“Háborúban áll” Magyarország az államadóssággal. Ám távolról sem egyértelmű, hogy mikor, kinek a hibájából, milyen megfontolások miatt emelkedett az adósság a mai szintre. Maga az elszámoltatási folyamat egyre súlyosabb alkotmányossági, sőt, mélységesen mély jogelvi problémákat vet föl. A visszamenőleges büntethetőség esetleges bevezetése azt jelentené, hogy az adósság elleni háború első halottja a már amúgy is sebesült jogállam lenne.
A 2002-2010 közötti államadósság-növekedést vizsgáló albizottság elnöke szerint “Európának is példa lehet Gyurcsányék felelősségre vonása”. Ám ha Dancsó József, Orosháza polgármestere nem volna kishitű, akkor Európán kívülre is gondolna. Ily módon rögtön felmerülhetne George W. Bush büntetőjogi felelőssége, akinek kormányzása idején jelentősen megugrott az USA államadóssága. Jórészt az ő felelőssége, hogy az amerikai adósságráta 2011 végére meghaladja majd a GDP 92 százalékát. De példát mutathatnánk az éves GDP dupláját elérő adóssággal küszködő Japánnak is. Az úttörő magyar kormány példája kisugározhatna az egész világra, talán még a Tejútra is jutna a fényünkből.
Gazdaságpolitikai út az adósságcsökkentésig
A GDP 80 százaléka körüli magyar államadósság az EU-s országok átlagának megfelelő, ám ez önmagában nem sokat jelent. Legfeljebb annyit, hogy nem speciális hazai bűnökről van szó (az adósság növekedését vizsgáló albizottság jelentése következetesen használja a bűn kifejezést). Emellett, az EU-s adósságátlag arra is utalhat, hogy az albizottság álláspontjával szemben talán mégiscsak nyom valamit a latban a nemzetközi környezet. Ennek hatását és jelentőségét cáfolja az albizottság, hogy ily módon minél nagyobb felelősségrészt utalhasson ki a szocialista kormányoknak.
Az államadósság ügye régi és súlyos kérdés Magyarországon. A nagymértékű eladósodás az 1970-es években kezdődött, s az ország egyszer már kis híján csődbe ment 1982-ben. Emlékezetes Németh Miklós miniszterelnök drámai hangú parlamenti beszéde 1989-ből, amikor először vallotta meg a kormány a nyilvánosságnak, mekkora a baj valójában. Az Antall-kormány idején a (csökkenő) GDP 90 százalékát is elérte az államadósság. A súlyos külső (deviza)adósság óriási terhet jelentett a gazdaság és a költségvetés számára, amely kénytelen volt adóbevételből és újabb hitelekből finanszírozni a kamatfizetés terheit. Kiszorítva ezzel például a közoktatást vagy a közegészségügyet a források közeléből. Az 1990-es évek elején (is) komoly irodalma volt az adósságelengedés és adósságátütemezés lehetőségének, ám ez Magyarország vonatkozásában nem következett be, ellentétben például Lengyelországgal.
A szörnyen magas adósság csökkentése volt a – szegénységet tartósító – Bokros-csomag egyik célja. Ez, valamint az 1995-ös privatizációs bevételek adósságmérséklésre való felhasználása 62 százalékra nyomta le az adósságot 1997-re. 2001 végéig 52 százalékig ment le az adósságráta, amint ezt a GKI minapi összefoglalója is tartalmazza.
Valóban drámai tehát az emelkedés mértéke a 2000-es években, hiszen majdhogynem oda értünk vissza, ahonnan elindultunk. Teljesen feleslegessé váltak az 1990-es években hozott lakossági áldozatok. Ez például oka lehet annak, miért nem szeretik a magyarok az 1990-2010 közötti éveket, miért tartják ezt az időszakot rossznak.
Csakhogy a felelősség kérdése bonyolult dolog, a számoké nem kevésbé. Az adósság újbóli növekedésének jelei már az első Fidesz-kormány idején megmutatkoztak. Andor László a rendszerváltás utáni húsz év gazdaságpolitikájáról írt könyvében – címe: Eltévedt éllovas – megemlíti, hogy Orbán Viktor elfordult az 1999-ben közzétett hároméves, igen fegyelmezett költségvetési politikát tartalmazó tervtől, melyet Járai Zsigmond dolgozott ki.
