Olajmezők lovagjai

Mintha a semmiből bukkant volna fel, olyan váratlanul érte az irakiakat 1981. június 7-én az izraeli bombázóraj érkezése. A repülőgépek úti célja az épülő Oszrak atomerőmű volt. Amint a létesítmény fölé értek, kioldották a bombákat – hosszú évekre megbénítva ezzel az iraki atomprogramot, és megfosztva a Bagdadban két évvel korábban hatalomra került Szaddam Huszeint attól a lehetőségtől, hogy nukleáris fegyverre tegyen szert. A légi kötelékben ott volt egy bizonyos Ilan Ramon vadászpilóta is.

Alig két hónappal korábban – április 12-én – a világ túlsó feléről, a floridai Kennedy űrközpontból útnak indult az emberiség első űrrepülőgépe: a Columbia. A két sorsfordító történelmi esemény között 22 esztendőn át nem volt semmiféle összefüggés. Ez év január 17-én azonban a Columbia ismét a világűrbe indult, a fedélzetén Izrael első asztronautájával: Ilan Ramon ezredessel. Majd kéthetes küldetése végeztével az űrsikló február 1-jén hazaindult. Ám a Föld légkörébe érve – Texas állam fölött, mintegy 63 kilométeres magasságban – felrobbant és darabjaira hullott. Az űrhajósoknak esélyük sem lehetett a katasztrófa túlélésére.

NEM TERRORAKCIÓ. Izraelben a múlt kedden parlamenti választásokat tartottak, amelyeken az Ariel Sharon kormányfő – a palesztinok “fő ellensége” – vezette jobboldali Likud párt győzedelmeskedett. (Bizarr véletleneket produkál a sors: abban a texasi körzetben, ahol a Columbia kataszrófája bekövetkezett, az egyik központi település neve – Palestine.) Mindeközben az Egyesült Államok háborúra készül Irak ellen, amely Washington vádjai szerint tömegpusztító fegyvereket – nem utolsósorban atomarzenált – épít, továbbá együttműködik az al-Kaida terrorszervezettel. Mindezek ellenére a NASA-tól az FBI-ig az összes érintett szervezet azonnal kizárta, hogy terrorakció okozta volna a Columbia pusztulását.

Ezúttal tehát nem merénylet történt. Ám amennyiben az amerikaiak vezette hadigépezet megindul Irak ellen, fel kell készülni arra, hogy megtorlásul terroristák léphetnek akcióba a világ bármely pontján. Nem biológiai, vegyi vagy nukleáris eszközök, hanem “mártírok, öngyilkos merénylők a mi új fegyvereink, akik nem csak Irakban lépnek majd akcióba. Az egész térség lángba borul, és a világnak ez szeglete az ellenállás tengerévé válik, ahol az amerikaik állandó veszélyben lesznek” – fenyegette meg a Bagdad ellen készülődő hatalmakat a német Der Spiegel hírmagazin legújabb számában közölt interjújában Taha Jasszin Ramadan iraki alelnök.

Márpedig a háború elkerülésére egyre kevesebb az esély. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának múlt novemberi határozata alapján Irakban vizsgálódó nemzetközi fegyverzetellenőrök január 27-én terjesztették a világszervezet elé időközi jelentésüket. Abban nem tártak elő egyetlen bizonyítékot sem arról, hogy Bagdad valóban rendelkezne tömegpusztító eszközökkel – vagy dolgozna azok kifejlesztésén -, sőt több időt kértek munkájuk folytatásához. Mindazonáltal a svéd Hans Blix vezette csapat a vártnál sokkal élesebben bírálta Szaddam Huszeint és adminisztrációját, amiért az nem megfelelően működik együtt az ENSZ-szakértőkkel. Majd másnap George W. Bush a Kongresszusban elmondott éves országértékelő (State of the Union) beszédében ennél is tovább ment: “Közel három hónappal ezelőtt az ENSZ Biztonsági Tanácsa adott egy utolsó esélyt Szaddam Huszeinnek, hogy tegye fegyvermentessé Irakot. Ő ehelyett ismét tanújelét adta, hogy a legteljesebb mértékben semmibe veszi az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a világ közvéleményét.”

