Nem gyerekeknek való az új Harry Potter

A szériává duzzadó filmek – egy-két szerencsésebb kivételtől eltekintve – többnyire részenként züllenek alább és alább, a Harry Potter-filmek azonban a kezdetek óta javulnak. Érnek és felnőttesebbé válnak, s míg anno inkább csak a megmosolyogni valót láttuk a varázspálcával, csúcsos süvegben hadonászó gyerekekben és tanáraikban, ma már e bűvészbottal, a gyilkos és félni való fegyverrel vívók tiszteletre intenek.

A vásznon olyanok, mint a jedik vagy a sith sötét lovagjai, akiknek a szájából sűrűn röpködnek a bénító, lefegyverező, kínzó és halálos átkok, amik elé nem jó odadülleszteni a mellet. Ez a varázsuniverzum megszületett, teret követelt és harapott ki magának a filmes (először: írott) fantázia tortájából, mint a milliárdokat formáló popkultúra része. Természetes lett, mint a levegővétel. Ma már senki nem tesz fel a kérdést, kik azok a muglik; oké, az öreganyám igen.

Érdekes kísérletnek is minősíthetjük Joanne Kathleen Rowling varázslófiú-regényfolyamát: miközben egy nemzedékkel újra megkedveltette az olvasást. Harry Potterét, és barátait, társait velük együtt növeszti fel. A kép persze akkor lenne csak igazán teljes, ha egész életüket végigkísérné, és minden életkorhoz illeszkedne egy Potter-könyv, az érett felnőttséghez éppen úgy, mint az idősotthoni kalandokhoz.

Hosszú történet ér most véget, illetve finisel jövő júliusban, amikor valóban véget ér a Potter-saga. Az 1997-ben megjelent első Harry Potter-kötet alapján 2001-ben készült az első film, amit Chris Columbus rendezett, aztán sorra a többi, és most itt a kettészedett véghajrá. Jó ez a felesbe csonkolás, kellett ez? – kérdezi minden rajongó. Igen, jó. Az esztendők során a könyvek tartalma „komolyodott”, pontosabban felnőttesebbé vált – ez Rowling nagy érdeme, miszerint egyaránt értően tud beszélni a kamaszkor előttieknek és utániaknak és a tomboló hormonkorszak kisembereinek a nyelvén –, amit követtek a filmek is.

A gyerekfilm-rendezőt (Columbust) a sötétebb tónusú veszedelmekre és felnőtt-drámákra fogékonyabb direktorok (Alfonso Curaón, Mike Newell és David Yates) váltották. A kidolgozottság, a szálak, az okok és okozatok kibontása pedig megnövelte a terjedelmet, minden apróságot meg kellett magyarázni. S míg korábban Steve Kloves, a széria forgatókönyvírója (kivéve a Harry Potter és a Főnix Rendjét, annak sztoriját Michael „Kapcsolat” Goldenberg írta) rendre bajba került, melyik ujjába harapjon, hogy az összes regényrészletet követelő rajongók is és „szimpla”, az írott mű varázsvilágát alig vagy egyáltalán nem ismerő mozi-nézőknek is eleget tegyen, most kényelmes helyzetbe került. Mert a duplikálással a történet minden, dramaturgiailag lényeges momentuma helyet kaphatott.

Mindennek azonban mutatkozik egy olyan hátránya, hogy az első felvonás nem tagadhatja le magáról, hogy első felvonás, felvezetés a végső nagy csatára. Ennek a voltának ez a rész nem is kívánt ellent mondani. Szépen, komótosan – ha úgy teszik: kellő kalligráfiával – felrajzol mindent, hogy aztán majd júliusban lerombolja. Mint mikor a gyerek akkurátusan homokvárat épít, hogy aztán a vizes talajból gyurmázott golyóbisokkal lebombázza. Ez a teremtő-pusztító ösztön ott dolgozik a felnőttekben is, megmagyarázhatatlan és kéjes izgalmakat okozva ágyékokban, agyakban. A rajzolat – az építkezés – velejárója, hogy nem minden pillanatában feszült, legalábbis látványosan mozgalmas, de velejárója az is, hogy meg kell teremtenie a megfelelő hangulatot. Yates, színészei, a sok halál-kék, halál-fekete, halálszürke és halálbarna kép, ha nem is olyan látomásos tehetséggel, mint ahogyan a pletykák szerint a rendezés kapcsán anno szóba került Guillermo del Toro (A Faun labirintusa) tehette volna, de ügyes iparos módjára megtette, ami a hangulatba kerüléshez szükségesnek mutatkozott.

A Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész nyitánya – a mágus tinédzserek elválása a mugli rokonaiktól – a széria legjobban sikerült kezdete, ám a film egyik legjobban kidolgozott jelenetsora nem élőszereplős, hanem animációs. Ez a három testvér meséje, amikor kiderül, mik a Halál ereklyéi, hogyan és mire lehet használni azokat. S az eluralkodó vészhangulat ábrázolása különösen jól sikeredett a minisztériumbeli szcénákban, amikor a sárvérűek (nem „fajtiszta” varázslók”) ellen a náci propagandára jellemző „fajelmélet” jegyében dolgoznak az alkalmazottak, és masíroznak az egyenruhások.

Bizony, sötét idők járnak a mágusokra (és a muglikra). Miután Perselus Piton (Alan Rickman) végzett Dumbledore professzorral (Michael Gambon), a támasz nélkül maradt Harry (Daniel Radcliffe), Ron (Rupert Grint) és Hermione (Emma Watson) egyre reménytelenebb és zaklatottabb kóborlása során a sötét nagyúr, Voldemort (Ralph Fiennes) halhatatlanságának titkát: a hétté osztott lélekdarabjait – a horcruxokat – és a legendás halálereklyéket kutatja, amik páratlan uralomhoz segítik a birtokosukat. Az egyre erősebb Voldemort csatlósaival – köztük Harry keresztapjának gyilkosával, az őrült Bellatrix-szel (Helena Bonham Carter), a hatalomvágyó Lucius Malfoyjal (Jason Isaacs) – és halálfalóival uralma alá hajtja a Mágiaügyi Minisztériumot. Következő célpontja a Varázslóképző Iskola, de mindenekelőtt fő ellenségével, Harryvel akar végezni. A gyilkos háború elkerülhetetlen.

Fontos tanács a szülőknek, hogy a thrillertónusokkal, horror-elemekkel fokozottabban operáló első utolsó felvonás nem a kiskorúak mozija, nem gyerekmese. A Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész elővarázsolja a szükséges hátborzongató-nyomasztó hangulatot, és komoly, határozott ígéreteket tesz a legvégső felvonást illetően. Látványos tömegharcokat sejtet, nagy párbajokat előlegez – nyilvánvalóan elsősorban a ősellenségek, Harry és Voldemort között –, és őszintén szorítunk, hogy képes legyen meg is felelni az önmaga által támasztott elvárakozásoknak. Yates és stábja a két utolsó epizód kapcsán most volt a könnyebbik helyzetben, és sikerrel vette az akadályokat. A neheze viszont csupán „most” jön. Pontosabban 2011. július 15-én.