Élet-Stílus

Hajléktalan emberektől kaptam a legtöbb segítséget

Col Legno otthontalan emberek műveiből írt operát. Már csak az előadás van hátra. És a szélmalomharc. Interjú.

„Ha van 150 kapura lövés, abból csak összejön egy gól” – így gondolja Col Legno zeneszerző, aki Az egyetlen hajléktalan címmel operát írt otthontalan szerzők műveiből. Az előadás 2015. május 28-án lesz a Duna Palotában – amennyiben sikerül előteremteni annak feltételeit. Nem tűnik egyszerű feladatnak. Interjú a zeneszerzővel.

Hogy sikerült összepasszintanod a hajléktalanság problémáját és az opera műfaját?

Amióta az eszemet tudom, mindig zavart, hogy vannak emberek, akiknek nincs pénzük arra, hogy egyenek. Vagy elmenjenek nyaralni. Gyerekként még nem értettem az összefüggéseket, de tudom, hogy már akkor is zavart. Aztán ahogy kezdtem felnőni, sokat agyaltam azon, jó helyen vagyok-e. Például szeretem a munkámat; mérnöki és közgazdász diplomám van, pénzügyi területen dolgozom; szóval, nincs bajom azzal, hogy reggel be kell menni dolgozni, aztán este haza, lefekvés, és másnap elölről, csak ennél ki lehet hozni többet is az életből. Aztán valahogy úgy alakult, hogy egyre több hajléktalan emberrel beszélgettem, és egyre inkább éreztem, hogy valahogy segítenem kellene. Nem tudok napi 8 órát karitatív tevékenységre fordítani, de esetleg valami mást tehetek.

De ebből még nem következik, hogy írsz egy operát.

Valóban. De aztán vásároltam egy Fedél Nélkül-t (az otthontalan emberek lapja – BT), és a lapot árusító hölgy egyszer valamit nagyon elkezdett magyarázni; de olyan lelkesedéssel, hogy nem is értettem, miről beszél. Erre megmutatta az újság hátlapját, amin a hajléktalan emberek humorfesztiváljáról írtak – akármennyire is hihetetlenül hangzott, érdekelt a dolog. Elmentem az eseményre nézőként, és mire vége lett, tudtam, hogy operát fogok írni.

Mindig is a komolyzene érdekelt?

Dehogy. Amikor 17 évesen berobogtam a zeneiskolába, Ladánybene 27-rajongó voltam, szaxofonos akartam lenni, és úgy is lett; évekig több reggae-zenekarban fújtam és énekeltem. Aztán jött a dzsessz; félig-autodidakta módon hangszereltem meg írtam zenéket, néha belógtam big band-próbákra. Aztán írtam klasszikus zenéket is, és nemsokára azon kaptam magam, hogy egy vonósnégyes játssza a darabomat. Aztán amikor 20 éves lett a cég, ahol dolgozom, írtam egy szimfóniát, amit be is mutattak az ünnepségen.

És innen már pikk-pakk jött a hajléktalanokról szóló opera ötlete?

Pontosan. Az említett humorfesztiválon elhangzott egy fergeteges sztori, hülyére röhögtük magunkat rajta. Az lett az opera librettójának alapja.

És aztán hazamentél a humorfesztiválról, és…?

És elkezdtem bújni a hajléktalan szerzők műveit, és gyorsan összeállt a szövegkönyv.

 

Kétmondatos trailert kérhetnék?

Hajléktalan ember bukkan fel egy városban; a polgármester elgondolkodik: „jé, egy hajléktalan! Itt ilyen még sosem volt; még jól jöhet a választások előtt, ha befogadnám.” És befogadja. Aztán megjelenik rengeteg hajléktalan.

Ha jól érzem, az operába nem vitted át a felhőtlen humorfesztiválos hangulatot.

Az első verzió szerint úgy lett volna vége, hogy az eleinte rideg és ellenséges lakosok megkedvelik az idegent. Pozitív kicsengés. Aztán rájöttem, hogy nem úgy kellene hazamenniük a nézőknek, hogy „tök jó, a hajléktalankérdés meg van oldva” és nyugodtan lefekszenek aludni. Úgyhogy lett még egy felvonás.

Most akkor minden sínen van?

Nem teljesen. Tudod, hogy van ez: az embernek van egy álma. Ő viszi előre, megy, mint egy partizán, aztán nagyon nehézkesen halad. Mindenkinek ötvenszer elmagyarázni: mi ez, miért van ez. Ha például egy hajléktalan érdekvédelmi szervezetet felkeresek, akkor a portást küldi el tárgyalni velem. Nincs bajom a portásokkal, jól elbeszélgetünk, csak nem halad a projekt. A Duna Szimfonikus Zenekar kivételével egyetlen zenekar sem állt velem érdemben szóba. Ők ajánlottak egy karmestert, aki a Nemzeti Filharmonikusok karigazgatója is egyben, Antal Mátyás; aztán ajánlásokkal találtam rá a további közreműködőkre. A címszereplő Bándi János nevét pedig nem kell bemutatni azoknak, akik már jártak az Operában.

