Kevés történelmi téma olyan megosztó ma Magyarországon, mint a kik vagyunk, honnan jöttünk kérdése. A többség alig tud valamit a magyar õstörténetrõl, miáltal szakemberek helyett politikusok, önjelölt ideológusok, kóklerek szavai alapján egyéni indíttatásuk szerint értékelik a Szent István elõtti magyar történelmet. Az „ami a szimpatikusabb, azt hiszem el” hozzáállás viszont éppúgy káros a történészszakma, mint a társadalom egésze számára. Ha ebbõl a szempontból nézzük, ma hazánkban egy hangos kisebbség szemellenzõsen harsogja a hunmagyar eredetet, míg velük szemben a „halszagú finnugristák” állnak. A társadalom nagy része azonban érdektelenséggel és az egész téma elutasításával védekezik a szélsõséges elméletek ellen.
Ismét egy téma, ahol kiválóan tetten érhetõ a két magyar három párt nevû átok. Ez ellen igyekszünk tenni most következõ sorozatunkkal, de légbõl kapott találgatások helyett a származásunkat, Kárpát-medencei letelepedésünket és az itt eltöltött elsõ évszázadot érintõ tudományos eredmények, és elméletek bemutatásával.
Információk három forrásból
A magyar õstörténettel kapcsolatban sokkal több a kérdés, mint a válasz, nagyon kevés az ide vágó forrás, bár elméletek folyamatosan születnek, bizonyításuk igencsak nehézkes. A történésznek viszont kötelessége, hogy az elérhetõ adatok alapján tudományos igényességgel megfogalmazza véleményét – mondta az fn.hu-nak Szabados György történész, az MTA-SZTE-MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos fõmunkatársa. Kezdjük az elején: miért van oly kevés információnk az elsõ évezred magyarságáról?
Az eredetünket firtató kérdésre három forráscsoportból, azaz a múltból ránk maradt elsõdleges információk három fajtájából meríthetünk választ. Mégpedig az íratlan hagyományból (nyelv, népzene), a tárgyi emlékekbõl (régészeti leletek) és az írott forrásokból. Mindegyik más szempontból hasznos és mindegyiknek mások a buktatói.
A szó elszáll, a vas keveset mond
Attila és Leó pápa a Képes Krónikából (wikipedia.hu)
Az íratlan hagyományok közé elsõsorban a nyelvet és a szellemi néprajz által értékelhetõ hagyományelemeket soroljuk, mint például a népmese, népzene, népballada, monda. A XIX. század óta dívik az az elmélet, miszerint nyelvében él a nemzet, ami ma a moldvai csángók esetében így is van, de az õstörténet-kutatásból lassan ki fog kopni. A nyelv és az etnikum összefüggése ugyanis korántsem olyan automatikus, mint azt elsõ pillanatban gondolnánk. A nyelvi adatok idõben nem, vagy csak nagyon kései koroktól kezdve rétegezhetõek, ezért a rokonnyelvekkel kétségkívül fennálló nyelvtani párhuzamok kapcsán csak két „apróságot” nem tudunk: hogyan és mikor jöttek létre? Ennélfogva tudomásul kell venni, hogy a nyelvészet vajmi kevéssé lehet hasznunkra az õstörténet kutatásában – fogalmaz Szabados György. (A fõleg nyelvészeti bizonyítékokon nyugvó finnugor eredet kritikáját egy következõ részben fejtjük ki bõvebben.)
A tárgyi forrásokkal elsõsorban a régészet foglalkozik, de számtalan más tudományág is bekapcsolódik – csak a példa kedvéért: ha csont kerül elõ a földbõl, akkor betársul az antropológia és a genetika, ha tárgyat találnak, annak értékelésében többek között a néprajz, a numizmatika tud segíteni. Egzakt tudományos módszereket használ, amelyekkel a leleteket a legtöbb esetben viszonylag pontosan dátumhoz lehet kötni. Ezzel a régészet megoldja a datálás problémáját, így témánk szempontjából sokkal használhatóbb a nyelvtudománynál, de egyedül üdvözítõ megoldást nem tud nyújtani. A fent idézett nyelvében él a nemzet mintájára ugyanis itt is volt egy elmélet korábban: egy régészeti kultúra egyenlõ egy etnikummal. Ám ez csak nagyon ritkán mûködik.
Saját példánkon is beláthatjuk, hogy mekkorát tévedne a XXX. század régésze, ha a mi farmernadrágos, mûanyagpalackos, számítógépes „kultúránkat” egy nagy világnemzet bizonyítékaként értékelné. Manapság minden nemzetnek megvan a saját önazonosság-tudata, de a régészeti kultúránk mégis egységes. Éppen ezért a régészet sem lehet automatikusan etnikumjelölõ, mert egy bizonyos tárgytípus alapvetõen két módon terjedhetett el. Vagy létezett egy népesség, amely saját eszközeként vitte magával, vagy kereskedelem útján került adott területre akár nagy mennyiségben is. Hogy melyik esetben hogy történhetett, azt javarészt csak találgathatják a régészek.
A rakamazi Turul (forrás: Rakamaz város honlapja)
A Kárpát-medence „könnyebb terep”
Vannak persze szép számmal teljesen egyértelmû esetek is. Ha például létezett egy speciális népelem, amely együtt jelent meg egy tárgytípussal és ezt idõben is lehet rétegezni, akkor „több mint valószínû”, hogy adott társaság vitte magával azt a tárgyat. Ez azonban nagyon ritka, kegyelmi pillanat. Esetünkben viszont mindkét fent vázolt lehetõséget figyelembe kell venni. A magyarság benyomulása és terjeszkedése a Kárpát-medencében kiválóan nyomon követhetõ tárgyi leletek alapján, ezek teljesen elkülönülnek az „õslakosok” leleteitõl, vagyis itt a régészeti kultúrából lehet következtetni az etnikumra. Ám érvényét veszti, ha keletebbre megyünk.
Ha a steppén, akár a kelet-európai steppén elõkerül egy nyílhegy, egy reflexíj maradványai, ki mondja meg, hogy egykori tulajdonosa besenyõ, úz, netán magyar tudatú ember volt-e – teszi fel a költõi kérdést a történész. Ezek egymásra rétegzõdtek és ugyanabba a tárgyi- kulturális közegbe tartoznak. Nem beszélve arról, hogy mi az, ami ránk maradt. A ruhák, vértek díszítésébõl talán kiderülne, hogy milyen etnikum használta, ám ezek a földben mára elporladtak. Ami fennmaradt, az jó esetben a fém. De például egy besenyõ „stílusú” fém kengyelrõl vagy kardról honnét tudjuk, hogy tényleg eredeti tulajdonosa hagyta-e ott és nem hadizsákmányként, váltságdíjként, vagy kereskedelem útján került adott helyre? Eme nehézségek dacára mégis e tudományterülettõl várhatunk a jövõben komoly eredményeket.
A régészet ugyanis olyan információs robbanás idõszakában van, amit a történettudomány századokkal korábban élt át. Egyre-másra kerülnek elõ a tárgyi emlékek, ezekbõl a nagy számok törvénye alapján és a technika fejlõdésével egyre több információt nyerhetünk, bár ez leginkább „csak” a Kárpát-medence területét érinti. A korai magyar történelemre vonatkozó írott források felbukkanásának csúcspontja a XVII-XVIII. század volt, bár még manapság is „csurran-cseppen” valami – tér át Szabados György a harmadik nagy forráscsoportra, amelynek feldolgozása és értelmezése a történészszakma feladata, és Szabados szerint ezeknek van a legnagyobb szerepük õstörténetünk kutatásában.
Hunor és Magor a Csodaszarvas nyomában (Képes Krónika)
Fától az erdõ és erdõtõl a fa
Írott emlékekkel kapcsolatban külsõ és belsõ forrásokat különböztetünk meg, és míg mindkettõ nagyon értékes, egyikhez sem árt kellõ kritikával közelíteni. Mindkét típus közös hátránya abból az egyszerû ténybõl adódik, hogy a szerzõk akár bel-, akár külföldrõl szemlélik a Szent István elõtti magyarságot, vallásuk és saját nyelvük szûrõjén keresztül tudósítanak. Nem nehéz belátni, hogy egy keresztény írástudó latin nyelvû munkája többnyire elfogult a pogánysággal szemben, és nem tudja teljes egészében visszaadni a nevek, tisztségek, fogalmak lényegét, de még hangzását sem. Ellenben kiválóan kiegészítik egymást, a történész megfogalmazása szerint a külföldi krónikás látja a fától az erdõt, míg a hazai az erdõtõl a fát.
Logikus lenne, de a korban nem feltétlenül igaz az, hogy a külsõ forrás eleve tárgyilagosabb, így megbízhatóbb, mint a belsõ, mint ahogy ez utóbbi sem mindig rendelkezik több „bennfentes információval”. Mindkettõt emberek írták a maguk erényeivel és hibáival együtt: a jólértesültség és a kívülállás, valamint a tudati, érzelmi viszonyulás minden egyes írott forrást a maga egyediségével tesz érdekessé. Minden írott emléket egyenrangúként kell kezelni, kritikailag megrostálni, majd más tudományterületek eredményeivel összevetni, míg adott kérdésben végül megszülethet egy elfogadható, bizonyítható elmélet. Amit egy újabb bizonyíték felbukkanása esetén épp ilyen alaposan újra meg kell vizsgálni, míg talán egyszer a jövõben teljes bizonyossággal megfelelhetünk a kérdésre: kik vagyunk és honnan jöttünk?
Összefoglalónkkal remélhetõleg sikerült érzékeltetni származásunk kérdésének összetettségét, valamint a „különbséget” tudósok évtizedes munkája és politikusok pillanatnyi érdektõl hajtott kijelentései között. Sorozatunk folytatásában fals elméletek helyett a tudomány talaján maradva népünk származását, a magyar név eredetét, a Kárpát-medencei magyar államot és a hódító hadjáratokat értelmezzük – ha kell, újra.
