Paracas-félsziget
A Limától kb. 200 km-re délre fekvő, mintegy 15 km hosszú és a legszélesebb részén 10 km széles, sivatagos félsziget, valamint az azt övező szigetek (többek között a Ballestas-szigetek) egyedülállóan gazdag faunájuknak köszönhetően természetvédelem alatt állnak. A régészeti leletek alapján 9000 évvel ezelőttig követhető vissza a félsziget története; minden jelentős perui kultúra nyomai megtalálhatók rajta. A nekropoliszok legjelentősebbike egy 5000 éves temető, kb. 60 múmiával. A félsziget lábánál található a Paracas nevű település, az i.e. 500 és i.sz. 600 között virágzó, a Nazca kultúrával rokon Paracas-kultúra névadója, amely elsősorban hímzett szőtteseiről híres.
Ugyan csak itteni két fő célpontom, a Paracas-félsziget Nemzeti Park és az állatparadicsom Ballestas-szigetek iránt érdeklődnék, de ők próbálnak még különböző haciendákon történő borkóstolást, buckatúrát buggy-val és pisco-ivást (az itteni pálinkaspecialitás, amely a városról kapta nevét) is rám sózni. Sajnos le kell hűtenem őket, én csak egy csóró magyar vagyok, nem pénzes gringó, így nagyon szívesen megyek, ha visznek, de ennyi sok dollárom nincs. Megalkudunk a másnapi túrákról, majd egy kis hotelhez kísérnek Pisco Váci utcája közepén.
Urbanizált pelikánok
Másnap reggel a megígértnél negyedórával később (ehhez a spanyolos mentalitáshoz gyorsan hozzá kell szokni, a gyarmatosítók az órával egyidejűleg meghonosították az idők pusztán tájékoztató voltát is) jön értem a minibusz, indulás. A mellettem ülő német párocskától nem kis irigységgel megtudom, hogy munkanélküliként kilenchónapos világkörüli úton vannak. Szerencsére nincs időm ezen sokáig morfondírozni, mert megérkezünk a kikötőbe.
A parton és a mólón mindenfelé vidáman totyogó, plusz kajáért ácsingózó, teljesen urbanizált pelikánok fogadnak minket, némelyik még megsimogatni is hagyja magát. Miután az arra fogékonyak elkészítik a tipikus turistafotókat velük, narancssárga mentőmellénybe öltöztetnek minket és elég ingatagnak tűnő csónakokba terelgetnek. Irány a nyílt víz, határozottan Ausztrália irányába; cél a Ballestas-szigetek, ahol a jó öreg Humboldt figyelgette a később róla elnevezett tengeráramlást, no meg az ott élő, szintén róla elnevezett minipingvineket és rengeteg más állatfajt.
Erich von Däniken a hajón
A szárazföldből kinyúló földnyelv, a Paracas-félsziget mellett haladunk. A kikötőtől úgy 10 kilométerre megnézhetjük a félsziget rézsűs falán az „El Candelabro” nevezetű, háromágú kandelábert formázó, a Nasca-vonalakhoz hasonló módszerrel a homokba rajzolt, 128 méter magas geoglifát, amelynek eredetét és funkcióját illetően legalább annyi magyarázat létezik, mint világhírű, 200 kilométerre fekvő testvéreiről. Egy amerikai útitársam Erich von Dänikennek képzeli magát, és előáll saját teóriájával, de alig megkezdett szónoklatát sosem sikerül befejeznie, mert az ufó szó első elhangzása után átalakulunk a Bountyvá, és zendülésünk beléfojtja a szót, sőt, cinkos kapitányunk is érti a csíziót, ügyesen gázfröccsöt ad, a lendület pedig végképp megroggyantja a szónok térdét és önbizalmát.
Újabb 10 kilométer után, döbbenetesen kopár sziklákhoz közeledve egyre erősebb madársüvöltésre leszünk figyelmesek, és hirtelen madárrajok borítják el a szürke eget. Hihetetlen, hogy ezeken a bizarr sziklaformációkon (és guánóhegyeken), egyetlen szál növény nélkül több tízezer tengeri madár él és csicsereg, rikoltozik egyfolytában – sirályok, kormoránok, állítólag vannak flamingók is, a többiek típusát viszont sajnos nem tudom megjegyezni. De a legaranyosabbak a kis testű, szürke Humboldt-pingvinek, akik kopottnak ható frakkjukban rohangálnak a sziklákon.
Jöjj, teljesítsd a vágyunk, édes úr
Még nagyban fényképezem őket, amikor a vízen fogadóbizottság érkezik hajónkhoz: egy vidám fókaraj, akik villámsebesen dugdossák fejüket teleszkópként ki-be a vízből, közben határozottan mosolyognak és gyermekhangra emlékeztető sivítással üdvözölnek minket. Akik éppen nem halat fognak, vagy nekünk örülnek, azok teljesen elborítják a sziklák alsó részeit és a köves partot, és a kevés napfürdőzőt leszámítva szinte állandóan izegnek-mozognak, kapaszkodnak a köveken felfelé, vagy tekergetik-csavargatják magukat minden irányban, mintha nem is gerincesek lennének és egyfolytában jógáznának.
Ahogy megfigyeltem, náluk még nem divat a női emancipáció, sőt, még bigámisták is: a nagyobb testű, „sörényes” hímek (nem véletlenül hívják őket több nyelven is „tengeri oroszlán”-nak) vannak a középpontban, körülöttük tüsténtkedik és nekik hódol a 3-6 fős (vagy még nagyobb) nősereg – önkéntelenül is elkezdem énekelni magamban az István a királyból a Koppányt istenítő asszonykórus nótáját, „te vagy a legszebb álmunk, jöjj, teljesítsd a vágyunk, édes úr”.
