Vélemény

Nem kell félni a 16 évesek szavazati jogától

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Böcskei Balázs és Simon Dávid a 24.hu hasábjain fejtette ki véleményét a 16 évesek választójoga ügyében indult kezdeményezésről. A szerzők szerint intézményi és oktatáspolitikai reform nélkül nincs értelme ilyen „minikampányokkal” a választók és a fiatalok közéleti idegszálait borzolni, és ennek a feltételei még évtizedekig nem adottak. Túl azon, hogy ezzel az érveléssel a cikk politológus szerzői finoman át is dobják a játékszert az oktatáspolitika oldalára, véleményünk szerint nem festenek teljes képet.

Kapcsolódó
Tényleg szavazzanak a 16 évesek is?
Politológus szerzőink szerint a választói korhatár csökkentéséhez csak intézményi-oktatási reformok mellett érdemes hozzákezdeni.

Bár a szerzők kétségkívül már egy létező javaslatra reflektáltak, úgy hisszük, hogy egyfelől az alapvető kérdés nem elsősorban a 16 évesek választójoga, hanem a fiatalok részvételre motiválása. Másfelől – és ezt már az ő érvelésükkel kapcsolatos – ehhez nem elég évtizedekkel később hozzákezdeni, harmadrészt nem (csak) az oktatási rendszer – köztudottan lomha – változásaira érdemes támaszkodni.

Eszköz vagy cél – a fiatalok közéleti részvétele

A 16 éves korhoz kötött szavazati jog, ha nagyon fontos is, de csupán eszköz. A valódi kérdés a fiatalok közéleti aktivitásának milyensége, illetve annak fejlesztése. A részvétel, bevonás-bevonódás ugyanis nemcsak az adott pillanatban bír jelentőséggel, hanem a demokráciatanulás, az emberi jogok tisztelete, a közéleti szerepvállalás, az érdekartikuláció, az asszertivitás fejlődése, fejlesztése kapcsán a fiatalok későbbi életét tekintve is. A fiatalok a demokráciatechnikákon (például szavazási eljárásokon) túl olyan készségeket sajátíthatnak el – együttműködés, döntéshozatal, véleménypluralizmus, saját és közösségi célok és érdekek megfogalmazása –, amelyeket ma már a munkaerőpiac is visszaigazol.

Hovatovább egy plurális, aktív, sokszínű társadalom alapvető szükséglete a sokféle érdek és vélemény megjelenése, artikulációja. Nem mindegy, hogy egy fiatal abba nő bele, hogy a véleménye fontos, számít egyes döntések meghozatalában (legyen bármilyen ironikus, de a családi nyaralástól, az iskolaválasztástól kezdve a helyi, települési környezeten át, a politikai szerepvállaláson keresztül akár a világ társadalmait meghatározó döntésekig), vagy abba, hogy ezek a döntések a feje felett az ő véleményét nem integrálva születnek meg. És még előbbi esetben is vért izzadnak a nemzeti és európai szintű aktorok, hogy meggyőzzék a fiatalokat, hogy akár sok tízmillió, ugyancsak számító vélemény mellett is érdemes a gondolataikat megjeleníteni.

A patópáli válasz elégtelensége

A véleményartikuláció azért is halaszthatatlan feladat, mert a 15-29 éveseket megkérdező Magyar Ifjúság Kutatás legutóbbi, 2016-os adatai szerint, a 14-18 éves korosztályban a fiatalok mindössze 55 százaléka szerint jobb a demokrácia minden más politikai rendszernél (a korábbi, 2008, 2012-es felmérések még ennél is riasztóbb adatokat mutattak, 40-42 százalék tett hitet a demokrácia mellett). E kérdés esetében a 15-19 éveseknél a teljes korosztály átlaga alatti a demokráciapártiság (49 százalék).

A magyar fiatalok 47 százalékát egyáltalán nem vagy alig érdeklik a közéleti kérdések, társadalmi problémák (és itt már szándékosan nem a politika fogalmát használta a kérdőív), és csak 15 százalék válaszolt négyessel vagy ötössel az ötfokú skálán.

Bielik István / 24.hu

55 százalékuk menne el biztosan vagy valószínűleg választani és 34 százalék maradna valószínűleg vagy biztosan otthon. Ráadásul itt is alacsonyabb az alsóbb korcsoportok esetében a részvételi szándék a 15-19 éveseknél csupán 39 százalék (a kérdőív külön kiemelve úgy fogalmazott, hogy „ha jogosult lenne szavazni”), a 20-24 éveseknél 58 százalék, a 25-29 éveseknél 66 százalék, a teljes népességben 70 százalék.

Az adatokból az is kiderül, hogy egyre inkább a média, a kortárscsoport és részben a család határozza meg a fiatalok politikai világképét, semmint az iskola, továbbá az is, hogy

2008 óta nőtt azon fiatalok száma, aki szerint egyáltalán nincs vagy nagyon minimális lehetőségük van országos és helyi szintű közügyekbe beleszólni.

Láthatjuk tehát, hogy alapvető részvételi és demokráciaelfogadás-deficittel állunk szemben, amely a kutatások szerint egyfelől épp a legfiatalabbak esetében a legerősebb, másfelől nem látszik enyhülni, így nem hisszük, hogy ráérünk évtizedeket várni a részvétel erősítésére alkalmassá váló intézményi átrendeződésre.

Miért ne az oktatási rendszertől várjuk a részvételi áttörést?

A magyar iskolarendszer kétségkívül megérett a teljes újragondolásra, nemzetközi összehasonlításban tartalmát, módszereit, eszközeit, technikáit, formáit tekintve egyre nagyobb lemaradásban van. Tucatnyi szakértő írta le a tartalmi hiátusokat, többek közt hogy a közlekedés szabályai, az egészségvilág és ezzel kapcsolatban a szexedukáció, az emberi jogok, a gazdasági ügyek, s tucatnyi más téma mind-mind olyan területek, amelyekhez az iskolának kellene legyen hozzáfűzni valója. Azonban az iskola – még a legjobb iskola sem – vetkőzheti le saját szocializációs szabályrendszerét: olyan hatalmi tér, amely elméletileg is nélkülözni kénytelen a tényleges partnerséget, akkor is, ha a legnemesebb programot alkotja és a legprogresszívabb tanulásfacilitátorok állnak ehhez csatasorba. Ezzel nem azt állítjuk, hogy az iskolának nincs feladata a politikai szocializációban – nagyon is van –, csupán azt jelezzük, hogy az iskola önmagában nem elegendő ezen szocializációs feladatok ellátására (egyébként még a családdal együtt sem), a kortárscsoportok, a szabadidős tér szocializációs hatása ugyanis ebben elengedhetetlen.

Bármennyire is furán hangzik, a 2006-os Szabadság téri kuka- és autógyújtogatás, illetve Mazsola ellopása a tévészékházból is részben ezen szabadidős szocializációs tér hiátusára vezethető vissza, ugyanis e terület igazán alkalmas erre, és szereplői lennének hivatottak megtanítani a fiatalokat a demokrácia mikéntjére, az emberi jogok alapvetéseire, valamint a véleménynyilvánítás legitim és nem legitim formáira. Ha ugyanis a fiatalok fejlődésére nem csak iskolai növendékként vagy családi csemeteként gondolunk, hanem kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit csinál fiatallá serdült gyermekünk a napi, heti szabadidejében, vagy akár egész nyáron át; ha azt gondoljuk, hogy érdemes lenne a focipályák és stadionok spontán szocializációja mellé alternatívát állítani ifjúsági klubokkal, terekkel, házakkal és táborokkal; ha a fiatalt a maga személyiségének teljességében tekintjük, és ennek részeként értelmezzük politikai szocializációját, akkor megérthetjük, ebben a szabad választáson alapuló térben nyílik esély a valódi partneri viszony megélésére.

Az ezzel foglalkozó ifjúságügy (youth affaires) mint terület Európában a magyarországinál jóval nagyobb figyelmet kap. Az ötmilliós Finnországban több mint 3200 államilag fizetett ifjúságsegítő keresi kenyerét, több évtizede van módja a fiataloknak a települések mellett ifjúsági tanácsok felállítására, sőt fél évtizede a városok mellett kötelező is ilyet működtetnie az önkormányzatnak. A finn ifjúsági tanács éves tanácskozásának állandó vendége a szakminiszter, akit maguk a résztvevő fiatalok is kérdezhetnek. Sőt, a finn parlamenti képviselők között évente kiosztják az arany vikingsisakot azon képviselőnek, aki abban az évben a legtöbbet tette a fiatalokért. Összevetésképp: Magyarországon az ifjúsági klubok száma biztosan nem több néhány tucatnál, az ifjúságsegítő szakmát 2015-ben megszüntették, és az ifjúsági intézményrendszerrel foglalkozó törvénye sincs az országnak.

Ahova nem érnek el az iskola csápjai

A demokráciát nem lehet csak tankönyvből megtanítani. A fiatalok politikai szocializációjában nem csak az oktatási intézményrendszer újragondolására van szükség, hiszen vannak olyan szocializációs folyamatok, amelyet az iskola „csápjai” nem csak azért nem érhetnek el, mert a magyar iskola teljesítménye elégtelen, hanem mert elvileg sem képesek egyes területekre hatást gyakorolni. Politikai szocializációs ágensként elvitathatatlan szerepe van a szabadidős térben aktív ifjúsági szektornak. E területen a fiatalok véleményének becsatornázására, közéleti részvételére sokféle eszköz áll rendelkezésre. A ma is létező és – jórészt súlytalanul működő – diák- és hallgatói önkormányzatokon túl ilyenek lehetnek a települési párbeszéd rendszerei (ifjúsági önkormányzat, kerekasztal, fórum), az ifjúsági klubok, házak rendszere, az ifjúsági szervezeti érdekképviseletek vagy a netes eszközök.

Érdemes lenne ezen a területen is laboratóriumként tekinteni arra az Ausztriára, amelyik – nemcsak 16 évhez kötött választójoggal, hanem – nagyon erős, kiterjedt és jelentős ifjúsági szektorral is rendelkezik. Ahhoz, hogy a magyarországi fiatalok megtanulják a demokratikus működés előnyeit és nehézségeit, hasznát és költségeit, meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy az érintett korosztálynak minél több részvételi formája legyen adott. Erre viszont biztosan nem érünk rá még évtizedeket. Míg politológus kollégáink a „most nem kell, félnetek jó lesz” logikáját vallják, mi a „most nem kell félnetek, jó lesz” válaszában hiszünk.

 

Nagy Ádám és Szalóki Viktor ifjúságkutató

Ajánlott videó

Olvasói sztorik