Interjúnk első részében 2010-ig, Orbán Viktor második kormányának megalakulásáig jutottunk el. Az elemzéséből az derül ki, hogy az elmúlt bő évtizedben többször is változott-formálódott Orbán politikájának megítélése a nyugati mainstream sajtóban. Melyek a legfőbb fordulópontok?
Orbán Viktor rendszerének nyugati sajtóvisszhangjában három, számottevően különböző időszak különíthető el. Az első fordulópont mindenképpen a 2015-ös menekültáradat, de még inkább Donald Trump fellépése, valamint a brexit-népszavazás. A második 2020 után, újabban pedig éppen Putyin elnök ukrajnai agressziójával alakulgat. A világsajtó 2010 nyarán lényegében azonnal érzékelte: Magyarországon lényegesen több történt, mint egy szokványos kormányváltás. Az Orbán-kabinet Európa-politikája egészen más, mint a többi európai kisállam óvatos konfliktusvállalása, majd bürokratikus kompromisszumkeresése. Ám egy ideig nincs ugrásszerű változás a hazánkkal foglalkozó írások jellegében és számában. Talán a német nyelvű sajtó kivételével.
A német cégeket is érintő szektorális különadók miatt?
A német és még inkább az osztrák lapok ismétlődően hangot adtak az országuk befektetőit érő „sokkoló” sérelmeknek. A Die Presse például három címlapcikket is szánt a témának, melyekben az osztrák tulajdonú cégeket sújtó különadókat „felháborítónak” és „önkényesnek” nevezi, az „önveszélyesen vakmerőnek” mondott magyar kormánynak szerinte még „tanulnia kell az európai politikát”. Az egy-két sorban nyilatkozó magyar reformértelmiségi szakértők bennük közel apokaliptikus képet festve hangsúlyozták: a befektetőket elvadító többletterhek árát végül mindenképpen Magyarország fizeti meg, az árak emelkedésével és főleg a fokozódó lemaradásával.
A magyar államháztartás konszolidációjának három nehezebb éve után azonban ennek inkább az ellenkezője következett be. Ugyanezek a német nyelvű lapok 2013 után már folyamatosan beszámoltak Magyarország javuló gazdasági eredményeiről. Rögzítették: hazánk része az unió legnagyobb gazdasági növekedést mutató régiójának.
A folyamatosan javuló profitkilátásokat látva a külföldi befektetők egyre kevésbé zavartatták magukat az Orbán-kormány szabadságharcos retorikájától. A Wirtschaftswoche terjedelmes cikke szerint a hazánkkal valamiként kapcsolatban álló német üzletemberek kilencven százaléka 2018-ban a Fideszre szavazott volna.
Az Eurostat legfrissebb adatai szerint Magyarország vásárlőerő-paritáson számolt bruttó hazai terméke 2021-ben megelőzte Portugáliáét, és 8 százalékponttal közelebb került az uniós átlaghoz, mint Szlovákia.
A 2011-es Alaptörvény nem volt téma a nyugati médiában?
Kezdetben kevésbé, később már némileg gyakrabban. Hozzávetőleg 2012-ig a lapok döntően megmaradtak a konkrét befektetői sérelmek erőteljes számbavételénél. A kritikus írások azonban folyamatosan sokasodtak, szerzőik mindjobban általánosítanak, rövidesen megjelenik a diktatúravád is. Ismétlődően hangsúlyozzák: a „nacionalista kormánynak” végül elkerülhetetlenül igazodnia kell az európai normákhoz. Különben a sorsa államcsőd és az ország fokozódó lemaradása lesz. Ugyanakkor éles hangjuk ellenére bírálatuk még nem a közben átfogó rendszerré szerveződő Fidesz-hatalom egészének támadása. Láthatóan sokáig nem érzik igazán a maguk ügyének az Orbán-rendszer kritikáját. A történteket egy nem különösebben jelentős köztes-európai ország sajnálatos félrelépésének gondolják. Ami máris súlyos károkat okozott az ott befektető vállalatoknak, az unió belső kohéziójának, ám a Nyugat államait közvetlenül kevésbé érinti.