Fene sem gondolná azonban, milyen sanyarú sorsuk van ezeknek a tüneményes állatoknak: nem elég, hogy az El nino tizedeli őket rendesen, még a vadászokkal is meg kell küzdeniük, akik kizárólag a heréjük miatt ölik halomra őket, amelyből ázsiai feketepiacok számára állítanak elő borsos áron kínált afrodiziákumot. Világbékét a fókáknak (is)!
Pisco
A perui „quebranta” nevű, feketebogyójú szőlőfajtából készült pálinka, amelyet a frissen sajtolt szőlő levéből erjesztett must azonnali lepárlásával nyernek. Csak egyszer desztillálják, mindenféle adalékanyag nélkül; általában 34-48 fokos alkohol-tartalmú. Három-négy hónapos pihentetés után, hordós érlelés nélkül palackozzák. Törvény rendelkezik arról, hogy a történelmi hagyományokat követve mely nyilvántartott helyeken (ültet-vényeken) és milyen kizárólagos módszerrel állítható elő. A pisco szó eredete egyértelmű-en perui, a kecsua szó jelentése „szárnyas” vagy „madár”. Peru tengerparti sávjában már a gyarmati idők előtt ismeretes volt a hasonló nevű város, völgy és folyó. A szőlőfajtát a Kanári-szigetekről a spanyolok hozták az országba, és ők honosították meg a szőlőtermesztést és lepárlást.
Visszafelé valahogy beszorul a gázkar, és az Egyenlítőhöz közeli nap is áttöri a délelőtti szürke ködöt, úgyhogy enyhén tengeri betegen imbolyogva jutunk el a minibuszig, amit ebben az állapotban sikerül úgy lefejelnem, hogy majdnem behorpad. Elindulunk a Paracas-félsziget homok- és kősivatagja és csodálatos sziklaképződményei felé. A maszatos ablakon keresztül lüktető homlokkal látni vélem, ahogy a tikkasztó hőségben, a délibábos ég alatt táncra perdül egy mini oázis pálmacsoportja, majd hirtelen kis fókák röpködnek körülötte, és pelikánok sietnek segítségükre. Vizet…
Mivel itt szinte soha sem esik az eső, a homok több ezer éves kultúrák nyomait őrzi. Nem is szabad sehová lépni, csak a kijelölt helyekre, ám egy kedves amerikai útitársam a gyalogút jelölésére egyenletes távolságban elhelyezett kövek sorát kezdi el buzgón fényképezni, lehetőleg minden szögből, és valóban, a kősor biztosan van már vagy 15 éves, eközben pedig minimum negyvennyolcas bakancsaival hatalmas intenzitással tapossa szét egy körülbelül ezer éves sírhely peremét. Idegenvezetőnk szívrohamközeli állapotban ráncigálja vissza.
Megnyugtatásul beül velünk egy kis halásztanyába ebédelni. Azt hiszem, itt illik megkóstolnom a peruiak büszkeségét és nemzeti eledelét, a ceviche-t, a kockára vágott és citromlé, hagyma, olívaolaj és erős aji-bors keverékében pácolt nyers halat. Egy halszerető embernek ez maga lehet a mennyei manna, én viszont a tenger gyümölcsei közül leginkább az igazgyöngyöt szeretem, azt sem enni, így a porció fele után úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt az illem, és inkább a köretként tálalt négyféle krumpli élvezetének szentelem magam – ha már ennek őshazájában vagyok, ahol több mint 300 féle krumplifajtát tartanak számon. Hmmmm… Örök hálám a kecsuáké, hogy nevelgették ezt a növényt, és annak ellenére, hogy soha nem bocsátom meg a spanyoloknak az inka kultúra kiirtását, ehelyütt azért elrebegem nekik köszönetemet, hogy elhozták a „patata”-t Európába.
Evita élőben
Piscoba visszatérve sétára indulok. A főtéren mindjárt valami tüntetésfélébe vagy felvonulásba csöppenek, fogalmam sincs, hogy mi mellett, vagy mi ellen. Peruban imádnak felvonulni, szinte minden nap találnak valami alkalmat a masírozásra: ha éppen valami szent születésének vagy halálának évfordulója van, akkor a megboldogult képét vagy szobrát cipelik keresztül a városon, és kísérik hosszú tömött sorokban. A biztonság kedvéért rengeteg szentjük van, úgyhogy majdnem minden napra jut egy körmenet.
Ez viszont határozottan politikai jellegű tüntetés lehet, zászlókkal és hatalmas transzparensekkel, rendőrautó halad elöl és hátul is, dudál bőszen és a sofőr időnként kikiabál valamit, az emberek közül meg néha elkurjantja magát valaki, mire a tömeg skandálva kiabálja a választ, és kezüket ökölbe szorítva emelik fel karjukat az ég felé. Tisztára olyan, mint az Evitában, csak itt nem az Alkotmány útra trükközték rá a csenevész pálmafákat a márciusi kopasz fák közé, és Madonna sem énekel haldokolva.
Két utcával arrébb már egy másik felvonulás zajlik, ez viszont tündéri: óvódás gyerekek jelmezes menete a városon keresztül, a pedagógusok hangos sípolásától kísérve – a kislányok itt is szépek és jótékonyak szeretnek lenni, tündérek, várkisasszonyok és ápolónők, a fiúk pedig hősök, Batman, Pókember vagy varázsló. És a perui szülők is büszkeségtől dagadó kebellel kísérik és fényképezik csemetéiket városszerte.