GESZTUS. Bush elnök szinte minden mondatával elszántságának adott nyomatékot, ennek ellenére még egy “gesztust” tett a háborús készülődéstől ódzkodó szövetségesek – és az azzal élesen szembehelyezkedő nemzetközi közvélemény – felé, amikor a BT-hez fordulva február 5-re rendkívüli ülés összehívására kérte a testületet. Azt ígérte, hogy Colin Powell külügyminiszter ekkor terjeszti elő azokat az amerikai hírszerzők által gyűjtött bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy Irak továbbra is dolgozik illegális fegyverkezési programjain, ezeket a fegyvereket elrejti az ellenőrök elől, továbbá kapcsolatban áll különböző terrorszervezetekkel.

Az egyik legnagyobb kérdés az, vajon Washington képes-e az 1991-es Öböl-háborúhoz hasonlóan egy nemzetközi koalíciót összekovácsolni, avagy ezúttal magára marad. S amennyiben az utóbbi következik be, megtámadja-e Irakot egyedül – vagy esetleg anélkül, hogy az ENSZ BT jóváhagyná a katonai akció megindítását?

A nemzetközi közösség ugyanis a második világháború óta nem látott mértékben megosztott. Miközben Tony Blair brit kormányfő teljes mellszélességgel Washington mellett áll (a szigetországi közvélemény annál kevésbé), Németország – amely februárban a BT soros elnöki tisztét tölti be – kijelentette, semmilyen körülmények között nem vesz részt egy Irak elleni háborúban, a testületben állandó tag Franciaország pedig egyenesen vétóval fenyegetőzik. Az ellentáborból furcsamód éppen Oroszország helyezkedik a legrugalmasabb álláspontra: Putyin elnök szerint Moszkva kész támogatni az iraki válság “új megoldásait”, amennyiben bebizonyosodik, hogy Szaddam Huszein akadályozza a fegyverzetellenőrök munkáját. Igaz, elemzők szerint a Kreml szemében – a csecsenföldi konfliktus miatt – nem az lesz a döntő, ha Powell február 5-én azt mutatja be, hogy Bagdad tömegpusztító fegyverek birtokában van, hanem az, ha a terroristákkal való együttműködés bizonyítékait tárja a BT elé.

A megosztottság azonban nem csupán világméretekben igaz: súlyos törések mutatkoznak az európai együttműködésben is (lásd keretes írásunkat). A háború mindeme bizonytalanságok ellenére immár szinte bizonyosan elkerülhetetlen – a legtöbb jóslat szerint legkésőbb március végéig kezdetét veszi. Kiszámíthatatlanok viszont a következményei. Miközben ugyanis a háborúk a múltban általában fellendülést hoztak a világgazdaságban, elemzők ezúttal ennek az ellenkezőjét valószínűsítik. “A gazdasági folyamatok oly mértékben nemzetközivé váltak, olyan kölcsönös függőség alakult ki a világban, hogy a klasszikus érvek, például miszerint a háború növeli a termelést, megszünteti a raktárkészleteket és más módon segíti a fellendülést, mára érvényüket vesztették” – ad magyarázatot erre a változásra Inotai András, a Világgazdasági Kutatóintézet (VKI) igazgatója.

GESZTUS. Több-kevesebb meggyőződéssel a nemzetközi gazdasági és üzleti körök egyetértenek azzal a megállapítással, amelyet az amerikai BusinessWeek magazin a TotalFinaElf francia olajtársaság egyik vezetőjétől idézett a küszöbön álló háború “teljes mértékben az olajról szól”. Tény, hogy Irak földje a világ második legjelentősebb bizonyított kőolajkincsét rejti. E tekintetben csupán Szaúd-Arábia előzi meg. Mi több, e 112 milliárd barrelnyi igazolt készleten felül – ami a világ jelenleg kitermelhető kőolajának mintegy 10 százaléka – legalább további 220 milliárd barrelt valószínűsítenek a szakértők. A Dszamani szaúdi sejk vezetése alatt álló londoni Centre for Global Energy Studies megítélése szerint egyenesen 250 milliárd barrel olajt rejt a Tigris és Eufrátesz vidéke. Sőt, a végső mennyiség az amerikai Energy Information Agency múlt év eleji jelentése szerint valójában akár ennél is jóval több lehet, hiszen az elmúlt két évtized háborúi és nemzetközi szankciói miatt Irak olajkincse meglehetősen feltáratlan. Az is igaz, hogy éppen a szankciók miatt Irak az elmúlt 12 évben alig napi 1,4 millió barrel olajjal volt jelen a világpiacon, míg a kapacitásai elvileg e mennyiség két-háromszorosának a felhozatalát is lehetővé tennék.

Irak földje 112 milliárd barrelnyi bizonyított olajkészletet rejt, ám az elmúlt két évtized háborúi és nemzetközi szankciói miatt az ország olajkincse meglehetősen feltáratlan.

A versenyfutás éppen ezekért a kapacitásokért folyik. A híradások szerint Iraknak jelenleg 38 milliárd dollárnyi szerződése van függőben a brit-holland Royal Dutch/Shell, az olasz ENI, az ausztrál BHP, a francia TotalFinaElf és az orosz Lukoil társaságokkal, a kitermelés azonban a szankciók miatt mindeddig nem kezdődhetett meg. Az amerikai cégek pedig még a szerződéskötésig sem juthattak el. Éppen ezért utóbbiak hiába panaszkodnak, hogy a Szaddam-rezsim valószínű bukása után várhatóan alászálló olajárak miatt cseppet sem repesnek a háború gondolatától, ezeknek a megnyilatkozásoknak nem kell feltétlenül teljes mértékben hitelt adni. Elvégre az, ha a süllyedő olajárak lendületet adnak a nemzetközi növekedésnek, nekik is hasznukra válik, akárcsak az, ha az Egyesült Államok egy új helyzetben képes – Szaúd-Arábiától és a Rijád által uralt OPEC-től jócskán függetlenedve – biztosítani a stabil kőolajszállításokat. Arról nem beszélve, hogy az iraki olajszektor újjáépítése hatalmas üzlet lesz – döntően az ezen a területen érintett amerikai cégeknek.

Álláspontok az ENSZ Biztonsági Tanácsában Vétójoggal rendelkező állandó tagok EGYESÜLT ÁLLAMOK Úgy véli, Irak tömegpusztító fegyvereket fejleszt ki, nem működik együtt a fegyverzetellenőrökkel, és megszegi az ENSZ-határozatokban megszabott kötelezettségeit. Éppen ezért a világszervezet eddigi felhatalmazása elegendő a katonai erő alkalmazásához Irak lefegyverzése érdekében, az amerikai csapatok újabb ENSZ-döntés nélkül is megindulnak. FRANCIAORSZÁG Úgy látja, kezdenek jelentkezni a fegyverzetellenőrzés eredményei, és egyelőre semmi jogalapja egy támadásnak. Jelezte, kész akár vétójogával élve megakadályozni a támadás BT-jóváhagyását. KÍNA Peking szerint az ellenőrzés jól halad, és Irak békés úton is lefegyverezhető. Még több időt adna az ENSZ-szakértőknek. NAGY-BRITANNIA Szeretne egy új BT-határozatot, mielőtt megindul a támadás, de minden bizonnyal annak híján is harcba küldi katonáit az amerikaiak oldalán. Úgy véli, Irak nem működik együtt és nem halad a lefegyverzés, márpedig fogytán az az idő, amíg ezt a nemzetközi ellenőrzés égisze alatt megtehetné. OROSZORSZÁG Moszkva szerint semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy Irak újra fegyverkezne. Diplomáciai megoldást akar, igaz, érzékelteti: módosulhat az álláspontja, ha Bagdad nem fokozza az együttműködést a fegyverzetellenőrökkel. ENSZ-székház New Yorkban. Szembenálló felek. Nem állandó tagok ANGOLA A fegyverzetellenőrök munkáját folytatva békés úton kell lefegyverezni Irakot. BULGÁRIA A békés megoldás híve, és kiáll a fegyverzetellenőrzés folytatása mellett. Ám valószínűleg támogatna egy BT-felhatalmazás nélküli amerikai támadást. CHILE Még nem foglalt állást, megvárja a február 5-i rendkívüli BT-ülést. GUINEA Támogatja az ellenőrzés folytatását, az esetleges katonai akció kapcsán egyelőre nem foglalt állást. KAMERUN Támogatja az ellenőrzés folytatását, az esetleges katonai akció kapcsán egyelőre nem foglalt állást. MEXIKÓ Kiáll az ellenőrzés folytatása mellett, ám minden bizonnyal támogatna egy – a BT által jóváhagyott – katonai akciót. NÉMETORSZÁG Irak békés lefegyverzése mellett száll síkra. Közölte: semmiféle katonai akcióban nem vesz részt – akkor sem, ha azt a BT jóváhagyja. PAKISZTÁN Támogatja az ellenőrzés folytatását és a diplomáciai rendezést. SPANYOLORSZÁG Támogatja Washington Irak elleni álláspontját. SZÍRIA Úgy véli, Irak eleget tesz az ENSZ-határozatok által megszabott kötelezettségeinek, ezért fel kellene oldani a szankciókat.

PÉNZ BESZÉL. Washington kétségtelenül számításba veszi mindezeket a szempontokat, miként Párizs vagy Moszkva is. A TotalFinaElf a BusinessWeek szerint a jelenlegi iraki olajkincs mintegy 25 százalékára szerzett kitermelési jogot. Ezek után nemcsak azért valószínűsítik sokan Franciaország “behódolását” Amerikának, mert ha vétójával arra kényszeríti az Egyesült Államokat, hogy ENSZ-felhatalmazás nélkül támadja meg Irakot, azzal éppen a BT – és azon keresztül önmaga – világpolitikai súlyát csökkentené, hanem azért is, mert aligha kockáztatja a sokmilliárdos olajszerződéseket. Nyilván az orosz kormányzat sem hagyná figyelmen kívül a Lukoil érdekeit, mely cég 1997-ben 3,5 milliárd dollárért 23 évre megszerezte a 7,8 milliárd barrel bizonyított olajkincset rejtő al-Kurnah mező kitermelési jogait. Vagit Alekperov, a társaság elnöke magabiztosan arról beszél, hogy a Kreml biztosította: iraki érdekei egy Szaddam utáni rendszer esetén is sérthetetlenek. Csak nem egy ilyen értelmű, színfalak mögötti washingtoni ígéret áll az új keletű orosz politikai engedékenység mögött?

