Miért lett hivatásos katona?
Nem volt nehéz döntés, bár akkoriban még nem volt olyan sok nő az állományban, de az apukám, a férjem, az apósom, a nagybátyám, az ő fia is katona volt, s végül a fiam is katona lett. Gyerekkoromban bejárkáltam a laktanyába apuval, így nem is volt kérdés akkoriban, hogy én is katona leszek, amikor alkalmam nyílik rá, hogy belépjek a hadseregbe. Gyakorlatilag születésemtől kezdve körülvett engem ez a hivatás, hiszen többgenerációs katonacsalád vagyunk. Az udvarban játszik a tizenegy éves unokám, de már ő is gondolkozik azon, ha nagy lesz, katona lesz belőle is.
Pedig az elmúlt évtizedekben a magyar katonák kevés harci cselekményben vettek részt, inkább csak gyakorlatoztak.
Amikor a fiam és a lányom kicsik voltak, a férjem rengeteget volt gyakorlaton, így én egyedül maradtam otthon a gyerekekkel. Amikor a férjem hazaért, pár pillanatra láttuk csak egymást, kimostam a ruháját, aztán ment újra a következő gyakorlatra. Megviselt, amikor Debrecenből áthelyezték Kaposvárra, mert tudtam, teljesen egyedül maradok – akkor még csak a két és fél éves lányommal – egy idegen városban, minden segítség nélkül. Nem volt semmink, csak álmaink. A családunkat sem tudtuk meglátogatni csak ritkán, mert közben megszületett a fiam, s pici gyerekekkel nem lehetett utazni, nagyon körülményes lett volna. Aztán ahogy az ország helyzete is változott, csökkentették a gyakorlatokat is.
Mit szólt a férje, amikor bejelentette, hogy elmenne katonának?
Ő maga is javasolta. Nekem meg nem kellett kétszer mondani, hiszen én ebben nőttem fel, ebben éltem. A honvédségnél a géptávíróba kerültem, s meg kellett a tanulni a géptávírást, amit nagyon szerettem. Ez még Kaposváron volt. A következő állomás az Elektronikai Harcfőnökségnél, Székesfehérváron. Majd – miután minden változott – átkerültem a Jogi- és Igazgatási Irodára.
Hogyan került Okucaniba?
A gyerekeink 13 és 18 évesek voltak, mikor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy én megyek külszolgálatra. Éppen akkoriban költöztünk Zámolyra, és mivel a házon még rengeteg munka volt, és a gyerekeink tanulásában is a férjem tudott jobban segíteni, ezért úgy döntöttünk, hogy én megyek. Volt ott egy-két kolleganő-barátnő, akikkel egymás vállán sírtunk, hiszen egy anyának a gyerekeitől távol lenni nagyon nehéz, és lelkileg hatalmas teher. Két nap után haza akartunk jönni, aztán megpróbáltuk a „jó” oldalát nézni. Először 3 hónap kiküldetésről volt szó, aztán egy év lett belőle.
40 évesen mentem ki, híradóközpont-gépjárművön kezelő voltam. Egy híradós gépjárműben vagy kint a Száva partján kellett rádiókapcsolatot létesítenünk napközben kb. 40 fokban, repeszálló felszerelésbe öltözve. A fiúk kint dolgoztak, mi meg bent voltunk a gépkocsikban vagy teherautókban, és a külföldi rádiókapcsolatokat figyeltük, és tartottuk az Okucani táborban lévő központtal is a rádióösszeköttetést.
Az újjáépítésben is részt vett?
A mostari Öreghid helyreállításánál dolgoztam. A Neretvából kellett kiszedni a többtonnás köveket, hogy a hidat újjá lehessen építeni. Itt kellett rádióösszeköttetést tartani a központtal.
Volt éles harci helyzetben?
Tűzharcban nem vettünk részt, de volt olyan eset, mikor éppen kint voltam, és berepült valami a táborba. Megesett az is, hogy a konténer előtetője semmisült meg, amikor éppen nem voltunk bent. Sajnos olyan is előfordult, hogy a tábor mellett nyírták a füvet, az aknamentesített területet, és évekkel a háború után valahogy a felszínre kerülhettek aknák és felrobbantak. A tűzharc nyomait gyakran láttuk. Volt egy „Papagájház”, – így hívták, – ami nyugdíjas otthonként működött, mielőtt szétlőtték. Rengeteg ház falában lehetett látni a lövedéknyomokat, ahogy a szomszédok egymásra tüzeltek. Ezek a házak a mai napig ott vannak, nem lakja őket senki, de nem is bontják le. Nekünk utazni is kellett a városok között, így ha mentünk például Okucaniból Szarajevóba, akkor szigorú szabályok között lehetett utazni, mert nem volt minden aknamentesített. Menetoszlopban mentünk, és ott az útról letérni tilos volt. Ahol aknák voltak, kis zászlókkal és szalagokkal jelölték meg, hogy életveszélyes terület, oda végképp tilos volt menni.
Milyen volt nőként a férfi katonák között?
Már az első nap összeszoktunk, a fiúk nem néztek le minket soha. Elfogadták, hogy mindenütt vannak nők, az ő korábbi alakulataikban is voltak. Amikor utaztunk, és meg kellett állni, hogy mindenki elvégezhesse a szükségleteit, a fiúk a zubbonyaikkal takarták a lányokat. Az útról letérni tilos volt, nem lehetett bokrot keresni, viszont szemben haladt az autóforgalom. Így a lányok két kocsi között tudták csak a dolgukat elvégezni. Okucaniban 19-22 év körüli fiatal fiúkkal is szolgáltam együtt, akik a gyerekeim lehettek volna, és ők anyunak hívtak engem. Így én lettem a katonaanyu. Nagyon összetartó csapat voltunk, a fiúk vigyáztak a lányokra, sokat segítettek nekünk.
Visszamenne?
Persze, csak még nem jutottunk el odáig, hogy arrafele kiránduljunk egyet. Az akkori egy műszaki alakulat volt, a híd is megvan még, amit építettünk. De szívesen megnézném, mi lett azóta a táborunk helyén. A táborunk ugyanis eredetileg egy ingoványos területre épült, amelyet feltöltöttek. Amikor a tábort felszámolták, utána az eredeti környezetet helyreállították.
Mit csinál, amikor nem katona?
A tartalékos állomány tagja vagyok, mivel a jogi osztályon töltött idő után nyugdíjba mentem. Legutóbb az árvíz idején rendeltek be. Szentendrén, Leányfaluban és Dunabogdányban is pakoltuk a homokzsákokat.