Tehát már ekkor elkezdődött a fellazulás. Az adósságot jelentősen növelte a 2000-2001-ben bevezetett lakáshitelezési rendszer, amely tudatosan a jövőbe tolta az állami terhek növekedését. Az állami kamattámogatás ugyanis azt jelentette, hogy a törlesztőrészletek egy részét az állam fizette a banknak (lásd még: bankárkormány) az állampolgár helyett. Mindez arra a feltételezésre alapult, hogy maga a lakásépítés olyan gazdasági növekedést generál majd, amely többszörös bevételt eredményez a büdzsének. Ám Matolcsy György e nagy találmánya nem lépett működésbe.
A Medgyessy-kormány egyik nagy hibája éppenséggel az volt, hogy ezt a szisztémát nem szüntette vagy alakította át azonnal. Miként életben hagyta a gyermekek utáni adókedvezmény rendszerét is, s ezzel párhuzamosan emelte az 1998-ban befagyott családi pótlék összegét. Ahelyett, hogy döntött volna a két támogatási forma között.
2002 után megkezdődtek az állami autópálya-építések, amelyeknek gazdaságélénkítő hatását talán szintén felülbecsülték. Valamint állandóan ott van a kínzó kérdés: miért került annyiba Magyarországon egy kilométernyi autópálya, amennyibe?
A 2002-es száznapos programok nemcsak egyszeri, hanem folyamatos kiadásnövelést vontak maguk után (lásd: béremelések), amit a 2003-2004-es hiánykezelő intézkedések csak részben tudtak kompenzálni. Ha ez nem lett volna elég, ott voltak még a Gripenek költségei (üzletkötő: első Orbán-kormány), a változó elszámolási szabályok (2005-ben be kellett könyvelni az autópálya-építések teljes összegét a deficitbe), s hogy a Magyar Fejlesztési Bankban sem lehetett többé “rejtegetni” a hiányt, mint a Fidesz idején. S mindeközben fizetni kellett a régebben felvett adósságok kamatait is.
A magánnyugdíjpénztárak is hiánynövekedést okoztak, hiszen a társadalombiztosításnak a jelenben ki kellett fizetnie az aktuális nyugdíjakat. A kötelező előtakarékosság hasznai csak évtizedek múltán érvényesültek volna. Ám ez legalább befektetés volt, még ha a jelenben a hiány növekedése azt is vonta maga után, hogy külső forrásból kell fedezetet teremteni a nyugdíjátmenet idejére.
Következett azután a 2005-2006-os választásvezérelt költségvetési politika, amelynek hibás voltát az akkori miniszterelnök maga is elismeri, s amelyre csak részben mentség, hogy az akkori Fidesz-ígérethalom összegszerűen felülmúlta Gyurcsány Ferencét. A 2006 nyarán bejelentett szigorú költségvetési intézkedések nagyon is valóságosak voltak, azokat alaposan megérezte a társadalom. Az MSZP és az SZDSZ el is vesztette a 2006. októberi önkormányzati választást. A takarékossággal összekapcsolt reformok kormányzati kivitelezése minimum kívánnivalókat hagyott maga mögött, majd az egészet elsöpörte a Hegedűs Zsuzsa által copyrightolt “szociális népszavazás”, amely minden volt, csak szociális nem. Gyurcsány Ferenc 2008-as Megegyezés című programja a reformfolyamat kényszerű felfüggesztésének dokumentuma. Ezt is hatályon kívül helyezte azonban a világgazdasági válság. A költségvetési hitelesség terén kihívásokkal küzdő, a koalíciós szakítás után politikai bizonytalanságban leledző Magyarország ideális célpontja volt a nemzeti valuta elleni spekulációnak. Ezért kellett az IMF-EU mentőcsomag, amely egy mozdulattal 80 százalék fölé dobta az adósságot.
A történet politikai szálának még itt sincs vége. Ugyanis, míg a Bajnai-kormány valóban megfogta a hiányt és ezzel az adósságnövekedés okát kezelte – amire a választási szempontok teljes kizárásával kerülhetett sor, ezzel a szituáció megismételhetetlenségét igyekszem hangsúlyozni -, addig a Fidesz részéről folyamatos volt a hiány nagyságának felülbecslése. Ezt egészen 2010. június 5-ig sosem egészítette ki az a mondat, hogy “…és ezt a hiányt csökkenteni kell”. Erre csak azt követően került sor, hogy Orbán Viktorral Brüsszelben közölték: a költségvetési hiány Bajnai-kormány által tervezett mértékét tartani kell. A válság miatt elszabadult deficitek és államadósságok Európájában nincs helye további hiány- és adósságnövekedésnek.
Ezt és csakis ezt követte a Fidesz költségvetési fegyelmet hirdető politikája. Ami még mindig csak részben igaz, hiszen a gyerekek utáni adókedvezmény újbóli bevezetése és a felső szja-kulcs megszüntetése százmilliárdokkal rövidíti meg a költségvetést. A magán-nyugdíjpénztári vagyon bekebelezése nélkül a 2011-es büdzsé súlyos hiánnyal küszködne.
Mivel ezt nem lehet újabb adóssággal fedezni, s csak részben elegendő rá az adójóváírás kivezetése, meg a bankadó, így tartósan csökkenteni kell a hiányt, hogy ne nőjön tovább az adósság. Továbbá csökkenteni kell az adósságot, hogy a költségvetés egy része ne a törlesztésre menjen el. Míg Brazília a szegénységgel áll hadban és tizenöt éves programot hirdetett a nyáron ennek leküzdésére, Magyarország a szegénység növelése árán hadakozik az adóssággal.
És ez még nem minden.
Az albizottság jelentése
Az adósságnövekedést vizsgáló albizottság az okok összetettségével nem foglalkozik. Jelentése kizárólag azokra a tényezőkre koncentrál, amelyek az MSZP vezette kormányok 2002-2010 közötti felelősségét támasztják alá. Így például nem esik szó arról, amiről Oszkó Péter írt a blogján, hogy már a 2002-es adatok is hamisak voltak, hiszen az első Fidesz-kormány az MFB-hez könyvelte az adósság egy részét. Ily módon a kedvezőnek tűnő 2002-es kiindulási pont nem is ott van, ahova az albizottság mutat.
Sokat elárul a Fidesz kommunikációjáról, amikor ezt írja a jelentés: “A tényadatok alapján megállapítható, hogy 2002-ben az első Orbán-kormány a gazdaságot magas növekedéssel, jó növekedési kilátásokkal és csökkenő, jóval a maastrichti 60 százalékos szint alatti államadósság-rátával adta át.” Ami azért érdekes, mert az akkori kormányváltáskor a magyar gazdaság növekedése éppenséggel lassuló trendet mutatott: a 2000-es 5,2 százalékról 4,3, majd 3,8 százalékra esett, s csak a 2003-as 3,4 százalék után ment vissza a növekedés 4 százalék fölé. Némi szarkazmussal felvethető, hogy a gazdasági növekedés lassulását vizsgáló albizottságot is érdemes volna létrehozni.
Figyelemre méltó, hogy a jelentés külön teret szentel a Medgyessy-féle száznapos program bírálatának, holott azt Orbán Viktor és Szijjártó Péter (a szóban forgó albizottság alelnöke) is megszavazta 2002. július 16-án, 337 másik képviselővel, köztük a teljes Fidesz-frakcióval együtt. A jelentés külön megemlíti az IMF-EU-hitelnek az MNB számláján tartott részét is, amely az államadósságot növelte. Pár hete azonban büszkén közölte a kormány, hogy a Mol ötödét pontosan ebből a pénzből vette meg – tehát el is költötte.
Mindez azért érdekes és tanulságos, mert a fideszes és jobbikos tagokkal működő albizottság – mellékesen: kapitális politikai hiba a Jobbik részéről, hogy a Fideszt felmentő albizottsági jelentéshez a nevét adja – olyan állításokat is belevett a szövegbe, amelyek cáfolatát pár gombnyomás révén bárki megtalálhatja, percek leforgása alatt. Egyfajta szómágia ez: ha kimondom, úgy lesz, sőt, úgy volt. Innen már tényleg csak egy fejesugrás a békaemberek ürgebőrbe varrt dobozainak felszín alatti világa.
Ha megpróbálunk az albizottság szíves segítsége nélkül valamiféle következtetésekre jutni, akkor érdemes Andor László már idézett könyvéhez nyúlni. A jelenlegi EU-biztos, az elmúlt húsz év gazdaság- és társadalompolitikájának baloldali kritikusa szerint a Bokros-csomag idején, 1995-ben “tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által”. A tisztázás illúzióvesztést jelentett, mert a realitások alapján Magyarország nem jutott és juthatott az életnívó tekintetében a Lajtán túlra. Az 1995-ös illúziórombolás azonban nem szüntette meg a politikai illuzionizmust. A gyilkos és öngyilkos politikai versengésen kívül a pártokat az a törekvés is vezette, hogy a társadalom sok tekintetben jogos jövedelmi frusztrációját kezelte. Ez egyáltalán nem bűn, csak éppen nem sikerült, sőt, “sikerült” nagyobb bajt csinálni.
Ennek oka lehet politikai hiba, gyengeség, tévútra jutás, a kényszerek közötti őrlődés, innovációhiány, a lehetőségek falával történő idő előtti találkozás (bukósisak nélkül), de ez semmiképpen sem büntetőjogi kategória. Egyelőre.
Elszámoltatás
helyre
Dancsó polgármester a cikk megjelenése után jelezte, hogy nem is annyi az adósságuk. Részletek itt.
Az albizottság jelentése ugyanis nem csupán kizárólag a szocialista kormányokra porciózza a felelősséget, hanem ennél tovább is megy: a volt miniszterelnökök és pénzügyminiszterek büntethetőségéről kér “szakvéleményt” az alkotmányügyi bizottságtól. Ezzel mutatna példát Európának Dancsó József albizottsági elnök, akinek – amúgy – a polgármestersége idején Orosháza adósságállománya 1,6 milliárdról 6 milliárd forintra szökött fel.
Az albizottság komisszárjaként tevékenykedő alelnök, Szijjártó Péter elismeri, hogy a büntethetőség kérdése bonyolult, hiszen “a bűnt valóban a múltban követték el”. Tényleg rettenetes kötöttséget jelent, hogy csak a múltban elkövetett bűnök miatt lehet eljárást indítani. Ám mivel e bűn hatásai a jövő nemzedéket is érinteni fogják, Szijjártó kezdeményezte, hogy “az alkotmányügyi bizottság mondja meg: a jogi felelősség megállapítása ebben az esetben – akár visszaható hatállyal is – milyen módon lehetséges”. Tegyük gyorsan hozzá, mikor Szijjártó Péter nem alelnök, akkor a miniszterelnök szóvivője. Még sose mondott olyat, amin ne lett volna rajta Orbán Viktor áldása.
Túl azon, hogy az adósságnövekedés összetett, sok felelőst megmozgató ügy, s hogy a rossz fiskális döntések jövőbeni büntethetősége kizárólag a politikai küzdelem végsőkig történő kriminalizálására volna alkalmas, a visszamenőleges hatályú büntetés a római jog alapelveit is kihajítaná az ablakon. Nullum crime sine lege, nulla poena sine lege, vagyis nincs bűn és nincs büntetés törvény nélkül. Ezt még egy politológushallgató fejébe is beleverik az egyetemen, nem csak a jogászokéba. Ha elindulnánk a visszamenőleges büntetés útján, akkor holnap bármely mai cselekedetünkért meg lehetne büntetni bármelyikünket. Azt sem tudhatnánk, hogy éppen melyikért. Neve is van az ilyen rendszernek: diktatúra.
Orbán Viktor sokat vitatott tusnádfürdői beszédének több üzenete volt. Az egyik, hogy a munkaalapú társadalommal kapcsolatban sehogyan sem akar elhangzani az, hogy “… és a munka majd mindenkinek jólétet teremt”. A munkaalapú társadalom egyre csak a jóléti társadalom ellentéteként jelenik meg. Érdekes volt az is, hogy a miniszterelnök előbb visszafizethetetlen adósságról szólt e beszédben, majd aztán az adósság visszafizetéséről mint fő állami kötelességről adott elő.
Legfőképpen azonban azt mondta, hogy a régi világnak vége, az új pedig most alakul ki, szabályai is most formálódnak. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a “kétharmados forradalmat” úgy értelmezi: övé és kormányáé a legfőbb szabályalkotó szerepe. Ebből és csakis ebből a szempontból elképzelhető a visszamenőleges hatályú büntethetőség bevezetése, amely “kiszabadítaná” a jelenlegi “rendszerváltó” elszámoltatást a fránya jogszabályi kötöttségek közül. Ezen a módon rekordtempóban iratkoznánk ki a civilizált világból, s zuhannánk bele a hétköznapok teljes bizonytalanságába.
Az államadósság-történet annak is példája, hogy a Fidesznek nincs több joga felállni a maga ácsolta morális piedesztálra, mint másoknak. S ha a kormányfő emberei most visszamenőleges hatállyal intézkednének, akkor tényleg nagyon biztosnak kell lenniük a hatalmon maradásban. Máskülönben a saját forradalmuk falja majd fel őket. De csak miután megzabálta az országot és a demokráciát.
