Budapesttől alig háromórányi autóút után tűnnek fel a poprádi síkságból falként emelkedő hegygerincek csúcsai. A mindössze 26 kilométer hosszúságban elterülő, 32 völgytől szabdalt vonulat tízezer éve elolvadt gleccserek nyomait hordozza magán.
Az átmenet közel sem fokozatos: a békés alföld megmunkált mezői egyik méterről a másikra kapaszkodnak fel a zordon hegyoldalak kezdetben üdezöld lombhullató, majd mélyzöld tűlevelű rengetegeibe. 
Közeledve Tátrafüredhez, érzékelésünket alaposan megtréfálva, néha már szinte felénk dőlnek a kétezer méter magas ormok, mintha igyekeznének távoltartani, elijeszteni e meredek sziklavilág kapuinak őrzői. Nem véletlen, hogy annyi középkori legenda és mítosz mesél a Tátra sötét völgyeiben megbúvó lidércek rémtetteiről.
Ugyanez a bizonytalan érzés járhatta át a régi idők zergevadászait, kincset kutató bányászait, amikor megélhetésük a rideg csúcsok felé vezette őket. Mi inkább városi életünk szürke lüktetését szeretnénk pár napos túránk során mászástól felgyorsult szívműködésünk ütemére cserélni.
A magyar yeti
Az égretörő meredélyek hívogató szépsége már a 16. században is sokakat felcsalogatott a hegyekbe. Első, írásos emlékek által igazolt látogató Laszky Jeromos várkapitány volt, aki nejével nagy tátrai kirándulást rendezett 1565-ben a pünkösdi ünnepek tiszteletére.
1590-ben a késmárki diákok már szervezett túra keretében jutottak fel a magasokba. A feljegyzések szerint a líceum diákjai a zergevadászok által kitaposott ösvényeken tették meg útjukat. Sőt, Speer Dániel a Dacianische Simplicissimus című, 1683-ban megjelent munkájában egy korábbi, megszabott díjazású túravezetésről is beszámol, amely „all-inclusive” módon magában foglalta a túrabakancsot, a vetőhorgot, térdvasakat egyaránt. 
A 18. században egyre nagyobb népszerűségre és hírnévre szert tévő hegyrendszer a kaptatók megmászására invitálja a kor természettudományos szemléletváltozásától megérintett első tudósokat is, akik révén megkezdődik az élővilág és geológiai adottságok feltárása is. 18. századi útleírásban olvashatunk a később feledésre ítélt, Draco Montanus névre keresztelt emberfaló óriásról is, akiről még képet is közöl a szerző.
A 19. század és a 20. század eleje során a monarchia lelkes túrázói elkészítik az első részletes térképeket. Ezidőtájt kezdik kijelölni a turistautakat is a Kis- és Nagy-Tarpataki-völgyben is, amely túránk célja.
A Tarpataki-völgyek
Nagyvárosi életvitelben szocializálódva ernyedt testünk az első két óra fáradalmait engedékenyen tűri. Az alsóbb zónák lombhullató erdői lépésről-lépésre válnak gazdagabbá a hegyvidéki öv tűlevelű fáival. Kilencszáz méter körül már a fenyvesek dominálnak, a sűrű lomb alatt megreked a hűvös, nyirkosságtól terhes levegő. Későn indultunk, esteledik, így megszállunk a Zamkovszky-házban egy éjszakára.
A menedékház kiváló konyhája, zuhanyzóba vezetett forró forrásvize lelki-testi támaszt ad a következő nap embertpróbáló kihívásaihoz. A május végi reggel kellemetlen meglepetéssel köszönt bennünket: az éjszaka során 20 cm friss hó esett le. A megváltozott viszonyok között útjelzéseket keresve jutunk túl az erdőhatár 1550 méteres szintjén, körülöttünk algával és zuzmókkal borított sziklák közé ékelődött törpefenyők.
Feltekintve a hegyre, amely már ködbe és hófelhőkbe burkolózott, a mögöttünk elterülő síkság napfényben fürdőző szántóföldjei mintha csak egy másik földrészhez tartoznának. Bár a völgyön átvezető út alig 4,5 kilométer hosszú, a friss hóban ezt több, mint két óra alatt tesszük meg. A törpefenyők felett két termetes terasz – a Nagy-kaptató és a Kis-kaptató – található. 
Ezután az ösvény a Sárga-fal alatt halad el és megérkezik a Téry-házhoz, amelyet 1889-ben építettek a Szepesi-Öt-tó partján. Talán kitartásunk jutalmaként – magyarul szolgálják fel forralt borainkat a ház szívélyes alkalmazottjai. Kis pihenőt követően vissza kell fordulnunk, mert eredeti úti célunk, a Vörös-torony-hágó, megközelíthetelen a folyamatosan olvadó és szakadó hó miatt.
Így visszaereszkedünk az erdőzónába és a síkság felől közelítjük meg a Nagy-Tarpataki-völgyet. További ötórányi séta vár ránk az olvadástól megduzzadt patakok vízeséseitől szabdalt völgyben. Érdekes módón a két szomszédos völgy éghajlata élesen eltér egymástól. A Nagy-Tarpatak völgyének erdőit vastag, nedves moha és hűvös, csontig hatoló köd lepi be.
A szűk völgytorok után a felső rész kiszélesedik és több sziklaküszöbön keresztül emelkedni kezd. A völgy déli határát a Nagyszalóki-csúcs hatalmas szárnyvonulata adja, a völgy zárlatát a főgerinc, északkeletről pedig a Közép-orom gerince határolja. A sziklaküszöbök között található teraszokon 22 tó van. Egyes szakaszokat patakok szelnek át, majd nemsokára megint a hóval borított meredek hegyoldalak nehezítik utunkat.
Délutánra érünk fel a Hosszú-tavi-házhoz, amely a 2100-2400 méteres hegycsúcsok által körülvett medencét magányosan uralja. A meleg étel és a forró tea elfogyasztása közben kedélyesen szemlélődünk a ház teraszán: nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártunk
