Belföld

“Itt nem csak büdös bácsik vannak”

Dóra a Madridi utcában (Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezete Hajléktalan Átmeneti Szálló) dolgozik szociális munkásként. A tél utolsó heteiben járunk, úgyhogy helyzetjelentést kértünk tőle és egy rövid összefoglalót a húzós időszakról. Aztán el-elkanyarodtunk a témától. Interjú.

Az előző évek enyhe telei után idén bekeményített az időjárás. Mennyire volt súlyos a helyzet nálatok?

A tél nekünk mindig nagyon kemény időszak, de most különösen megéreztük. Fel kellett oldani egy csomó tiltást annak érdekében, hogy minél kevesebben maradjanak az utcán. A közveszélyes emberek kivételével mindenkit be kellett engedni, hogy ne mínusz 15, 20 fokokban töltsék az éjszakákat.

Néhány napig megint úgy tűnt, hogy az ország képes összefogni egy fontos ügy érdekében, a zimankós napokon mozgalom indult a legnehezebb helyzetben levők megsegítésére. Ti ebből éreztetek valamit?

Arra gondolsz, hogy az emberek kabátokat raktak az utcára? Igen, amikor nagy baj van, megmozdul az ország, de amint vége a krízisnek, ugyanott vagyunk: kevesen jönnek, hogy segítenének. Mert amikor nagy a hideg, mindenki belegondol, hogy mi lenne, ha ő is az utcán lenne, aztán jön a jó idő, és a segítési hajlam csökken. A Facebookról is szép lassan eltűnnek a hajléktalanos posztok.

Mennyire vannak képben az átlagemberek a hajléktalansággal kapcsolatban?

Kevesen foglalkoznak azzal, hogy miért és hogyan lesz valakiből hajléktalan. Ha benéznek egy ilyen szállásra, nem embereket látnak, hanem egy masszát, amiről azt gondolják, hogy alkoholista, büdös, rothadt lábú lények alkotják. De arról, hogy valójában kik élnek itt, semmit nem tudnak. Nem gondolnak bele, hogy bárkivel előfordulhat, hogy egy perc alatt sakk-matt helyzetbe kerül: elég egy válás vagy egy csőd, és a korábban sikeres vállalkozó ide kerül. Nem csak büdös bácsik vannak itt.

Fotó: Berecz Valter
Fotó: Berecz Valter

Előítéletes, empátia nélkül élő honfitársainktól gyakran hallhatjuk, hogy a hajléktalan emberek maguknak csinálták a bajt, ők tehetnek arról, hogy az utcára kerültek.

Mindenki gondoljon bele egy kicsit a saját életébe. Hogy amit elcseszett, az miért is alakult úgy, ahogy. Hozzánk például nagyon sokan jönnek válás után, a nálunk lakó férfiaknak legalább a fele. A válóper után a bíróság a feleségnek ítéli a lakást, az utcára kerülő férfi egy-két hétig vagy pár hónapig haveroknál lakik, aztán azt mondják neki, hogy szevasz. Majd pedig bekerül ide, és csengeti a gyerektartást.

Van olyan ügyfelem, okos, rendes ember, aki az átmeneti szállóról öt gyereket tart el, a háromtól a tizenöt évesig; itt él, és folyamatosan dolgozik.

Az asszony közben otthon ül, nem csinál semmit.

A másik tipikus marhaság, amikor azt gondolják, hogy a fedél nélkül élő emberek képzetlenebbek, netán butábbak, kevésbé intelligensek. Gondolom, erre is azonnal tudsz ellenpéldákat.

A programozótól a jogi doktorig találkoztam már egy csomó emberrel itt nálunk, olyan állapotban, akire ránézve elsőre az jutna eszedbe, hogy ezt meg hol vakarták össze. Bemutatkozunk egymásnak, és közli, hogy dr. Ikszipszilonnak hívják. És kiderül, hogy válás vagy lakásmaffia vagy csőd vagy alkoholbetegség miatt került ide.

Találkoztam olyannal, aki erdőben lakik, úgy, hogy korábban jól menő vállalkozása volt, méregdrága kocsija és egy csomó beosztottja. Mindene elúszott.

Akár egyetlen esemény, egyetlen rossz döntés elég, hogy ide kerülj. Egyébként rengeteg szakmunkás, szakiskolás, ipari iskolás végzettségű ember is van itt.

Ennyit a hiányszakmákról.

Harmincéves rutinnal rendelkező emberekkel találkozunk. Ha épp nem a koruk miatt hiúsul meg egy-egy álláslehetőség, akkor azért, mert kiderül, hogy nincs állandó lakcímük. Pedig ha nincs munka, akkor kész, vége.

Magyarországon csaknem tizenötezer hajléktalan él, négyezren töltik az utcákon az éjszakákat. Sokszor azt halljuk, hogy azért nem mennek szállásra, mert félnek, hogy kirabolják őket, vagy hogy össze-vissza csípik a rovarok. Milyen indokokkal találkozol még?

Dolgoztam utcai gondozó szolgálatnál; padon, bokrokban alvó emberekkel foglalkoztunk. A rovar és a lopás csak az egyik fele a dolognak. Én úgy láttam, hogy azok, akik tartósan utcai életre rendezkedtek be, mondjuk erdőben laknak, azok sokkal összeszedettebbek, önállóbbak, mint azok, akik bekerülnek szállásra. Mert eleve úgy állnak hozzá, hogy mindent meg kell oldaniuk. Akik meg bejönnek hozzánk, azok közül sokan azt gondolják, hogy majd a szoci (szociális munkás – a szerk.) elintézi, felhívja, elküldi, amit kell – egy idő után semmi motivációjuk nem lesz, beleragadnak a helyzetükbe. De visszatérve a kérdésedre: olyan is van, aki öntörvényű, és azért nem jön be szállóra, mert zavarja, hogy szabályok vannak, hogy alkalmazkodnia kell egy csomó mindenhez. Van, aki már annyira belefáradt a helyzetébe, annyira elege van, hogy úgy van vele, hogy most már hiába próbálnánk behozni a szállóra. Nyilván megmentjük a fagyhalál elől, elvisszük orvoshoz, de itt tartani nem tudjuk.

Korábban egy helyettes államtitkár azt mondta, hogy Magyarország képes az ellátórendszerét fenntartani és mindenki lakhatását biztosítani, így azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni.

Persze, vannak olyan szállók, ahová bárki bemehet, de ott egymás hegyén-hátán alszanak az emberek. Volt olyan budapesti hely, ahol háromszáznyolcvanan aludtak egy légtérben. Azért arra ne mondjuk már, hogy lakhatás. Az olyan, mint az utca, csak melegebb van.

Fotó: Berecz Valter
Fotó: Berecz Valter

Nálatok milyenek a körülmények?

A Madridi utcában saját ágyban alhatnak havi 9000 forintért, tudnak konyhát használni, fürödni.

Hogy telik egy napjuk?

Nagyon sokan már 6-7 körül elmennek dolgozni, sok ügyféllel ezért nem is tudok találkozni. A fiatalok közül sokan járnak állásinterjúra, mi meg segítünk nekik önéletrajzot írni. Ezt nagyon szeretem, mert látok benne fantáziát, hiszen csak a munka segíthet nekik. És sajnos vannak, akik annyira betegek, hogy már sehová nem tudnak kimenni.

Van kiút? Van esély visszatérni a rendes életbe?

Nagyon kis százalékban. A legtöbben ott fognak ragadni, és ezt ők is tudják. Épp ezért nekünk az a feladatunk, hogy amíg nálunk vannak, mi a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből, és a lehető legemberibb ellátást biztosítsuk nekik. Van elég nyomoruk, úgyhogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha kedvesek vagyunk velük. Sokszor már azzal is lendületet adsz valakinek, ha csak normálisan szólsz hozzá. És ez csak utólag derül ki, mint ahogy a diák is sokszor utólag döbben rá, hogy mennyi mindent kapott egy tanártól.

Fotó: Berecz Valter
Fotó: Berecz Valter

Azért találkoztál pozitív példával is? Olyannal, akinek sikerült a kilábalás.

Akad ilyen, de viszonylag ritkán. Sok múlik az egészségügyi és a mentális állapoton, és azon is, hogy ki és milyen a segítője, mennyire karolja fel. A fiatalabbaknál olykor előfordul, hogy sikerül a visszatérés, de náluk is van, hogy csak időlegesen. Emberfüggő. Rengeteg típusú ügyféllel találkozunk: van, aki jól viseli a csapásokat, és rengeteg baj után is kitartó, más pedig azonnal feladja. Hogy mennyire különböző emberekkel találkozunk, arra egy példa: a minap arról társalogtak az urak, hogy kinek melyik a kedvenc korszaka a francia irodalomból, a másik lakónk pedig csak egy x-et tud írni a neve helyett, mert felnőtt korára sem tanult meg írni-olvasni.

Fiatal nőként dolgozol egy férfiak számára fenntartott szálláson. Hogy is tegyem fel a kérdést…

Igen, sokan udvarolnak. Nagyon édesek. Az egyik azt mondja, hogy amikor rám nézett, eszébe jutott, hogy ma még nem borotválkozott. A másik kérdezi, hogy hányra megyek a szépségkirálynő-választásra. Volt olyan is, hogy hoztak nekünk virágot.

És a balhézás?

Az inkább az Elődben (BMSZKI Előd utcai nappali melegedő es éjjeli menedékhely – a szerk.) volt jellemző. Késes ügyféllel is volt dolgom, és előfordult olyan is, hogy valaki Molotov-koktélt dobott be. Azóta van rács az ajtón.

Akkor most már rákérdezek: miért a szocmunkás-karrier?

Korábban az egészségügyben dolgoztam, fogászati asszisztens voltam. Az anyukám foglalkozott hajléktalanokkal, én meg rettenetesen féltem tőlük. Na, de amitől én félek, abba bele szoktam mászni – ilyen volt az autóvezetés is. Kerestek éjszakás embert hajléktalanszállóra, jelentkeztem, felvettek. Ezzel egy időben elkezdtem a szocmunkás szakot a Wesley főiskolán. Közben még a magánrendelőben is dolgoztam, együtt csináltam a kis csitti-fitti állást meg a hajléktalanszállós melót. Budapest egyik legexkluzívabb rendelőjéből, ahová tévések meg mindenféle sztárok jártak, éjszakára átjöttem a másik végletbe, majd vissza. Elég durva volt a kontraszt.

Napi 8 órában non-stop empatikus vagy. Ezt hány évig lehet bírni?

Mondják, hogy van a szakmánkban ez a kiégés-dolog. Persze, van olyan, hogy mélypontra kerülsz; sőt, ha úgy vesszük, én már több kiégésen is túl vagyok. Viszont ez nem olyan, hogy kész, vége, és akkor elmész cipőfelsőrész-készítőnek. Vissza lehet jönni. Én sem hagytam abba, és nem bántam meg. Például most is nagyon jó időszakot élek meg.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik