Igen, jobb, ha egy beismeréssel kezdjük: a gyerekes szülők befordulnak. Furcsa is lenne, ha nem (illetve elég gyanús és szomorú, ha valaki ugyanúgy éli az életét Pistike megszületése után is, mint annak előtte), hisz a gyerek – jé! – teljesen átméretezi az életünket. Mint egy arkhimédészi pont, kiforgatja a sarkaiból a világot.
Nemcsak azért, mert felforgatja a rendet, az addig megszokott életmódot, nemcsak azért, mert együtt kell élni valakivel. Ennél alapvetőbb a váltás: a gyerekkel az ember kihelyezi magát, a saját nézőpontja lesz kettős, egyszerűen belemerül egy másik emberbe. Ismerős, nem?
Igen, hasonlóan a szerelemhez, az ember belemerül a gyerekébe. És igen, ahogy a szerelmesek is sokszor befordulnak, sokat vannak együtt (nem csak azért), egymásra fókuszálnak, elhalványul körülöttük a világ (persze itt a szerelem kifejezést az eredeti értelmében, nem pedig a valóságshow-s verzióban használom). Ám látnunk kell, hogy ez a befordulás óriási mélységeket nyit meg – az ember a gyerekével tanul, tapasztal, gazdagodik, megismeri magát, érzelmileg gazdagodik, egyszóval egy új univerzumba kerül. Ez kívülről könnyen látszik ellaposodásnak, hisz a megfigyelt személynek a kocsmák és szórakozóhelyek érezhetően már nem annyira csábítóak, a napi divat követése lelassul, közéletileg is szórakozottabbá válik az ember.
Van persze az a verzió is, amikor a tisztelt szülő tényleg arccal előre borul bele a koszos pelenkák halmába. Ez is egy kicsit gyanús azért, hisz az ember nem totálisan felejti el addigi ismerőseit, barátait, érdeklődési körét, csupán módosítja az eddig megszokott helyüket. A csak és kizárólag popsikrémek, rugdalózók, sírási és büfizési szokások, köldökcsonkok, orrszívó porszívók bűvöletében élő embertársunk valaminek a hiányát kompenzálja – így alakulnak ki a 9-12 évig gyesen, tétlenül maradó szülők, akik nemritkán hálátlanságról, ürességről panaszkodnak pár évtizeddel később, és úgy érzik, a nagy áldozatuk felesleges volt.
De a szülői szerep nem áldozathozatal, hanem kölcsönös öröm, aktivitás, egymásra figyelés. Ne sajnáljuk tehát automatikusan a gyerekére figyelő apukákat és anyukákat, ha (még) megérteni nem is tudjuk őket.