A 2015-ös menekültválság ebben hoz cezúrát?
A migránsáradat egy csapásra megsokszorozta a hazánkkal foglalkozó cikkek számát. Az átlag újságolvasó alighanem ekkor jegyzi meg Orbán Viktor nevét. Ám döntő fordulópont inkább Donald Trump betörése az amerikai belpolitikába. Amire ráerősít a brexit-népszavazás demagógiája. 2016 egyszerre új minőséget hoz a nyugati demokráciák korábbról induló eróziójában. Hirtelen megkérdőjelezhetetlen lesz a rendszertagadó gondolatok, személyek és pártok térfoglalása, valamint a régi politikai tekintélyek, a mértékadó újságok és a tudomány hitelének megingása. Hirtelen megviláglik: az orbáni történet nem egy távoli kis ország kisiklása, hanem egy világméretű trend része. Ekkortól Orbán Viktor kihívása a mainstream sajtó legszemélyesebb témájává válik. Magyarország kormányfője a Nyugat régi rendje elleni fellépés egyik legkarakteresebb jelképe lesz.
Orbán Viktornak ezzel valóban sikerült betörnie a világsajtóba?
2015-ben, kora ősszel alig tíz nap alatt négyszer szerepelt Magyarország jókora illusztrációkkal a New York Times címlapján, és nagy hirtelen élre kerültünk nagyszámú további újságban is. Ehhez fogható csupán 1956-ban történt velünk.
Hogy ezeken a címlapokon zömében elítélik Orbánt, az nem számít?
Nem egyszerűen elítélték, hanem legtöbbször szabályosan ki is átkozták a civilizált világból. A magyar miniszterelnök lépésével hatalmas kockázatot vállalt, ám egy időre megütötte a főnyereményt. A régi mérvadó lapok éppen kezdték a kormányzását a nyugatos megoldások átfogó támadásaként értékelni, amikor Európa határainak legelszántabb védelmezőjeként léphetett fel. Ezzel a diszkusszió jó időre nem rendszere természetéről, hanem az érkezők befogadásáról folyhatott. Orbán Viktor előbb az egész világsajtót foglalkoztató médiaeseményt provokált a menekültek hazánkba lépéséből, majd teljes mitológiát épített fel a tömeges migráció magyarázatára és az unió szolidaritásigényének elutasítására.
Mítoszának minden hamis állítása mellett világosan kimondott számos olyan igazságot, amelyet Európa régi politikusai számára az értelmiségi-egyetemi politikai korrektség tabunak minősített. Jobbára a leginkább támadó újságcikkeken is átjött az üzenete: a bebocsájtást kérők humánus befogadása szabályos meghívás további milliók számára. Ami hosszabb távon átalakíthatja Európa etnikai összetételét, amivel létében veszélyezteti a Nyugat történelmi identitását.
Ezzel a magyar kormányfő Európa hagyományos értékeinek oltalmazójakét szegülhetett szembe a Willkommenskultur feltétlen előzékenységével. Amivel úttörője lehetett a Nyugat régi elitjeit támadó összes új jobboldali törekvésnek. De olyanok is támogathatták az unió határainak következetes védelmét, akik egyébként az Orbán-kormány magyarországi politikáját a legkevésbé sem szívelnék. Idővel a Nyugat legtöbb országa szigorú korlátok állításával egyre közelebb került a magyar kormány 2015-ös álláspontjához. Ahogy ezt az osztrák Die Presse belső véleményoldalán „Orbán Viktornak igaza volt, bocsánatkérést érdemel” címmel 2020 tavaszán meg is írta.
Ehhez képest az orbánizmusról szóló sajtóviták a menekültáradat enyhültével még hevesebbnek tűnnek.
2016 után minden korábbinál gyakoribb lesz Orbán Viktor említése. A magyar miniszterelnök sorra Donald Trump, Kína elnöke, Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin képmásával együtt szerepel, mint „erős ember” a legpatinásabb világlapok nyitóoldalain.
Már akkor összekapcsolták az orbáni rendszert Trumppal?
Az első közös ábrázolásuk az Economist címlapján még 2015 decemberéből való. De a könyv kéziratának lezárása óta Orbán Viktor világsajtóbéli említéseinek száma csak tovább emelkedett. 2022 februárjában a New York Times szerzője feltette a kérdést: mi lenne az Egyesült Államokkal, amennyiben Donald Trump visszatérne a hatalomba? A válaszhoz az első támpont számos tudós szakértőt megszólaltatva bekezdéseken át: pontosan az, ami Orbán Magyarországában történt. A magyar miniszterelnök megítélése 2016 után a Nyugat számos országában, de leginkább az Egyesült Államokban eminens belpolitikai üggyé emelkedett.
A régi elitek és a baloldal véleményformálói megvetően támadják a működését, az új jobboldal megszólalói viszont ismétlődően követendő példaként hivatkoznak a politikájára. A diskurzust egyre kevésbé a magyarországi helyzet valóságos tényei mozgatják, mint inkább az adott ország belpolitikai küzdelmeinek szükségletei.
Így lesz Magyarország – ahogy a könyvben említi – Prügelknabe, amely az otthoni populisták helyett is kapja a pofonokat?
A magyarországi ügyeket érintő temérdek cikk háromnegyede ugyanazokat a témákat taglalja, és ugyanazokat a fordulatokat használja. Esetenként egyazon téves tényállítás fut végig szinte az egész mértékadó világsajtón. A legkülönbözőbb nyelveken megjelenő lapok következtetései is nagyrészt hasonlatosak. Megfogalmazóik láthatóan nem annyira megérteni, mint inkább elítélni, végső soron legyőzni kívánják a magyar miniszterelnök politikáját. Üzeneteik elsődlegesen saját otthoni közönségüknek szólnak: ha nem vigyázunk a magunk itthoni populistáival, mi is odajuthatunk, ahová Orbán elviselhetetlen Magyarországa. Az elemző szándékú cikkekben is érzékelhetők a meseszövés ősi tradíciói. Az elbeszélés hősei sarkosan jók vagy rosszak. A kevéssé ismert kis ország esetében nem igazán fontos a magyarázó árnyalatok gondos ábrázolása, inkább a meseszövés lendülete, tanulságának egyértelműsége a lényeg. A lapok otthoni olvasói által jól ismert helyi populisták sokszor létező bajokra kínálnak sokakat vonzó megoldásokat, így velük kapcsolatban könnyen kontraproduktív lehet az erős minősítések sora. A valójában alig ismert problémákkal küszködő magyar miniszterelnök személye viszont, akár egy vudubaba, alkalmas lehet a legerőteljesebb átkok közvetítésére is.
De a kritikákban mindig van igazság, nem?
Esete válogatja, temérdek a túlzás, de azért akadnak szép számban árnyaltabb írások is. 2001 táján az Orbán-kabinet még inkább elrejteni igyekezett a rossz sajtóját a hazai nyilvánosság elől, most viszont lapjaiban vezető hírként tudósít a nyugati támadásokról. A Fidesz egy ideje szabályosan provokálja a hazai ellenzék és az uniós fórumok, a világlapok megszólalásait, hogy aztán azok túlzásaira, valóságnak nem megfelelő tényállításaira hivatkozva verje vissza a demokráciavédő támadásokat. A „ne bántsd a magyart” ősi reflexét próbálja ezzel a maga javára fordítani. Az ellenzéket pedig végképp bezárni kívánja a hazaáruló hasonlóképpen históriai szerepébe.
