspirálni őket, hogy tanuljanak. Máskor adakozni kell, vagy csak a jelenlétemmel, az arcommal, az ismertségemmel legitimálni egy jó kezdeményezést.
Felelősségvállalásod része a 2005-ben írt Hat év után című számod is, amely azt üzeni a roma fiataloknak, igyekezzenek elkerülni a börtönt, ha meg akarják óvni a családjukat. Másfél évtized után talán már meg tudod ítélni, hogy azt sikerült-e elérned ezzel a dallal, amit szerettél volna.
Ez is nehéz kérdés, mert részben igen, másrészt viszont egyáltalán nem az lett a hatása, amit reméltem: sajnos ez egy börtönsláger lett. A TikTokon például van rengeteg videó, amin azok éneklik a dalt, akik épp kijöttek a börtönből. De látni rajtuk, hogy inkább büszkeségből vagy poénból, és nem azért, mert megértették volna az üzenetét. De olyan is előfordul, hogy koncerten valaki azt kéri, a dalt címezzem a kedvesének, mert éppen börtönben van, és nagyon hiányzik neki.
És ilyenkor dedikálod?
Valamikor igen. Bemondom a dal előtt, hogy a Hat év után most Pistának szól, akinek még két éve van hátra a büntetéséből. Mert valami pici örömet tudsz vele szerezni Pistának a rácsok mögött. Szóval nagyon sokaknak fontos ez a dal. Van, akinek úgy, ahogy én szeretném, más meg gizdaságból énekli, és látod rajta, hogy egy év múlva ugyanúgy bent lesz.
Jól tudom, hogy még sosem léptél föl Törökszentmiklóson?
Egyszer a helyi roma önkormányzat meghívott egy szociális intézmény átadására, de akkor nem kellett énekelnem. Koncertezni nem hívtak, én viszont szerveztem magamnak egy fellépést. Legalább tíz éve volt, de alig jöttek el az emberek.
Fájt?
Fura volt, de igazából nem fájt.
Akkor értettem meg, mit jelent az, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Ilyen a világ.
Milyen?
Olyan, hogy nem látnak szívesen otthon. Az emberek nem tudnak veled együtt örülni. Én eljöttem onnan, és amikor visszamegyek, azzal szembesítem őket, hogy nekik nem sikerült kitörniük. Óhatatlanul fájdalmat okozok nekik. A törökszentmiklósi cigánytelepen élők ugyanabban a nehézségben élnek, amiben én is felnőttem. Sőt, talán még rosszabb helyzetben.
Egyszer elvitted a lányod erre a romatelepre. Mit akartál neki megmutatni?
Hogy tudja, van ilyen is, és az apja is innen jött. De túl pici volt még, ha egy kicsit nagyobb lesz, újra elviszem. Fontos, hogy ne burokban, ne elefántcsonttoronyban éljen. Legyen tisztában az élet dolgaival. Mert ez az élet része Magyarországon, így van már több száz éve, és még valószínűleg egy jó darabig így marad.
Lesznek cigánytelepek, és ott lesznek romák, és igen, ott előfordul minden, a szép is, a jó is meg a rossz is.
Szóval szeretném, ha Szofi látná és érezné ezt a kettősséget. Még csak hétéves, de már most látszik, hogy szociálisan nagyon érzékeny. Van, akiben egy ilyen látogatás még inkább előítéleteket szülne, a kislányomnál viszont azt érzem, hogy megérinti a lelkét, amit lát.
Hogy viseled azt a felelősséget, hogy bármit is teszel, téged nemcsak Caramelként ítélnek meg, hanem romaként is?
Olykor nehéz. A nyilvánosságban soha nem engedhetem el magam. Másrészt elővigyázattal kerülöm a kényes helyzeteket.
Fegyelmezett ember vagy?
Annak tartom magam. Mostanában nagy divat a megmondás, a véleményalkotás mindenről. Én például tudatosan kerülöm a politikai megnyilvánulásokat. Két út áll elő egy előadó előtt: vagy kiáll valamelyik ideológiai-politikai oldal mellett, vagy szigorúan hallgat a preferenciáiról. Én az utóbbiakhoz tartozom, és nemcsak azért, mert a színvallással megosztanám a saját közönségem, hanem mert zsigerileg képtelen vagyok elviselni az élet minden területére kiterjedő megosztottságot. Itt ez a csésze kávé, ha azt mondom, hogy milyen finom, akkor száz emberből ötven rám ír, hogy milyen hülye vagyok, és egyáltalán minek iszom kávét, a másik ötven meg a mennyországba emel, mert ők is imádják ezt a márkát.
Látsz még olyan területet az életben, ahol ez a megosztottság nem érvényesül?
Már nincs ilyen. Pont most írtam erről egy dalt: a folyamatos szembenállásról. Azt fogalmaztam meg benne, vannak emberek, akik mindig szemben akarnak állni a másikkal, de ennek következtében egyfolytában egymás szemébe néznek.
Úgy érted, egymás foglyai?
Pontosan. Látszólag egymás ellen küzdenek, valójában egymástól függenek, egymáshoz vannak láncolva.
Hét évvel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, elviselhetetlennek tartod a magyar társadalom megosztottságát. Akkor milyen szavaid vannak a jelenlegi helyzetre?
Az a legszörnyűbb, hogy hozzászoktam. Sajnos. Feladtam, megpróbálok nem foglalkozni vele. Nem magyar jelenségről van szó, a közösségi média térhódításával az egész világon uralkodóvá vált ez az állapot. Pedig szerintem ez csak a virtuális térben ilyen elviselhetetlen, a valóságban nem is állunk ennyire szemben egymással.
Április elején választások lesznek. Nyilván azt nem kérdezem, kire voksolsz, inkább hogy megérint-e érzelmileg.
Megérint. Nagyon is foglalkoztat. Olyan döntést hozok, amelyben az agy és a szív is szerepet kap, márpedig ez a kettő annyira egymás ellen dolgozik, hogy nem is lehet százszázalékosan helyes a választásom. Az biztos, hogy nem leszek maradéktalanul elégedett a voksommal.
Ami szintén mélyen érintett érzelmileg, az a kislányod súlyos betegsége. A történetet feleségeddel, Szilágyi Szilvivel együtt megosztottátok a nyilvánossággal, így tudható, hogy Szofi felgyógyult a leukémiából. A személyiségedet, az emberi kapcsolataidat, a másokhoz való viszonyulásodat mennyiben változtatta meg ez a pokoljárás?
Alapvetően. Sokkal zárkózottabb lettem.
Miért?
Mert egy olyan helyzetben kellett folyamatosan kommunikálnom, amit nagyon félelmetes volt megélni. Nagyon kemény volt. Nem tudtam, hogy mi lesz, de mégis folyamatosan be kellett számolnom az aktuális helyzetről, mert üldöztek az újságírók. Szofi betegsége óta talán túlságosan is zárkózott lettem.
Végezetül feltennék néhány villámkérdést, arra kérlek, hogy próbálj meg tömören válaszolni rájuk. Elsőként: igaz, hogy az ágyad mellett mindig van egy füzet és egy toll, merthogy a legjobb dallamok álom közben törnek rád?
Igaz, és most már nemcsak toll meg papír van mellettem, hanem a telefonom és a diktafonom is. Fölriadok hajnali kettőkor, és gyorsan leírom vagy feléneklem. Előfordul, hogy kiosonok a fürdőszobába, hogy ne ébresszek föl senkit, megpróbálom suttogva felmondani a diktafonra, másnap visszahallgatom, aztán nem értek belőle semmit, annyira halk lett. De egyébként éjjel-nappal jegyzetelek.
Engem meglepett, hogy valaki el meri énekelni utánad a Lélekdonort, de Vavra Bence megtette. Hallottad-e őt, és ha igen, mit szólsz hozzá?
Hallottam, és nagyon tetszett. Bence nagyon tehetséges énekes, ez a szám pedig különösen jól fekszik neki.
Van-e olyan dal, amit kicsit irigyelsz mástól, aminek szívesen lennél a szerzője-előadója?
Van. A The Signtól a Mi fedeztük fel Amerikát. Nekem nagyon betalált a dal nosztalgiája, szívesen elénekelném egyszer a fiúkkal.
Spórolós vagy költekezős vagy?
Inkább spórolós. Kivéve, ami a munkához kell. Tavaly például vettem egy elég drága laptopot, sokkal könnyebb vele dolgozni. Nem szeretek fölöslegesen költekezni, a luxusmárkák – órák, ruhák, autók – egyáltalán nem érdekelnek.
Hány tetkód van, és miket ábrázolnak?
Három tetoválásom van, nagyjából egy időben varrattam magamra őket. Az első az öcsém születési dátuma, tizennégy voltam, amikor egy autóbalesetben meghalt. A második egy szárnyas violinkulcs hangjegyekkel, ezt ma már ultragáznak tartom. Aztán van egy dupla rózsám, ez leginkább a Guns N’ Rosesra meg a nyolcvanas-kilencvenes évek rockzenéjére utal. Bár egyik tetkómat sem bánom, ma már nem varratnék magamra semmit.
Mikor posztoltál utoljára – saját magad – bármelyik közösségi oldalra?
Pár napja a születésnapom alkalmából a kislányomról. De csak huszonnégy óra után eltűnő történetben, úgyhogy már nem látni. Arra nem emlékszem, hogy előtte mikor tettem ki bármit. Tudom, hogy gyakrabban kéne, de nem az én műfajom. Én akkor szeretek életjelet adni magamról, ha van miért.
Milyen forrásokból követed a világ eseményeit, mennyire törekszel, hogy kiegyensúlyozottan fogyaszd a híreket?
Törekszem rá, hogy minél több forrásból tájékozódjam. Főleg hírportálokat olvasok, tévét nem nagyon nézek. Attól nem tartok, hogy bármilyen fontos hír elmenne mellettem, ma már mindegyik oldal olyan erőteljesen nyomul, hogy ez szinte lehetetlen. Legfeljebb kétféle tálalásban kapod meg a híreket.
Mennyire vagy szigorú apa?
Egyáltalán nem. Mindig azt mondjuk a feleségemmel, hogy ő a rossz zsaru, én meg a jó. De Szilvi nagyon ügyesen csinálja, pont annyira tud szigorú lenni, amennyire kell. Én meg egyből elolvadok, és romantikázunk Szofival.
Melyik az a műalkotás – bármilyen műfajban –, ami legutóbb a legnagyobb hatással volt rád?
A filmeket szeretem a leginkább, és egyértelmű, hogy a legutolsó kiemelkedő élményem a Joker volt. Egyszerre szép és szörnyű, Joaquin Phoenix pedig egy zseni. Egy ideje pedig belecsöppentem a roma képzőművészet világába, ami egy teljesen új felismerés számomra, és nagyon inspiráló. Mostanában fedeztem fel egy roma képzőművésznek, Kunhegyesi Ferencnek a képeit, és teljesen elvarázsoltak.
Van olyan tárgy az életedben, ami érzelmileg is nagyon fontos a számodra?
Nem kötődöm különösebben a tárgyakhoz, de van egy tízéves mikrofonom, amihez nemcsak azért ragaszkodom, mert egy technikai csoda, hanem szeretem is. Ja, és a jegygyűrűm is ilyen. Hat éve házasodtunk össze, azóta nem vettem le.
Zavart valaha, hogy zenészként nem ismered a kottát?
Persze, most is. Nemrég fogadtam meg magamnak, hogy ezen változtatok. Eddig mindig ösztönösen zongoráztam és szereztem zenét, de az idén a zongorázás és a gitározás mellett zeneelméletet és kottaolvasást is tanulok majd. Egy csomó dolgot nem tudok lekottázni, amit hallok a fejemben. A jövő héten jön a kislányomhoz először egy zongoratanár. Majd odaülök mellé, és vele együtt tanulok.