A háború rövid távú következményeként azonban az olajárak elkerülhetetlenül felszöknek majd. Az amerikai Morgan Stanley befektetési bank elemzése szerint egy hosszan tartó háború elképesztően magas, akár 80-100 dolláros barrelenkénti árat is előidézhet, szemben a mai – már amúgy is magasnak tartott – 30 dollár körülivel. A jelenlegi tarifába már előre belekalkulálták a háborús felárat – állítják hazai elemzők. Más szakértők minden tekintetben túlzónak találják ezt a becslést. Ilyen sötét fordulatot egyetlen esetben tartanak elképzelhetőnek: ha Szaddam Huszein az iraki olajmezőket felgyújtja, egyidejűleg rakétáival a kuvaiti és a szaúdi olajfinomítókat is megsemmisíti. “Konkrét jóslásba is merek bocsátkozni: ideiglenesen 40 dollár fölé mehet a világpiacon egy barrel olaj ára” – hangzik Inotai Andrásnak a Morgan Stanley-énél mértéktartóbb prognózisa. A VKI igazgatója szerint ez az amúgy is konjunkturális és strukturális gondokkal küszködő Európában legalább fél évvel kitolná a növekedés beindulását, fokozná az inflációs nyomást. Az Egyesült Államokban még lejjebb nyomná a részvényárfolyamokat, tovább csökkentve ezáltal a tőzsdék kapitalizációját, a befektetők ugyanis a biztonságosabb kötvényekbe és aranyba “menekítenék” a pénzüket. A dollár is megsínylené az olajárak szárnyalását, igaz, ennek amerikai szempontból pozitív hozadéka is lenne, hiszen az ország így csökkenthetné külkereskedelmi mérlegének tetemes hiányát.

SZAÚDI ÍGÉRET. Amennyiben a piacokon elcsendesül a háborús hisztéria, az olaj ára akár vissza is állhat egy elfogadható szintre. Sőt, sokak szerint a katonai akció kezdetét követően akár már napokon belül a mai szint közelébe csökkenhet a jegyzési ár, ebben ugyanis az OPEC is partner. A nemzetközi befolyását – és saját jóléti berendezkedését – féltő Szaúd-Arábia például a szervezet legutóbbi ülésén vállalta, hogy 2 millió barrellel növeli a napi kitermelést, ezzel is csökkentve a piacra nehezedő nyomást. Ezzel mintegy sietve kifogta a szelet azoknak a vitorlájából, akik szerint a háború kirobbanása esetén az Irakkal szolidáris arab olajországok a felhozatal visszafogásával gyakorolnának nyomást az Egyesült Államokra és szövetségeseire.

Ám amennyiben egy elhúzódó válság miatt mégis hónapokig 40 dollár fölött – vagy akár még magasabb régiókban – ragadna meg az olajár, az természetesen a világgazdaság egészére nézve súlyos helyzetet teremtene. A legérzékenyebb csapást mindazonáltal jelentős stratégiai tartalékai ellenére éppen az Egyesült Államok szenvedné el. Olajszükségletének felét a világ legnagyobb ipari hatalma importból kénytelen fedezni, és a tendencia továbbra is növekvő. Tavaly már több mint 20 millió barrel kőolajat használt fel naponta, ami egyben azt is jelenti, hogy a 300 milliós népességű Egyesült Államok a mintegy 7 milliárd lakosú Föld energiahordozóinak több mint egynegyedére tartott igényt. Amikor idősebb George Bush 1991-ben az első háborút vezette Irak ellen, országa még 17 százalékkal kevesebb olajjal is beérte.

AMERIKA A KIVÉTEL. Ráadásul ez a növekedési ütem korántsem általánosan jellemző a fejlett világ egészében. Az Európai Unió például 13,5 millió barrellel a világ napi felhasználásának csupán 18,2 százalékát “jegyzi”, és az első iraki háború óta mindössze 7 százalékkal növekedtek a szükségletei. Japánban is 10 százalék alatti volt ez a növekedés. A napi felhasználás az ázsiai szigetországban ma 5,5 millió barrel. Világméretekben 1991 óta 14 százalékkal nőtt az olaj iránti kereslet. Vagyis az Egyesült Államok a fejlődő országokra jellemző tendenciát mutatott az elmúlt évtizedben. A problémát csak súlyosbítja, hogy Amerikában a kőolaj 45 százaléka gépjármű-üzemanyagként talál vevőre, míg az öreg kontinensen az amúgy is kisebb szükségletnek csupán egynegyede szolgálja a közlekedést és a szállítmányozást.