Ténylegesen az Orbán-rendszer folyamatosan csorbítja a hatalomváltás lehetőségeit, módszeresen indoktrinálni próbálja a közvéleményt. A magyar társadalom szinte minden életmegnyilvánulását a maga hierarchiájába reméli szorítani. A legtöbb ponton befolyása alá vonta uralmának alkotmányos ellensúlyait. Gyakorta sérti a jogbiztonság kívánalmait, emberei hajlanak a hatalmaskodásra.
A miniszterelnök második rendszerváltása sok tekintetben ütközik a Nyugat civilizációját több évszázad alatt magasra emelő piaci és jogállami renddel. Ám a nagy világlapok időnkénti állításaival szemben mégsem azonosítható közvetlenül a keleti, egyközpontú rendszerekkel. Nem kínai egypártrendszer és még csak nem is Putyin Oroszországa. Ezeknél lényegesen több pluralizmus, nyilvánosan ellentmondó akarat maradt meg benne. A magyar valóságban továbbra is temérdek nyugatos elem, régi közép-európai beállítódás, szabadságvágy munkál.
Államának logikáját követve a kormányfő előrenyomul, majd – tesztelve a közvéleményt – korrigál. A Fidesz-hatalom folyamatosan manipulálni próbálja az embereket, de közben közvélemény-kutatások százaival méri az állampolgári vélekedések valóságos alakulását. Az Orbán-rendszer működésében helye van a központilag nem ellenőrzött piaci és közéleti mozgásoknak. Ezek rugalmasságukkal, külföldi tőkebevonásukkal gazdasági növekedést adnak. A fölös indulatok levezetésével pusztán szókimondásukkal csillapítják a rendszer ellentmondásait. Folytonosan korrekciókra késztető érdemi visszacsatolásokat visznek a magyar politikába. Így a Fidesz-állam minden rendkívüli centralizációja ellenére eddig jobbára innovatívan alkalmazkodott a hazai valósághoz. Igazi kelet-közép-európai alkotás, amelyet a miniszterelnök folyamatos interakcióban alakít ki választóival.
Ennyire nem fontos a valóság árnyalt ábrázolása a nyugati sajtóban?
Akárhogy is van a valóságban: a döntő, hogy Orbán Viktor új társadalmi rendjének megteremtésével többszörös háborús szembenállás kereszttüzébe vitte hazánkat. A róla formált vélemény számos országban a belpolitika frontvonalába, mi több, a nyugatos demokráciák és az új autokráciák nemzetközi törésvonalának centrumába került. Így aztán kevésbé érdekes a sajtóállítások pontos valóságtartalma. A tényleges igazság kevésbé számít. Idővel az fog dönteni, kinek, melyik oldalnak a politikája lesz világméretben a győztes.
És ez magyarázza Orbán rendkívüli jelenlétét is a nyugati sajtóban?
Jelen interjú készültéig Orbán Viktor összesen 1027 említést kapott a New York Timesban. A hozzá hasonlíthatóan 2010 óta miniszterelnök holland Mark Rutte 223-at. Pedig Hollandia a Nyugat 17 milliós régi magállama. Egyedül az utolsó másfél évben 165 hivatkozás volt a magyar kormányfőre. Például az Egyesült Államok Afganisztánból való kivonulásának következményeit elemző írásban olvasható: az útnak induló menekülők tömege újabb Orbán-rezsimeket teremthet szerte a világban. A harcban álló Ukrajna elnöke külön, hangsúlyosan keresztnevén szólítja meg a magyar miniszterelnököt. Orbán Viktor neve immáron nem csupán tulajdonnév, hanem köznév, melléknév és ige is olykor a világlapokban.
De miért emelkedett tovább a nyugati sajtóban az orbánizmustól való félelem Trump bukása után?
A világ politikai mozgásával párhuzamosan 2020 táján egy újabb időszak látszik elindulni Orbán Viktor nemzetközi megítélésében. Az Egyesült Államok új jobboldali véleményformálói mind többet hivatkoznak pozitív példaként a megoldásaira. Például Tucker Carlson, a vezető jobboldali hírtelevízió neves kommentátora Magyarország vs. Soros: Harc a civilizációért címmel készített filmet Orbán konzervatívnak mondott modelljéről, amellyel mintát adhat az egész világnak a globális liberalizmus támadásaival szembeni helytállásával. Európa radikális jobboldali politikusai mind rendszeresebben keresik a magyar kormányfő partnerségét. Egy időre az unió számottevő tényezőjévé emelkedhetett a V4-ek Orbán inspirálta csoportja.
Mindeközben Joe Biden már választási kampányában középpontba állította a nyugatos demokráciák, illetve a szabadságot elvető autokráciák világméretű egymásnak feszülésének tételét. A szabályokon alapuló rend, valamint a nyers erő által irányított hatalmak küzdelmét. Az uniós államokban lassanként teret nyert a renitens államok szankcionálásának igénye. A Nyugat vezetőiben egyre inkább tudatosul: a magyar kormányfőt egészen más logika mozgatja, mint őket. Ezt a több irányból készülődő fordulatot tette most különösen hangsúlyossá Putyin elnök Ukrajna elleni agressziója.
Ez mennyire hozta zavarba Orbánt?
Eredetileg a miniszterelnök a 2010 utáni rendszerváltását a Nyugat alkonyának tételére alapította, ami egyáltalán nem számít eredeti kijelentésnek. A kontinentális Európában a XIX. század legeleje óta beszélnek az angolszász kapitalizmus és parlamentarizmus végső romlásáról. Előbb Bonaparte Napóleon, majd II. Vilmos császár Németországa és az orosz állam alapozta jövendőjét, a maga külön útját erre a meglátásra. Majd a két világháború között Szovjet-Oroszországtól Franco Spanyolországáig európai államok sorában vált uralkodóvá ez a nézet.
Újabban azonban Orbán Viktor már nem adja feltétlenül a jövendőt Kína gyorsan felemelkedő társadalmának. Hanem a saját magyar modelljét ajánlja a nyugati jobboldal figyelmébe. A Nyugat megmentésének utolsó lehetőségeként nyilatkozik itthoni megoldásairól. Önképe szerint az Európa régi civilizációját elveszejtő posztmodern balliberális értékrelativizmussal szemben állama az eredeti nyugati erények csaknem utolsó védelmezője. Ezen küldetése tudatában, taktikus visszafogottsággal ugyan, de kis állam vezetőjéhez képest mind gyakrabban kezd világméretű nagypolitikába.
Régóta tudja, kizárólag akkor érezheti rendszere jövőjét végleges biztonságban, amennyiben a Nyugat korszakváltása a rezsimjéhez hasonló berendezkedések térnyerését hozza szerte a világban.
Bár nagyszámú politikai erő tekint elismeréssel törekvéseire, de többségük távol áll bármiféle kormányzati pozíciótól. Sőt, az európai centrumpártok gyakorlata hagyományosan igyekszik módszeresen elszigetelni ezeket. Eddig a Fidesz harcaiban meglehetős biztonsággal csupán Lengyelország jobboldali kormányára számíthatott. Donald Trump hivatali ideje alatt távolról sem tekintette kitüntetett partnerének. Ám sokáig az egyébként is tengernyi gonddal küszködő unió tagállamainak legfontosabb kormányzati vezetői lehetőleg kerülték a hazai választásait fölényesen nyerő Fidesz-hatalom puszta retorikán túlmenő támadását. De a magyar miniszterelnök is, noha offenzív magatartást mutatott, mégis alapvetően halogatta végső döntéseit: ha elkerülhetetlenek bizonyult, akkor csendben visszakozott, és közben reménykedett, hogy idővel a Nyugat kormányaiban, először talán Olaszországban vagy akár az Egyesült Államokban is szövetségeseket lel majd magának.
Mit változtatott ezen az orosz-ukrán háború?
Hirtelen felgyorsult a világ egyébként is készülődő polarizációja. Az orosz hadsereg támadása olyannyira brutális pusztítást hozott emberek és települések tömegére, annyi a menekülő gyermek és nő, hogy nyugati szövetségi rendszerhez tartozó politikus nem is gondolhat ennek nyilvános tudomásul vételére. Máris neves közéleti személyiségek nyilatkoztak az Egyesült Államokban arról, hogy Putyin elnök amerikai támogatói árulók, akiket cselekményükért a két világháború alatt vád alá helyeztek volna. A magyar miniszterelnök pedig továbbra is, mint az orosz államfő korábbi szövetségese, most pedig a Nyugat szankciós politikájának gyenge láncszeme szerepel a világlapokban. Többek között a New York Times részletesen beszámolt az általánosan háborús hősként tisztelt ukrán elnök kifejezetten személyéhez intézett drámai felszólításáról: döntse el végre, hová is áll.
Meddig várhat ki a határozott állásfoglalással?
A választási kampány célegyenesébe fordulva Brüsszelt, általában a Nyugatot, továbbá az itthoni nyugatos ellenzéket folyamatosan bűnbakként felmutató politikáján nagy hirtelen kockázatos volna lényegileg változtatnia. Orbán Viktor egyik legfontosabb újítása elejétől fogva az volt, hogy a sikeresebb és a kudarcosabb kormányokat egyformán megbuktató, heves magyar sérelmi reflexeket kifelé, a külföldi befektetők és a Nyugat intézményei ellen fordította. A magyarokat kizsákmányoló világrendszer elleni szabadságharcával az ősi panaszkultúrát kormányzata megerősítésére hasznosította. Ezen nem változtatva, Putyin háborúja után is, inkább további régi magyar beállítódásokra hagyatkozott.
Magyarországon a mindenkori elitek ismétlődően hirdetik az általuk kínált szövetségi rendszer, társadalmi berendezkedés nagyszerűségét. „Bajban van a messze város, Gyürkőzni kell a Halállal: Gyürkőzz, János, rohanj, János” – írta Ady Endre versében még az első világháború idején. De a remélt sikerek helyett újfent kudarcok, sokszor katasztrófák következtek. A megannyi nemzeti tragédia után nem csoda, ha a magyarokban mélyen rögzült: a nagy távoli célokért súlyos áldozatokat követelő érvelés legtöbbször átverés. Inkább csak magaddal, a családoddal törődj, legfeljebb még a lakóhelyed, a munkád számít. A miniszterelnök most pontosan erre az élményre alapozta ukrán politikáját. A gáz és a benzin, a kis magyar élet oltalma a lényeg, viszont már a fegyverek átengedése is beláthatatlan fenyegetéssel járhat.
Az ellenzék távolabbi összefüggésekre hivatkozott. A baloldali progresszió régi szokása szerint, ahogy annyi más ügyben is, szigorú iskolamesterként lehülyézéssel és körmösosztással próbálja felülről jó irányba terelni az embereket. Ami valójában kontraproduktív. Orbán Viktor viszont ismét a nemzeti önzést mozgósította politikája támogatására.
Ukrajna ügyében idehaza és a lengyeleknél is egyformán régi nemzeti attitűdökön nyugszik a jobboldali kormányok irányválasztása. A lengyelek ősi ellenfelük agressziója után tartják magukat Pilsudski marsall százesztendős tételéhez: nincs független Lengyelország, független Ukrajna nélkül. Épp ezért az ukrán háborús erőfeszítések legteljesebb támogatását követelik szövetségeseiktől. Orbán Viktor viszont a gázra és az olajra koncentrál. Mindkét kormány támogatóan fogadja viszont a menekülők sokaságát. Amit az egészen más kategóriákban gondolkodó, rasszista szelektív menedékpolitikát emlegető nyugati sajtó jellegzetes módon nem képes valóságos helyén értelmezni.