„Érintettek” is színpadra lépnek?

Igen, a humorfesztivál után megismerkedtem az AHA Színpad (hajléktalan emberek társulata) tagjaival. Ők is szerepelnek majd az operában. És persze ott vannak a hajléktalan szerzők – ha hiszed, ha nem, ők adták a legtöbb segítséget, általuk jutottam egyről-kettőre. Az, hogy már itt tartunk, nekik is nagyban köszönhető. A hajléktalan ember előveszi a mobilját, és bár nincs rajta egység, de kikeresi nekem a nevet, és azt mondja: őt keresd, rám hivatkozzál. És én felhívtam, és rá hivatkoztam, és ez volt a válasz: „a Józsi mondta? Akkor oké.”

Átküldtél egy plakáttervet, azon szerepelt egy szerzőtársad is.

Csábi István, ő sajnos már meghalt. Most nyáron. Mindössze másfél hónapig volt szerencsém ismerni. Hihetetlen tehetség volt: hajléktalan emberként Örkény-díjat kapott egy novellájáért. Pista neve azért szerepel a plakáton, mert az alapötletet az ő „Az egy szem hajléktalan” című novellája adta.

És azok is meg tudják nézni az operát azok, akikről szól?

Az előadást megelőzi egy dalest. Két hónappal a darab bemutatása előtt lesz egy este, ami arról fog szólni, hogy a hajléktalan emberek és a szociális segítők meghallgathatják az opera betétdalait, áriáit.

Térjünk vissza az operára. Mi a célod vele?

Az operaelőadást felvesszük, és szeretném, ha nemcsak ahhoz a párszáz emberhez jutna el, aki a helyszínen látja. A hajléktalanság helyes társadalmi megítélése az egyértelmű cél. Egyébként ezen a téren máris sok mindent sikerült elérni: akik eddig bekapcsolódtak a projektbe, egytől-egyig elmondták, hogy sokat változott a gondolkodásuk, és a közvetlen kollégáiké is. Ahogy mondta valamelyikük: már nem a büdös, mocskos hajléktalant látják bennük; hanem az embert. Csak annyi kellett, hogy más szemüvegen át lássák ezt a világot. De visszatérve a célokra: a bevétel hajléktalan embereké lesz. Társadalmi munkában csinálom ezt az egészet, jogdíjam nagy részéről lemondtam otthontalan szerzőtársaim javára; és az előadásból befolyó összegből is tudjuk segíteni a hajléktalan embereket, művészeket.

Akkor most gőzerővel zajlanak a próbák?

Nem, az még odébb van. Most ott tartunk, hogy az opera elkészült, összejött a stáb, és keresem a forrásokat, merthogy egyelőre érdemi pénzt nem sikerült előteremteni az előadáshoz.

Az mit jelent?

Körülbelül a szükséges összeg öt százaléka áll a rendelkezésünkre. Ezen pörgök most. Pályázgatok, magánszemélyeket, cégeket, alapítványokat keresek. Ha van 150 kapura lövés, abból csak összejön egy gól.

És eddig összejött már legalább egy gólhelyzet?

Sikerült elintézni, hogy a premier előtt két hónapon keresztül néhány fővárosi buszon járműreklám hirdesse az előadást. Ezt a lehetőséget ingyen kapjuk egy cégtől, a grafikai tervet épp most készítik hajléktalan művészek. Mondanom sem kell, hogy nem saját gépeken – a MüSzi befogadta őket.

Biztos nem vagy pesszimista figura: egy olyan országban, ahol a kultúrára sose jut elég, és ahol a kormány hajléktalanságot büntető törvénnyel áll elő, ahol kormánypárti és ellenzéki polgármesterek ukázára a rendőrök vegzálják a fedél nélkül élőket, elbontják a kunyhóikat – szóval, egy ilyen országban mit remélsz egy ilyen projekttől?

Tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon a túlélés az egyetlen, ami célként lebeghet a hajléktalan emberek szeme előtt; a jelenlegi helyzet nem rózsás, és azt sem látom, hogy a jövőben ez megváltozhatna. Ettől még úgy érzem, hogy az ilyen apró lépésekre, mint mondjuk ez az operaprojekt szükség van. Számítok arra, hogy minél többen – jóérzésű emberek, művészek, politikusok, szociális szakemberek – bekapcsolódnak a „hajléktalan maratonba” és egymásnak adva a váltóbotot elérjük, hogy hosszú távon a hajléktalan embereknek jobb sora lesz.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik