Amikor ide költöztem, eleinte majdhogynem bizarr volt az a lelkesedés, ahogy az emberek Maiára reagáltak, nem egyszerűen csak kedvesek voltak vele, mint egy átlagos kutyával, hanem majd’ elolvadtak tőle, úton-útfélen megállítottak, megkérdezték, megsimogathatják-e
– meséli a gazdi, Mo. Pedig Maia élete nem indult könnyen: magára hagyták. Mo egy állatvédő barátja vette észre az akkor alig féléves kiskutyát, akit egy madridi metrómegállóban kötözött a korláthoz valaki. Mivel a kutya még órákkal később is ott volt, az illető magával vitte, ám, mivel neki már három kutyája volt, és épp nyaralni készült, Mót kérte meg, hogy vigyázzon a kis mentvényre, míg távol van. Maia megérkezett, megugatta Mót, átrohant a lakásán, felmászott az ágyra, és lendületből odapisilt egy tetemes tócsát. Ennek ellenére – vagy épp ezért? – huszonnégy órán belül Mo biztos volt benne, hogy a kutya most már örökre vele marad.
Madrid művésznegyedéből a Sierrára költözött, ahol a nagy házhoz nagy kert és négy másik kutya társasága is adódott, és Maia, ahogy a városban is, úgy itt, a hegyekben is kiválóan beilleszkedett. Gazdája ekkoriban maratonra készült, így Maia is futó kutya lett, gond nélkül lefutott tíz kilométereket – és ekkor derült ki az is, egy hozzáértőnek köszönhetően, hogy Maia legalább részben belga juhászkutya, ami különösen vicces, ha mellé tesszük, hogy gazdája is belga.
Apropó Belgium: a Sierráról Mo és Maia évekkel később visszatért Belgiumba, éspedig repülővel. Ez volt Maia első és utolsó repülőútja, ugyanis gazdájának olyan bűntudata volt, amiért egy ilyen idegen, ijesztő helyzetbe kényszerítette kutyáját, hogy megfogadta: megtanul vezetni és vesz egy autót, hogy Maiának soha többé ne kelljen repülő rakterében utaznia. Pedig Mo harminchét éves koráig nem látta semmi szükségét a vezetésnek, biciklivel és tömegközlekedéssel járt, ám, mivel tudta, hogy országok közötti költözést még biztosan tervez a jövőben, a kutya pedig mindenképpen megy vele, bárhová is költözik, a kocsi jól fog jönni.
Így is lett: Mo és Maia nemsokára Magyarországra költözött. Mo itt ismerte meg párját, akivel azóta ikreik születtek, Maia pedig mindkét fiú hozzáállását jól viseli: egyikük pónilónak és játszótársnak tekinti a kutyust, míg másikuk inkább tartja a két lépés távolságot. Egyébként is viszonylag problémamentes kutya, az volt a kezdetek óta, most pedig, hogy már tizenegy éves, még a korábbiaknál is nyugodtabb. Az egyetlen ellensége a póráz, Mo ugyanis, bár már belátja, hogy ez felelőtlenség volt, eleinte póráz nélkül sétáltatta a kutyát. Maia meg is tanulta, hogy mi a járda és mi az úttest, és sosem lép a zebrára, amíg nem kap rá engedélyt, cserébe ha valamiért mégis pórázon kell sétálnia, láthatóan nem boldog, és szabadságvágyát húzással jelzi. Minden más tekintetben teljes az összhang: Maia türelmes, mégha gazdája időnként a munka miatt később is viszi el sétálni az ideálisnál, a sétákon pedig boldog, engedelmes és barátságos emberrel, kutyával egyaránt. Mo kiemelten figyel arra, hogy Maia minőségi tápot egyen, főleg mióta ivartalanították, azóta ugyanis felszedett néhány kilót, és az oltások mellett a fertőzéseket terjesztő rovarok elleni rendszeres védekezésre is gondot fordít, mióta pedig megvannak a gyerekek, rendszeresen jár kozmetikushoz is, hogy garantáltan tiszta és egészséges legyen.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