Megérte bevállalnia Orbánnak, hogy kockára tette a hagyományos magyar-lengyel barátságot?
Ezzel Orbán Viktor egyik leglényegesebb külpolitikai építménye került közvetlen veszélybe. De az új helyzetben tulajdonképpen az Orbán-rendszer teljes alapvetése újratervezést igényel. Ám ehhez előbb Orbán Viktornak meg kell nyernie a választásokat. Beszorított nemzetközi helyzetében semmi sem támogathatná meg inkább pozícióját, mint a lehető legnagyobb arányú választási diadala. A miniszterelnök számára a politika még néhány napig kizárólag erről szól. A minél nagyobb arányú, akár ismét kétharmados győzelemről. Amit kutya nehéz, de nem is lehetetlen elérnie.
A választások a vidéki választókerületekben dőlnek el, ám a kétharmad Budapesten. Ugyanakkor bármi is lesz az eredmény, a küzdelem folytatódni fog. Amennyiben az ellenzék győzne, a kormányfő akkor sem adja fel. Az Orbán-rendszert világméretű társadalmi mozgás alapozta meg, végső sorsáról is ez határoz majd.
Milyen újratervezésre számít?
Orbán Viktor rendszere a világ korábbi időszakához van szabva. Azokhoz az időkhöz van illesztve, amikor már lépten-nyomon tapasztalhatóak voltak a Nyugat bajai, de államai még távolról sem gondolhatták berendezkedésüket közvetlen veszedelemben lévőnek. A magyar miniszterelnök így külpolitikai alapvetését arra építhette: a tetterős kormányfői akarat taktikus hajlékonysággal párosítva ismétlődően felülkerekedhet a Nyugat vezetőinek férfiatlan konfliktuskerülésén. Magyaros leleménnyel egyformán begyűjthető a nyugati szövetségi rendszerből és a keleti kapcsolatokból remélhető összes lehetséges haszon. Csakhogy mára a Nyugat országaiban érlelődőben van egy új politikai diagnózis. A demokratikus kapitalizmus közvetlen veszélyben van. A Nyugat véleményformálói a kihívó államokat és politikusokat is mind biztosabban azonosítják. Akik között az első sorban ott van a magyar miniszterelnök.
Orbán vajon számol ennek az összes lehetséges következményével?
Az európai szövetségi rendszer elhagyása nem alternatíva a magyar társadalom számára. Így azonban külpolitikai alapvetésének újratervezése nélkül Orbán Viktor hamarosan fenyegetően egyedül maradhat. Csakhogy a küzdelem a Nyugat bajainak megoldásáért éppen csak elkezdődött. Egyelőre nincsen bevált recept orvoslásukra. Biden elnök terve egy új New Deal létrehozatalára egyfajta dán jóléti állami modell alapján, a gyermekes családok és általában az alsóközéposztály, a szegényebbek támogatására, eddig jobbára eredménytelennek látszik. A részben az állami költekezés miatt negyvenegy éve nem látottan magas infláció az ukrajnai háború hatására tovább emelkedhet. Mind nagyobb a kockázata egy elhúzódó stagflációs időszaknak, ahol az árak folyamatos emelkedése csekély növekedéssel társul. Ami hatalmas lendületet adhat a demokratikus kapitalizmus kihívóinak. Így az új jobboldalnak is.
Láthatóan minden újabb generációnak meg kell küzdenie a világ démonjaival. Ez a küzdelem bizony kétesélyes. Amihez csupán elvi vigaszt adhat az a tény, hogy az állampolgári szabadság, a politikai váltógazdaság és a versengő piaci kapitalizmus eddig még mindig alkalmasnak bizonyult a Nyugat társadalmainak felülkerekedésére.
