Nem volt túl jó választás a szervezők részéről a PUF-ot összehozni a La danse du chien-nel, azt sem értettük, miért a franciák után játszik a magyar alter-pop eleddásodott sokéves zenekara. Miért nem fordítva? Később persze, látva az érdeklődést, minderre fény derült, és arra is, hogy ezen az estén kisebbségben maradnak az FigyelőNetes kollegák. Annál is inkább érthetetlen a két zenekar összeeresztése, mert a hazai színtérről több együttes is inkább odaillett volna a Kutyatánc elé. (Mondjuk a PASO, vagy a Quimby)
Szóval a franciák kezdtek. Az első akkordoktól beindult a közönség jelentős kisebbsége. (Két francia srác, nyilván a zenekar sleppjéből, és még három-négy öregedő, de lelkes rajongó. Nem árulok el nagy titkot, hogy e „kemény maghoz” tartozott az fn.hu-kommandó is.)
A fiatal francia zenészek hat éve próbálják összehozni a jazz és a szving lüktetését a punkos beindulással. Mindezt némi blues-zal, funkyval keverik és elementáris lendülettel adják elő.
A csapat gitárosa (Sebastien Teuile), egy igen eredeti, kalapos figura úgy recsegtette a gitárját, hogy közben iszonyúan vicces csodálkozó, kikerekedett szemeket meresztett a közönség felé. Nem állhattuk röhögés nélkül, pedig közben a földbe kívánt döngölni. A ritmusszekció a nagybőgő (Fred Debraine) és a dob (Paul Melnotte) mellett egy baritonsaxofonnal (Stephan Routtier)egészült ki, így – eredeti hangzást létrehozva – erősen rásegítettek az immár nyilvánvalóan előre megfontolt szándékú földbedöngölésre. 
A kalap alatt viccesen kerekdő szemek.
A frontemberről (Eric Letinier-Simoni) mégsem tudtuk levenni szemünket, lehengerlően énekelte, üvöltözte végig a bulit, erős kisugárzása és recsegős hangja betöltötte a Hajót. Legalábbis mi úgy éreztük. A közönség kevésbé. Az egyik francia kutyatáncoló meg is kérdezte tőlem, miért nem mozognak a többiek. Ekkor körbenéztem, és tényleg: a legtöbben már-már unott arccal bámultak a színpad felé. A PUF-közönség nem vevő a Kutyatáncra, válaszolhattam volna, de akkor nem jutott ilyen frappáns félmondat az eszembe, inkább adtam a srácnak egy cigit.
A hat éve alakult zenekar 2004-ben jelentette meg első lemezét, a nagyon találó című Jazz Punk Circus-t. Kiváló lemez, koncert után meg lehetett vásárolni: megtettük. A CD-n felfedezhető a szervezők által beharangozott Tom Waits-es hangulat, a koncerten ezt kevésbé vettük észre. Inkább az amerikai Cherry Poppin’ Daddies és a 16 Horsepower legjobb számai ugrottak be, azzal a különbséggel, hogy a La danse du chien beindulás mögött azért fel-felsejlett a sanzonok bús hangulata is.
A buli során előkerült még: hajóstáska, recsegtető mikrofon, szájharmonika, nyolcszögletű harmonika, fuvola, csillagszóró, három kalap, latin huzogatós ritmushagszer, különböző magyar szavakkal teleírt papír és egyebek.
Az A38-as Hajó nem erre volt kíváncsi, a franciák után következő Pál Utcai Fiúkra már úgy tűnt, beindult a nép. Az akkorra már népes közönség jórésze együtt énekelte a PUF régi és új számait. Semmi kétség, ez Lecsóék estéje volt, láthatóan nagyon jól érezték magukat ők is és a rajongók is. Ezzel semmi baj persze, de kár, hogy csendben elsikkadt a fantasztikus kutyatáncbuli.
Kissebségi kommandók némi sör után nézett, az utóbbi évek – még a passzív közönség ellenére is – legjobb, legeredetibb koncertje kiszárította a torkunkat. Kutyatáncot a Szigetre! Kutyatáncot mindenhova!