Alig néhány héttel a Bush-adminisztráció 2001. eleji hivatalba lépése után Dick Cheney alelnök vezetésével megalakult az a bizottság, amely az Egyesült Államok energiapolitikáját volt hivatott újragondolni. A grémium azonban nem a fogyasztási szokások megváltoztatást tűzte ki célul: legfontosabb ajánlása az volt, hogy csökkenteni kell az egyre veszélyesebbé váló közel-keleti térség – elsősorban Szaúd-Arábia – súlyát az amerikai importon belül. Szeptember 11-e után, amikor 19 arab, köztük 15 szaúdi terrorista Amerika történetének legsúlyosabb terrorcselekményét hajtotta végre, a bizottság ajánlása elsőrendű politikai elvvé vált. Láthatóan megjavult a viszony Washington és Moszkva között, s ez nemcsak a terrorizmus elleni harc politikai aspektusaira igaz, hanem az orosz kőolaj importja előtt álló akadályok leküzdésére is (Figyelő, 2002/46. szám). A Kaszpi-tengeri olaj már szeptember 11-e előtt is egyre fontosabb szerepet játszott az amerikai elképzelésekben, és Afrika új olajvidékei – mint például Angola – szintén felkerültek az amerikai energiapolitika térképére.

Mindezek ellenére a washingtoni stratégák számára is egyértelmű, hogy a szaúdi olaj jelentőségét marginalizálni csakis az iraki olajtartalékok nagyobb mértékű kihasználásával lehet. Washingtoni szemmel Irak óriási előnye a délebbre fekvő Öböl-államokkal szemben, hogy már most is két kőolajvezeték köti össze a biztonságos Földközi-tengerrel: a törökországi Ceyhan kikötőjéig, illetve Szírián keresztül vezet egy-egy csőkígyó. Sőt, 1948-ig az izraeli Haifa felé is folyt az olaj Irakból, és az amerikai elképzelés szerinti ideális helyzetben ez a vezeték is viszonylag olcsón és gyorsan helyreállítható.

FORGATÓKÖNYVEK. A háborúk azonban ritkán viselkednek az ideális forgatókönyvek szerint. Washington éppen ezért a legkedvezőbb végkifejlet latolgatása mellett számol az események reálisan várható alakulásával, illetve – bár nyilván elképzelhetetlennek tartja – egy katasztrófaszcenárióval is (lásd külön).

Bush egy texasi támaszponton. Az amerikai elnök február 5-re ígérte a BT-nek a bizonyítékokat Irak fegyverkezési programjáról.

Persze még a helyzet legkedvezőbb alakulása esetén sem szabad megfeledkezni arról, hogy Washington részéről súlyos hiba lenne csupán megdönteni a Szaddam-rezsimet, aztán továbbállni. A tapasztalatok William D. Nordhaus, a Yale University közgazdász-professzora szerint azt mutatják, hogy mindazon országokban, ahol az Egyesült Államok az elmúlt négy évtizedben katonailag beavatkozott, éppen ezt az “odacsapni és futni” elvet alkalmazta. “A bombázásokat elvétve követték az építőbrigádok” – írja Nordhaus az amerikai tudományos akadémia számára készített elemzésében. Legutóbb például Afganisztánban 2001 és 2002 szeptembere között az Egyesült Államok nem kevesebb mint 13 milliárd dollárt költött a katonai akciókra, ezzel szemben mindsze 10 milliót polgári és humanitárius célokra. Irak pedig még csak nem is Afganisztán: a legborúlátóbb jóslatok szerint akár 20 évig is elhúzódhat a békefenntartás, amelyben 200-300 ezer katona venne részt, évente legalább 20-50 milliárd dolláros költséggel – és akkor az újjáépítésről, valamint a demokratikus államberendezkedés kialakításáról még nem is beszéltünk. Igaz, előbb meg kell nyerni a háborút.