Érkezik az újszülött az első vizsgálatra, és hozza magával a riadt szüleit.
Gyakori az ilyen, különösen az első kisbaba születése után.
És főleg ilyenkor égető a kérdés: hogyan lehetne jól szeretni, boldog felnőtté nevelni azt a valakit, aki minket választott: a saját gyerekünket.
Rendszeresen olvasom a vonatkozó irodalmat, gyűjtöm a tapasztalatokat, és mindig boldoggá tesz, ha akár évtizedek múltán, de megértek valami újat.
Egyszer talán majd írok is a csodálatos első évről, amolyan kézikönyvet, már csak azért is, mert milliószor hallottam, hogy:
Doktor néni, olyan jó lenne egy hogyan működik a kisbaba jellegű kötet az első babánk mellé.
Szóval egyre gyűjtöm az anyagot, és olykor elcsodálkozom az újdonságokon. Most például azon, hogy mily sokat változtak a szülők.
Az én generációm még igencsak az előző generáció bevonásával nevelte a gyerekeit. Nem volt internet, chatszoba, gyerekügyben, kicsi gyerek ügyében pláne az édesanyánk mintája volt a mérvadó – akár úgy is, hogy na, ezt meg ezt nagyon nem úgy szeretném csinálni, mint ahogy annak idején velem tették.
Nézzük az úgynevezett helikopterszülők példáját, sok ilyennel volt dolgom: ők állandóan a gyerekeik feje felett „repkednek”, mindent ellenőrizni akarnak, a saját kinövésükként tekintenek a gyerekeikre, saját álmaik beteljesítését várják tőlük, és rendesen manipulálnak is – még akkor is, amikor a gyerek már rég felnőtt. (Más kérdés, hogy a már felnőtté vált gyerek tűri-e az egyre terhesebbé váló kontrollt.)
A következmény az úgynevezett bumeránggyerekek „létrejötte”:
Amivel rengeteg a baj.
Leginkább az, hogy ezek a szigorúan ellenőrzött gyerekek felnőttként is tanácsra, irányításra vágynak, elvárják a szülői gondoskodást, vagyis önállótlanok, döntésképtelenek.
És ezek a gyerekek immár szülőkorba léptek: az Y nemzedék, vagyis az 1980 és 1994 között születettek jellegzetessége a találóan „Pán Péter szindrómának” nevezett jelenség.
Az irodalomban Pán Péter az a fiú, aki sosem nő fel; a skót J. M. Barrie tollából 1902-ben jelen meg róla az első regény, karakterének alapjául az író saját bátyja szolgált, aki a 14. születésnapja előtt korcsolyabalesetben életét vesztette, és így az író édesanyjának emlékezetében örökké gyerek maradt.
Pán Péter személyisége pont passzol az Y generáció (és persze más generációk) számos képviselőjére: ő a gondtalan és állandóan dicsekvő fiú mintapéldánya, aki eltelve saját nagyszerűségétől úgy érzi, mindig igaza van, vagyis szépen megszemélyesíti a gyerekkor önzését, ami kiskorban teljesen elfogadható, hiszen a túlélést szolgálja: énközpontú, hanyag, nemtörődöm, félelmet nem ismerő.
Az otthon maradó, ellátásra éhező, gondoskodást igénylő Pán Péter szindrómás fiatal felnőttek némelyike földrajzilag ugyan már külön él a szüleitől (leginkább a szülőtől kapott ajándéklakásban), de jóval harminc fölött házasodik, későn vállal gyereket, számára nem az élete fő attrakciója lesz, ugyanis a jelszava az, hogy egyensúlyban kell tartani a munkát és a magánéletet.
Vicces, hogy noha lenézi a szülei helikopter-viselkedését, sokuk a technika segítségével drónként ellenőrzi saját gyerekeit: azok minden lépését, szívdobbanását, hangulatát applikációk segítségével kontrollálja, amit aztán ki is tárgyal a hasonló beállítottságú chatszobás ismerőseivel.
A technológia terén a kedvencem az okospelenka, melyben a tesztcsík a pisiből és a kakiból kielemzi, másnap mit egyen, mit igyon a baba, és előbb-utóbb tán azt is kiírja, hogy hány puszi jár a kicsinek.
Az orvos meg menjen, ahová akar a sok megtanult marhaságával.
