Mi is a hagyományos felfogás? A gyerek életének központi alakja az anya: ő várandós, ő szül, ő szoptat, ő áll a legkozelebb a gyerekhez, a másik szülő (az egyszerűség kedvéért most tekintsünk el a külünleges esetektől), az apa ettől a pozíciótól kijjebb áll, a szülésnél persze sokat segíthet, de mégsem ő szül satöbbi, satöbbi, aztán a gyereket is nehezebben fogadja el, nehezebben találja meg a helyét, napközben dolgozik, este maximum fürdet, mesét mond, ő teremti meg a család életének anyagi feltételeit, és igyekszik, de alapvető lépéshátrányban van az anyához képest. Nem véletlen, hogy a válások idején is az anyának szokta a bíróság a gyereket ítélni.
Ezt a felállást láthattuk viszont a Beszélnünk kell Kevinről című filmben is, az év egyik legnyomasztóbb mozijában, amikor az anya, bár megtesz mindent, nem képes a gyerekét szeretni, és ezért lassan egy kis szörnyeteg válik Kevinből – az anya szerepét azzal a szörnyű állapottal lehet jellemezni, hogy: bár ártatlan, az ő hibája a dolog. Az apa alig találkozik a gyerekkel, lásd fent, dolgozik, és a kapcsolatuk felületes, Kevin részéről színjátéknak mondható.
De.
Mi van akkor, ha ez a felfogás tévedésen alapul?
Nagy nemzetközi szociálpszichológiai kutatássorozat ért véget több mint 10 000, kultúrákon, rasszokon átívelő résztvevővel, s az egyik vezetője, Ronald Rohner így fogalmazott: “Fél évszázados nemzetközi kutatói pályánk alatt nem volt még egy olyan egyértelmű és világos összefüggés, mint amilyen kimutatható a gyerekkori, szülői elutasítás és a személyiség, a személyiségfejlődés között.” A szülői elutasítás egyértelműen szorongást vált ki a gyerekből, csökkenti a biztonságérzetet és haragot vált ki, ráadásul ez a tapasztalat kihat az idegenekkel létesített kapcsolatokra és a felnőttkorra is. Akit a szülei elutasítottak a gyerekkorában, nagy valószínűséggel felnőttként nehezebben képes bizalmon alapuló, mély közeli kapcsolatokat kialakítani. Neurológiai kutatások azt mutatják, hogy az agy ugyanazon része aktiválódik fizikai fájdalom és az elutasítás élménye esetén is. “Csakhogy a fizikai fájdalommal szemben az érzelmi fájdalmat az ember képes éveken át újból és újból átélni, felidézni.”
De hogy jön ide az apai szerep? Több mint 500 tanulmány eredményei mutatnak az irányba, hogy ugyanolyan szülői elfogadási-elutasítási mérték mellett az elutasítások között azok esnek jobb a latba, amelyek a nagyobb szociális presztizsű, azaz erősebb, “felnőttebb” felnőttől érkeznek. A gyerekek ugyanis érzik, mely szülőjüknek van erősebb szava, ki van feljebb, és ha onnan érkezik az elutasítás, az érzékenyebben érinti őket (márpedig a családok többségében az apa szociális presztizse magasabb). “Az apai szeretet tehát kritikus a személyiségfejlődésben” – mondja Rohmer – bizony, ha az apa hátrébb áll, úgy érzi, az anya az elsődleges, a közelebbi, a bennfentesebb szülő, (lásd még “Menj anyádhoz!”, illetve idézzük fel a játszótéri padon telefonáló papa képét (ha a papa egyáltalán ott van), miközben az anya megy mászókától homokozóig, csúszdától mérleghintáig a kisdeddel), lehet, hogy hosszan ható károkat okoz gyerekének.
Az apa szerepe ezzel párhuzamosan egyébként változóban van társadalmi szinten is, egyre elfogadottabb az apa gyesre vonulása, egyre fontosabb, egyre inkább előtérbe kerül az apai szerepvállalás a gyereknevelésben.
Apák, vegyétek ki a részeteket – legyetek minél többet a gyerekkel!
