Az 1970-es évek elején viszont egy olyan csapat alakult ki, amelyik a labdarúgást kedvelőknek mindmáig emlékezetes marad. Az 1972-es müncheni olimpiát Kazimierz Górski irányításával megnyerő csapatban olyan klasszisok játszottak, mint Deyna, Lato vagy az 1970-ben a Górnik Zabrzét KEK-döntőig vezető Lubanski. A csapat a két évvel későbbi NSZK-ban rendezett világbajnokságon is tündökölt, megérdemelten lett bronzérmes.
A két évvel későbbi jugoszláviai Európa-bajnokságra azonban nem szerzett tagságot. Nem a kelet-európaiakra jellemző „jóllakottság” (a közelmúltban a horvátok és a törökök is a kiugró vb-bronz után maradtak le a közelgő kontinensbajnokságról), hanem a kellemetlen sorsolás és a pech miatt. A lengyelek ugyanis szerencsétlenségükre a vb-ezüstérmes hollandokkal, az 1970-es második olaszokkal, illetve Finnországgal kerültek egy csoportba. S habár a hollandok elleni két meccsből pozitív mérleggel (4-1, 1-3), az olaszok elleniből a szó szoros értelmében is „nullszaldóval” (0-0, 0-0) jöttek ki, a finnek ellen kevesebb gólt lőttek, mint a hollandok, így utóbbiak léptek tovább a négyesből.
Boniekkel sem jutottak ki Eb-re (Getty)
Négy évvel később a lengyel csapat ismét egy sikeres világbajnokság (6. hely) után veselkedett neki sikertelenül az Eb-kvalifikációnak, s ezúttal is Hollandia előnyére. Pedig a direkt összecsapás ismét a lengyeleknek kedvezett (2-0, 1-1), ám az NDK ellen pontokat szórtak (1-2, 1-1) és odalett a továbblépés. Akárcsak az 1984-es franciaországi Eb előtt a Boniek által vezérelt vb-bronzérmes együttesnek. A legszebb évein ekkorra már túl lévő csapat a portugálokat, szovjeteket és finneket felvonultató 2. csoportban egy győzelmével csak a 3. helyet szerezte meg, s bár a mexikói világbajnokságra még kijutott, nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalabb generáció jussa lesz az Eb-szereplés kivívása.
1992-ben fel is csillant a remény. A javarészt a Klak – Lapinski, Waldoch, Kozminski, Adamczuk – Jalocha, Staniek, Brzeczek, Swierczewski – Juskowiak, Kowalczyk tizenegyre építő olimpiai válogatott ugyanis Barcelonában ezüstéremmel zárt, azaz adva volt egy sikeres válogatott összegyúrásához elégséges „alapanyag”. Nem így történt. A spanyolországi torna után a javarészt a német és osztrák bajnokságba szétszóródó fiatalok az idősebbekkel kiegészülve sem alkottak ütőképes csapatot (annak ellenére, hogy maga Boniek is a kispadon töltött egy rövid – és sikertelen – időt), így az 1986-os felemás vb-eredmények után a lengyel labdarúgásnak 18 esztendőt kellett várnia egy újabb nagy tornára.
A Dudekre, Hajtóra, valamint Olisadebére épülő válogatott azonban a 2002-es, míg a Bakot, Krzynoweket és az ifjabb Smolareket felvonultató csapat a négy évvel későbbi németországi világtalálkozón múlta alul az elődök által felállított nívót. Ám Leo Beenhakker felpezsdítette a viszonyokat, s a lengyel nemzeti csapat rég látott magabiztossággal Portugáliát, Szerbiát, Finnországot és Belgiumot maga mögé utasítva története legnagyobb Eb-sikerét érte el a kvalifikációval. Olyat, ami Deynáéknak, avagy Boniekéknek sem sikerült.
