Belföld

Gazsó: nem sokáig bírjuk már

Gazsó Ferenc szerint a magyar társadalom tűrőképessége végső határán van. Ha a következő kormány nem csinál sürgősen valamit, könnyen robbanhat a felgyülemlett feszültség. Az egyik legfontosabb feladat újratárgyalni a multinacionális cégekkel a működési feltételeiket. A szociológussal az oktatási rendszer fenntarthatatlanságáról is beszéltünk.

Az oktatásban 3-4 évtizede „maratoni reform” zajlik, de ennek semmi eredménye nem látszik. Az összes hazai és nemzetközi felmérés szerint súlyos bajok vannak az magyar iskolával. Mi ennek az oka ön szerint?

Az elmúlt 30 évben egymásra halmozódó, végig nem vitt változások sokasága zajlott a közoktatási rendszerben. Eközben a magyar iskola egy teljesítménylejtőre sodródott. A nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy különösen az általános iskola csúszott e lejtőn mélyre, még az alapvető képességek fejlesztésével sem tud megbirkózni. Ezt jól mutatja az a rendkívül aggasztó adat, hogy egy-egy korosztály 20-25 százaléka funkcionális analfabétaként jön ki a közoktatásból. Tönkrement a szakképzés is, nem tudja kielégíteni a munkaerő-piaci szükségleteket. A felsőoktatásban szintén nagy változások voltak, óriási expanzió zajlott (megnégyszereződött a hallgatók száma), ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ez egy nemzetközileg elismert teljesítményekkel bíró, konszolidált rendszer lenne.

Az oktatás minden szintjén minőségi problémák sokasága halmozódik fel. Pedig ez lenne az a terület, amelyről az ország az emelkedő pályához szükséges erőforrásokat fel tudná halmozni. Az okok között elsősorban az állam szerepvállalásának elbizonytalanodását említeném. A 80-as évek végén, az önkormányzati rendszer kialakításánál az állam megszabadult az iskolafenntartói és –ellátói funkcióitól. A fenntartás, fejlesztés, működtetés önkormányzati feladat lett. Az önkormányzatoknak viszont az állam soha nem bocsátotta rendelkezésére azokat az anyagi feltételeket, amelyekből ezt meg lehet tenni. Ebből következett, hogy az iskolák ellátottsága teljesen településfüggő lett. Az adott önkormányzatok anyagi forrásaitól függött az iskolák minősége. Az oktatási rendszer teljesen leképezte a településhálózati egyenlőtlenségi rendszert. Ahol a társadalmi hátrányok egyébként is halmozottan vannak jelen, ott a legrosszabb minőségű az oktatás.

Mi lenne a megoldás?

Az államnak a fenntartási, ellátási kötelezettséget vagy magára kéne vállalnia, vagy garantáltan biztosítania a jó minőségű oktatáshoz szükséges feltételeket. Ehelyett azt látjuk évek óta, hogy erőforrásokat vonnak ki a rendszerből (most épp 64 milliárd forintot), és a feltételek legalsó szintjén működtetik a rendszert.

Ha minden egyes iskola, minden egyes gyermekére ugyanannyi és elégséges központi forrás jutna, az elegendő lenne az oktatás színvonalának emelésére és a” települési lejtő” hatásainak kiegyenlítésére?

Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Megoldatlan a tanárképzés problémája, a mesterségbeli tudás korszerűsítése, a pedagógusbérezés, egyre emelkednek az osztálylétszámok. Ezt mind együtt kellene kezelni. Ma sajnos nincs olyan fejlesztési stratégiája az országnak, amely számot vetne a társadalom erős szociokulturális tagoltságával. A másik fontos ok, hogy átpolitiziált az egész rendszer. Magyarországon a minimumkonszenzus megteremtése sincs jelen a pártok működésében. Négyévente megterveznek valamilyen iskolafejlesztési programot, de ha nem folytatódik az adott csoport kormányzása, akkor jönnek az újak, akik teljesen átstrukturálják az egészet. Egy rendszer még be sincs vezetve, már elbizonytalanodik. Ezért instabil közoktatási rendszerünk van. Egy pedagógiai ciklus 8 vagy inkább 12 évet jelent, ennyire kellene tervezni. De hol lehet itt 12 évre tervezni?

“Csak hatalomtechnikusok vannak” (fotó: Balla István)

Óriási vívmány volt a nyolcvanas évek közepén, az ön államtitkársága alatt a „különutas” iskolák beindítása. Azóta sokak szerint átestünk a ló másik oldalára, és például a különböző szerkezetű iskolák (elsősorban a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok) is erősítik az esélyegyenlőtlenséget a korai szelekciós mechanizmusukkal. Mi erről a véleménye?

Az iskolának fontos funkciója, hogy szelektálja a gyerekeket a képességeik szerint. Az a gond nálunk, hogy bár általánossá vált a középfokú oktatás, de az expanzióval együtt nem tolódott feljebb az iskolázási esélyek differenciálódásának ideje. A PISA-vizsgálatok azt mutatják, hogy az iskolai teljesítmények szóródását 97 százalékban a szociokulturális hovatartozás magyarázza. Tény, hogy az elitoktatás egyfajta társadalmi szegregálódás. Ha ezt teljesen szabadjára engedik, akkor nagy baj van, de ha lefelé nivellálják a rendszert, és senki nem tud kiugrani az átlagból, akkor az az összteljesítményt is visszafogja. A baj az, hogy hiába vált általánossá a középfokú képzés, ennek a haszonélvezete semmivel sem lett jobb, mint korábban, amikor egy generáció egyharmadát fogadta be a középfok. A társadalom legszegényebb harminc százalékából kikerülő gyerekek közül ma is mindössze 17 százalék jut el az érettségiig. Egy szegény gyereknek alig van esélye hasznos tudás megszerzésére. Nincs semmiféle belátható kapcsolat a jövője és az iskola között. 3 százalékuk jut diplomához. Egy tisztességes szakmunkásképzés segíthetne nekik, de az sincs.

Tehát ön pártolja az elit iskolákat?

Nem az a baj, hogy léteznek az elit iskolák, hanem az, hogy megközelíthetetlenek bizonyos társadalmi csoportoknak. A politika ezzel a kérdéssel egyszerűen nem néz szembe. Szerintem nem is akar. Rájött, hogy minden társadalom úgyis magától kitermeli azt a tudáskészletet, ami okvetlenül szükséges. Érdeke fűződik mindenkinek a tudástőke megszerzésére, ezért „saját rezsire” meg is szerzi. Megfizeti a magántanárt. Az általános iskolás gyerekek 60 százaléka különórára jár. Az állam az öngondoskodásra bízza a dolgot. Aki pedig ezt nem teheti meg, az úgyse jut be a munkaerőpiacra, nincs is ott rá szükség.

Sokak szerint a túl gyors felsőoktatási expanzió is elhibázott volt. Tény, hogy egyre több a diplomás munkanélküli is. Valóban túl nagyra nyíltak az egyetemek, főiskolák kapui?

A felsőoktatás semmihez, így munkaerő-szükséglethez sem igazodik. A diploma után derül ki, hogy az csak akkor ér valamit, ha van kapcsolati tőkém, mert akkor tudom jó státuszra váltani. Az expanzió ugyanakkor nem volt elhibázott, ez világjelenség. A baj az, hogy a munkaerőpiac és az oktatási rendszer elkülönült egymástól. Régebben, ha elvégeztem egy egyetemet, akkor azzal a végzettséggel számíthattam rá, hogy el tudok helyezkedni. Mára ez nem így van, megszűnt a közvetlen kapcsolat. A diploma megfelelő beváltása az egyének felelőssége lett. Azért hozzáteszem, még így is nagyobb a valószínűsége diplomával elhelyezkedni, mint a nélkül.

Az eddig tárgyalt oktatási rendszernek lenne a feladata, hogy kitermelje az ország vezetésére is alkalmas társadalmi elitet. Ön néhány napja úgy nyilatkozott, hogy ma Magyarországon ilyen nincs…

A modern társadalom úgy működik, hogy több elit létezik: szellemi, gazdasági, politikai elit, és így tovább. Ezek közül a politikai elit a meghatározó, annak a feladata az ország vezetése. Bibó azt mondta, hogy az elit a társadalom irányítására képes és alkalmas csoport, amely nem egyszerűen csak a tárgyi irányítást, hanem a társadalmi kohézió formálását is képes megoldani. Ettől megkülönbözteti a hatalomtechnikusokat, akik mindig jelen vannak, a hatalmi pozíciókat betöltik, de igazából nem képesek a politikai funkciók ellátására. Magyarországon most ez a helyzet. Hatalomtechnikusok vannak csak.

Ez nagy baj. A politikai elit utánpótlása, kiválasztása, pozícionálása ráadásul erősen pártokhoz kötött. Ott pedig nagyon szűk a merítési bázis, mert a képzett csoportok pártokhoz kötődése nagyon esetleges. Így aztán az elit kiválasztása erősen kontraszelektív. Az újglobalizmusnak volt egy olyan elképzelése, hogy erős államra nincs szükség, mert a piac átveszi mindazokat a feladatokat (integrál, összehangol, satöbbi), amit az állam töltött be. Látjuk, ez a gondolkodás megbukott, nem működik. A politikai, hatalmi szférának van egy optimalizáló funkciója, s ehhez megfelelő emberek kellenének. Ez viszont Magyarországon nem választódik ki.

Korábbi nyilatkozataiban arról szólt, hogy a multinacionális cégek kiszivattyúzzák az országból a megtermelt jövedelmet, keveset vállalnak a közterhekből, s ezért új alkut kell velük kötni. Ugyanakkor olyan baloldali elkötelezettségű gondolkodók, mint Szalai Erzsébet vagy Tamás Gáspár Miklós sem merték – lapunknak adott korábbi nyilatkozataikban – a multik keményebb megadóztatását jó szívvel javasolni, tartva a negatív export-, s foglalkoztatási hatásoktól.

Kétségkívül nem lehet ehhez a kérdéshez átgondolatlanul hozzányúlni. De valamit mégiscsak tenni kellene, összhangba kell hozni a társadalom érdekeit a multinacionális cégek érdekeivel. Ezen cégeknek is érdekük lenne, hogy a magyar humántőke legalább némileg bővítetten újra tudja magát termelni – tehát az emberek normális fizetésből, normálisan meg tudjanak élni, gyermekeket merjenek vállalni, jusson elegendő pénz oktatásra, javuljon a magyarok egészségi állapota, s így tovább. A foglalkoztatással kapcsolatban meg kell jegyezni: annak döntő hányadát hazai kis, és középvállalkozások biztosítják. Amelyek lényegében a nemzetközi nagyvállalatoktól elszigetelten működnek – jól ismert a magyar gazdaság duális jellege.

Új alkut kötni a multinacionális cégekkel – ezt mondja ön is, Bogár László professzor is. Nem világos ugyanakkor, hogyan is kellene ezt értelmezni, hiszen minden egyes cég szuverén módon hozza meg a maga döntését, idejön, marad vagy megy. Ráadásul zajlik egy régiós adóverseny is. Hogy képzeljük el az új alkut?

Nem egységesen kell kezelni őket. Sokan azt gondolják, ha a nemzetközi nagyvállalatoknak valami nem tetszik, fogják magukat, továbbállnak. Azért ez nem biztos, hogy olyan egyszerű, különösen például egy vízszolgáltató vagy egy elektromos szolgáltató esetében. Nem valószínű, hogy veszni hagynák az extraprofitot, rá lehetne venni őket arra, hogy többet forgassanak vissza a megtermelt jövedelemből a köz javára. Magyarországon ugyanis a nemzetközi nagyvállalatok uralják a szolgáltatási szektort is, nemcsak a termelőit.

Akadtak, akadnak is olyan közgazdászok, akik szerint nem kellett volna beengedni a külföldi tőkét olyan ágazatokba, amelyekben a megjelenésük természetüknél fogva nem jelentette új technológiák átvételét.

Persze, hogy nem kellett volna! De erről már késő beszélni, az előállt helyzetet kell kezelni.

A 2006-os gyurcsányi kiigazításból a tőke is kivette némileg a részét a különadó formájában. Mostanság ugyancsak konszolidálni kell a költségvetést, de a válságkezelés okán a tőkét ezúttal nem terhelik, sőt, könnyítik a terheit. Mit gondol minderről?

A magyar politikai osztály értékrendszerében a multinacionális tőke érdekei állnak legfelül. Majd nagy szünet, s utána egyes hazai tőkés csoportok érdekei, s végül – a maradékelv alapján – jöhet mindenki másnak az érdeke. De ez így nem mehet tovább, ez a rendszer a társadalom tűrőképességére épít, ami pedig egyszer elfogy. Vagy képes lesz a következő kormány, a Fidesz fordítani ezen a helyzeten, vagy az utolsó neoliberális kormány lesz, amely után a teljes társadalmi összeomlás következik majd.

 

Gazsó Ferenc

Gazsó Ferenc

szociológus, a szociológia tudomány kandidátusa
1932. október 8-án született Békésszentandráson.
Munkahelyek:
1964-1970: Fővárosi Pedagógiai Intézet
1970-1979: Társadalomtudományi Intézet
1979-1983: Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanár
1983-1989: művelődésügyi miniszterhelyettes
1989–2002: Közgazdaságtudományi Egyetem Szociológia Tanszék egyetemi tanár
2002 – professzor emeritusz
A Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézetének tudományos főmunkatársa, A BCE Szociológia Doktori Iskola törzstagja

Kutatási terület: a politikai rendszerváltás szociális környezete, Új, demokratikus képzési-nevelési-szocializációs modellek, Iskolázás és esélyek, fiatalok munkaerő-piaci helyzete, társadalmi orientációk, fiatalok társadalmi helyzete, ifjúságstratégia, politikai ideológiai és értékorientáció

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik