Egy úgymond klasszikus zenés – táncos színdarab, amelyben folyton folyvást nyílt színi tapsok szakítják meg az előadást, s a nézőtéren ülők többségének szemlátomást repes a szíve az örömtől.
Huszka Jenő – Martos Ferenc – Bakonyi Károly: Bob herceg című nagyoperettjéről van szó.
Persze, így történt ez az anno, az 1902. decemberi ősbemutatón is, amelyről a korabeli magyar színjátszás legendás alakja, a kritikus és direktor, színházgyáras üzletember és kártyaszenvedélyébe tönkrement Beöthy László írt a Budapesti Hírlap hasábjain:
„… a legnagyobb siker zúgása morajlott ma végig egy magyar operett előadásán. Két istenáldotta tehetség győzelme volt a mai est: Huszka Jenőé és Fedák Sárié. A ma este hallott melódiákkal van tele a fejünk, egyik szebb, mint a másik. Csupa új dallam, új ötlet, s valamennyi – válogatott dallam és nem köznapi ötlet. Zeneszerző, aki saját magából ennyit tud meríteni a mi mulattatásunkra és gyönyörűségünkre: ritka vendég nálunk…“
Hazánkban, vidéken különösen, a közönség állhatatosabb része századnyi idő alatt sem nagyon változtatott ízlésén. Így Szeged polgárairól sem lehet állítani, hogy saját, nemzeti teátrumát erővel a 21. századi, modern színjátszásra motiválná. Hát nem. A Tisza partján is inkább a magyar unikumként elhíresült operett műfaja az, amely a meghatározó tömegeket vonzza, s reményt ad a társulati kassza feltöltésére.
Így van ez a kiváló angol királyi herceg álruhás, köznépi kalandozásainak esetében is.
Végül is nem kívánhatja senki, hogy a társulati vezetés szembe menjen a nézőszám, az ízlésvilág és a helyi hagyományok konok igézetével.
A rendezői felfogásra viszont mindez nem lenne kötelező, az már inkább lehetne cizelláltabb. Ha már biztosnak ígérkezik a műfaji siker, akkor lehetne némi szellemi – művészi erőfeszítést tenni az előadás friss ötletekkel való dúsítására a százados klisék előkaparása helyett. Némi por leporolás, átgondoltabb rendezői koncepció nyomán a nézők bizonyára nem szűnnének meg hasonló lelkesedéssel dúdolni Huszka Jenő fülbemászó dallamait, amikor a Gárda, a Gárda úgymond körbe, körbe masírozik. A színpadon. A hölgyek szíve úgy is megszakadna a meghatottságtól, mígnem a szűzi szépség és a bohó királyi fenség szerelme beteljesül.
Talán a kritika sem fanyalogna.
Mert a szegedi nagyszínház e Bob hercegében ilyesféle kísérlet nem látható. Ács János rendezése ugyanis nem sok újdonságot mutat be, egy csipetnyi eredetiséget sem varázsol oda, ahová bízvást lehetne 2014-ben, egy klasszikus magyar operetti színpadra. Pedig követhetően ötletelő elődök bőven találhatók ugyanezen dalmű hazai előéletéből is. Ezért aztán van igazság abban a lesajnálásban, amivel a fővárosi kritika viszonyult a bemutatóhoz. Mondjuk finoman, nem dicsérte túl.
És erre nem mentség az általános színházi pénztelenség sem.
Mindazonáltal akadnak frissebb pillanatok is a szegedi Bob herceg kissé avítt, ám dekoratív londoni helyszínein. Ezeket jó elnézni, – noha inkább a színészek hozzák létre, mintsem a koncepció. Ők azok, akik eleven varázslatokat is képesek teremteni a sok sablon között. Többek között az elegánsan sokrétű Rácz Tibor (Pomponias), a hatalmas színpadi kisugárzását erőteljesebb gesztusok nélkül is megteremteni képes Király Levente (Tom apó, a varga), a lázas lelkesedéssel sertepertélő Gömöri Krisztián (Plumpudding, a borbély), vagy éppen Vajda Júlia királynői jelensége.
A kérdést önmagának is felteheti a jegyzetíró, miért az operett műfajának általános fitymálása az igényesebb közönség részéről. A válasz pedig egyszerű. Gyakorta nem a műfajjal van a probléma, hanem az operett igénytelen vonzásával. A sokszor giccses, ám könnyfakasztó cselekményszövés, az álomvilág, az elcsépelt poénok és a fülbemászó dallamok zsibbasztó varázsának engedő, szellemileg olcsó előadások együttesen.
Arra is sok példa van ugyanis, hogy mindezekből a magára adó rendezés, társulat olyan produkciót képes formázni a színpadon, amely az eleven, önmegújító színház minden élvezhető elemélt, színpadi és színészi sugárzását tartalmazza.
Amiért szezonról szezonra megváltjuk kombinált bérleteinket a zsöllyékre. Operett rajongók és színházszeretők egyaránt.
De bánatűzőnek, addig is kedvteléssel dúdolható Huszka / Pomponias mindenki által ismert nótája:
„Ha pénzem nincs, iszom hitelbe,
Enyém a legszebb lány szerelme,
Enyém a legszebb rózsaszál…”
