– Pénzügyi, gazdasági szakember lévén nem furcsa önnek a kampányfőnöki szerep? Miért vállalta el?
– Minden munkát el kell végezni, azt is, amire kevés a jelentkező. Ráadásul a tavaszi kampány után úgy éreztem, jobban tudnám csinálni. A Fidesz alelnökeként ez is a dolgom, a kampány politikai részéért vagyok felelős. Október 1-jén választás van, utána visszatérhetek a gazdaságpolitika és a makrogazdaság területéhez.
– Tippeljen, mi lesz előbb: négyes metrónk vagy eurónk?
– Éles a verseny, de sajnos inkább abban, hogy melyik lesz később. Ami a négyes metrót illeti, Demszky Gábor már háromszor bemutatta a fúrópajzsfejet, de lassan jó lenne összerakni magát a fúrógépet is. Ha arra gondolok, hogy Demszky először 1996-ra ígérte a négyes metrót, akkor van mit behozni, de az eurót illetően is sok év lemaradásban vagyunk. Az elmúlt négy évben – kis túlzással – hét évet sikerült elveszíteni, mostanra valamikor 2013 és 2015 közé tolódott ki az euró bevezetése. Pedig volt idő, még 2002 elején, amikor kormányoldal és ellenzék közös nevezőn volt. Mindannyian úgy gondoltuk: 2006-ban, de legkésőbb 2007-ben lehetne az országnak eurója. Akkoriban Medgyessy Péter a miniszterelnöki vitában ezt ki is mondta. Ehhez képest kell most megnézni, hogy hová jutottunk. Nem dolgozunk kevesebbet, és a vállalkozások sem dolgoznak rosszabbul, egyszerűen rossz kormányzati döntések születtek. Legalább valaki azt mondhatná: bocsánat, hibáztunk.
– A konvergenciaprogram nem jelöl meg céldátumot. Ennek ellenére többen – köztük Járai Zsigmond, Bokros Lajos és londoni elemzők is – pozitívumként említik, hogy a Brüsszelbe küldött program korrekt és hiteles számokra épül. Ön viszont nemrégiben „lemaradási, leszakadási” programnak nevezte az anyagot. Mi a legfőbb kifogása?
– Változatlanul azt tartom, hogy ez nem közeledés, hanem távolodás: nem konvergencia-, hanem divergenciaprogram született. A leszakadás programja, amelyben a kormány bevallottan is úgy kalkulál, hogy még több mint két éven keresztül nő az államadósság, és az államháztartási hiány sem közelíti a kívánt mértéket. Az kétségtelenül erénye a programnak, hogy a realitásokhoz közeledtek a számok. Persze kicsit olyan ez, mint az, amikor füllentős ismerősünk, aki soha nem mond igazat, elkezd őszintén beszélni. Már ennek is nagyon örülünk. Eddig ugyanis háromszor nem tartottuk be a magunk által vállalt programot az Európai Unió felé, így, ha már a kiindulópont közelít a valósághoz, az mindenképpen érdem. Nagy hibája viszont – azon túl, hogy a távolodást és a leszakadást fogalmazza meg -, hogy nincsenek benne konkrétumok. Nem derül ki például, hogy 2009-től mitől fog hirtelen az államadósság növekedése csökkenésbe fordulni, vagy hogy a deficitet csökkentő lépések pontosan mikorra érnek be. Nincs kockázatelemzés, a legoptimistább forgatókönyvvel számol a kormány. Irreális célkitűzés – eddig legalábbis senkinek sem sikerült -, hogy az uniós források felhasználásánál a lehető legkedvezőbb arányokkal számol a kabinet. A korábbiaknál tehát jobb ez a pogram, de még mindig messze van attól, amilyet a Fidesz készített volna.
– Milyet készített volna a Fidesz? Milyen reformokat tartalmazott volna az önök által benyújtott program, hozzá mertek volna nyúlni a nagy elosztórendszerekhez, és mertek volna céldátumot megfogalmazni az euró bevezetésére?
– A Fidesz programja azokra a kormányzati tapasztalatokra épült volna, amelyeket 1998 és 2002 között gyűjtöttünk. Az egyik nagy felismerés az volt, hogy valamilyen módon össze kell kötni a társadalom életszínvonalának javulását és a gazdaság növekedését. A növekedés plusz hozamát részben új, tartós növekedést elősegítő programokra – beruházásra, munkahelyteremtésre – kell fordítani, és csak a többi részét lehet az életminőséget javító juttatásokra elkölteni. Ez többé-kevésbé bevált, ám 2002-ben Medgyessy Péter páros lábbal rúgott fel mindent. A magyar gazdaság helyzetétől függetlenül úgy érezte, pénz kell az embereknek, szükség van a száznapos programra. Részben ennek következményeit nyögjük mind a mai napig. A Fidesz tehát a 2002-ben megtört folyamatokhoz térne vissza, és továbbra is azt az elvet követné, hogy a növekedés és az életminőség javítása egymást feltételező dolog.
– Mit jelentene ez a gyakorlatban?
– Négy dolog megvalósítására lenne szükség: a gazdaságpolitika hitelességére, költségvetési fegyelemre és fiskális konszolidációra, versenyképességet javító intézkedésekre (az élőmunka terheinek csökkentésére, beruházásokra, és a vállalkozásokat segítő adókedvezmények csökkentésére), valamint társadalmi konszenzusra az euró bevezetéséről. Konkrét céldátumra is szükség van, nem szerencsés, hogy a konvergenciaprogramból ez hiányzik. Ezzel a lovak közé dobtuk a gyeplőt, és a piac fogja napi szinten beárazni, mikor lesz Magyarországon euró. Nem tudom, miért jó ez nekünk, hiszen az árfolyam-ingadozás csak pénzügyi spekulációkra ösztönöz, de a magyar gazdaság egészét és a lakosságot biztosan nem segíti.
– Ön milyen céldátumot jelölt volna meg a programban?
– Ha azt nézem, hogy csak idén, év közben hány százmilliárd forintot ugrált már a költségvetésihiány-prognózis, illetve visszamenőleg a tavalyi államadósság mértéke is 60 százalék fölé ugrott, akkor nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezt megmondhassam. Ha a kormány tagja lennék, tudnám a reális céldátumot.
– Említette a költségvetési fegyelem fontosságát. Ön szerint rendben van, hogy a költségvetés minden negyedik évben felborul? Érez-e felelősséget emiatt ön is, mint politikus és volt pénzügyminiszter?
– Nem osztom ezt a véleményt. A mostani kormányoldal szokta elkenni így a felelősséget. 1998 különleges év volt, a Postabank rendbetételét az akkori büdzsé szenvedte meg, de ez nem választási célból történt. A 2002-es évet pedig megúszhattuk volna egy 5 százalék körüli hiánnyal, ha nincs kormányváltás. A májusi átadás-átvételnél a Pénzügyminisztérium apparátusa 5,5 százalékos hiányt jelzett, amelyet László Csabával mindketten hitelesnek találtunk. Ebből lett év végére 9,4 százalék. Történetesen a száznapos program, a BKV, a MÁV, hitelelengedés, és ehhez hasonló – politikai célú – kiadások miatt. A költségvetés hiány elszaladásáért tehát nem érzem felelősnek magam, legfeljebb amiatt, hogy már ellenzéki politikusként, 2002 nyarán – a frakció döntésének megfelelően – megszavaztam a száznapos programot. Akkor a többség úgy gondolta, ha a kormányoldal vállalhatónak tartja ezt a programot, akkor támogatnunk kell. Ezt a fajta képviselői felelősséget vállalom.
– Mire számít: Brüsszel milyen választ ad a kormány konvergenciaprogramjára?
– Brüsszelnek kínos, ami Magyarországon – egy uniós tagállamban – történik, ezért keresni fogja azokat a pontokat, amelyek miatt el tudja fogadni a programot. Az a furcsa helyzet fog előállni, hogy a magyar kormány rettentően elégedett lesz ezzel, Brüsszel szintén elégedett lesz, csak a magyar lakosság nem lesz tőle boldogabb.
– A magyar lakosság nyilván akkor lenne boldogabb, ha kevesebb adót kéne fizetnie. Ön biztos benne, hogy adóemelés nélkül is helyre lehetett volna tenni a költségvetést?
– Ha januárban nem lett volna adócsökkentés, akkor igen. De mivel volt, és kampánycélok érdekében hozzányúltak az adórendszerhez – ráadásul rosszul, mert elsősorban keresletélénkítő és költségvetésihiány-duzzzasztó hatása volt a beavatkozásnak –, így már szinte elkerülhetetlen lett. Az alapvető hiba, az ősbűn tehát januárban történt, azt muszáj volt korrigálni. Persze itt is lehetett volna más megoldást találni, és a büdzsé kiadási oldaláról többet faragni, de ez volt a kormánynak a kényelmesebb.
– Az adóemelések mellett azért hosszú távú reformok előszelét is érezni. Mi a véleménye a vizitdíjról, a patikaliberalizációról, vagy az egészségügyi reform már megismert más elemeiről? Ha a Fidesz került volna kormányra, önök is hozzáláttak volna a nagy elosztórendszerek reformjához?
– A problémát mindenki látja, így abban konszenzus van, hogy az önkormányzati szférával, az egészségüggyel és a nyugdíjrendszerrel foglalkozni kell. Egy dolgot viszont biztosan másképp csinálnék: végre kiiktatnám a fűnyíróelvet, és meghallgatnám az érintetteket is. Egy jó egészségügyi reform érdekében például leülnék a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal képviselőivel, a kórházszövetség, a patikusok, a biztosítói szféra, a parlamenti pártok szakértőivel. Sokkal érdemibb lépéseket lehet ugyanis hozni társadalmi támogatottság mellett. Az emberek hajlandóak áldozatokat hozni, ha meggyőződnek arról, hogy bizonyos lépések után jobb lesz a helyzetük. A vizitdíj ebben a formában nem más, mint egy lakosságbosszantó lépés. Szlovákiában zsákutcának bizonyult (nemrég vonták vissza), és nálunk is úgy érzem, hogy nagyságrendekkel nagyobb problémák vannak a rendszerben. Csak gyógyszertámogatásra évente 400 milliárd forintot költünk, a vizitdíj és az ehhez hasonló lépések nem fogják tudni orvosolni a nagyságrendileg nagyobb gondokat. Emlékezzünk vissza az 1995-ös Bokros-csomagra, és benne a mindössze kétmilliárdos bevételt hozó tandíjvitára. Ennyi pénzért vállalni egy társadalmi konfliktust, ami aztán a csomag szükséges elemeit is elkaszálja, szerintem nem érdemes.
– A szakma nyugdíjreformot is szorgalmaz. Ön mit tenne a rendszer hosszú távú finanszírozhatósága érdekében? Emelné a nyugdíjkorhatárt?
– Más megoldást keresnék. Ott folytatnám, ahol 2002-ben megszakadt a folyamat. Mi ugyan nem hívtuk nyugdíjreformnak, de megkezdtük az állami nyugdíjpillér átalakítását. Úgynevezett egyéni számlás nyugdíjrendszer előkészítésén dolgoztunk, ennek első lépése volt a „kiértesítési projekt” 2001-ben. Abból indultunk ki, hogy bármennyi ideig van is valaki egy magánnyugdíjpénztárban, a nyugdíjának döntő hányadát akkor is az állami pillérből fogja kapni. Emiatt elemi érdekünk, hogy az állami nyugdíjrendszerben teremtsünk világosabb feltételeket. A magánpénztári rendszer vonzó elemeit igyekeztünk átemelni anélkül, hogy az állami pillér szolidaritási elvét és felosztó-kirovó rendszerét megbontottuk volna. A kiértesítési projekt lényege az volt, hogy évente mindenki kapjon tájékoztatást a nyugdíjbiztosítótól, így kiderül, hogy az ő „virtuális” egyéni számlájára mennyi pénzt utalt a munkáltatója, és mennyit vontak le tőle. Hasonló rendszerek már működnek Német- és Lengyelországban. Emellett persze az alapvető problémát kellene megpróbálni megoldani, vagyis megállítani az inaktívak számának drasztikus emelkedését, ezzel párhuzamosan az aktív keresők arányának csökkenését. A nyugdíjrendszer problémája hosszú távon népesedési probléma, amit a családtámogatási rendszerrel, a gyermeknevelési, gyermekvállalási ösztönzőkkel lehet kezelni és oldani. A korhatár kérdését másodlagosnak tartom, nem lenne vele problémánk, ha egyébként a népesedési ráta nem csökkenne.
– Végezetül adjon néhány tippet: mit javasol a jelenlegi környezetben a befektetőknek? Mekkora alapkamatra és milyen forintárfolyamra számít az év végén?
– Nem szeretek tanácsot adni, de ha minden így marad, ha ezek a tendenciák hatnak, akkor jobb időkre kell várni. Érzésem szerint december végén 280-285 forint közötti euróárfolyamot láthatunk, miközben a jegybanki alapkamat 8 százalék fölé nő. Ebben a helyzetben szükségszerű a monetáris szigor.
