Nem csupán a keleti bővítés állt az EU hétvégén befejeződött luxemburgi csúcsértekezletének középpontjában. A tizenötök állam- és kormányfői a csatlakozni kívánó államok ügyét összekapcsolták az egy év múlva elinduló EMU előkészületeivel (lásd írásunkat a 16. oldalon). Az EU Tanácsa fő vonalaiban változatlanul hagyta a Bizottság bővítési javaslatát, így az unió jövő áprilisban öt közép- és kelet-európai országgal, köztük hazánkkal, valamint Ciprussal kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat. Az Agenda 2000-ben felvázolt forgatókönyv – a folyamatos külügyminiszteri egyeztetések hatására – csupán két ponton módosult. Miközben érdemi tárgyalások csak a kiválasztatott hatokkal kezdődnek, a kimaradó öt társult taggal úgynevezett előkészítő eszmecseréket tartanak. Ezen túlmenően a kevésbé felkészült országok felkarolására a csatlakozási folyamat egy újabb fórummal bővül. A jövő év első felében kezdődő Európai Konferenciára összesen tizenkét meghívót kézbesítenek: a közép- és kelet-európai tagjelöltek mellett Ciprusnak és az „örök mumusnak”, az invitálást egyelőre visszautasító Törökországnak is felkínálván a tagság elvi lehetőségét. A The Wall Street Journal egy háromsávos autópályához hasonlította a keleti bővítést: a legfejlettebbek legbelül, a kevésbé érettek pedig kintebb „autóznak”, bár a sávok között megmarad az átjárhatóság. Inotai András, az Integrációs Stratégiai Munkacsoport (ISM) vezetője szerint már ez a különbségtétel is újdonságnak számít. A Bizottság ugyanis először szánta rá magát a jelentkezők előzetes kategorizálására.
A differenciálás és a közös startvonal között hezitáló uniós állam- és kormányfők olyan kompromisszumot dolgoztak ki, amelyben minden tagállam saját álláspontját láthatja viszont: a skandinávok és a kevésbé fejlett déliek a megkülönböztetés nélküli tárgyaláskezdést, a kisebbségben lévő másik csoport tagjai, s főleg a németek pedig a jelöltek közti differenciálást. A közép- és keleteurópaiak csatlakozásáról született dodonai döntés ugyanakkor aligha szolgált meglepetéssel, hiszen az ehhez hasonló puha kompromisszumok szinte mindennaposak az EU-ban. Ez nem is csoda, hiszen egyre több ország különféle érdekeit kell összehangolni. Németország például az alaposan felduzzadt munkanélküliség miatt – rövid távon legalábbis – aligha engedheti meg magának, hogy a bővítést finanszírozandó az eddiginél is jobban a zsebébe nyúljon. A német politikusok egyértelműen értésre adták: az eddigi évi 10 milliárd ecu-t meghaladó összeget nem hajlandók az unió kasszájába fizetni. A szegényebb déli államok – Spanyolország, Görögország, Portugália – ugyanakkor nettó haszonélvezői pozícióikat féltik az új tagoktól. A mediterrán országok attól tartanak, hogy a náluk is jóval fejletlenebb közép- és kelet-európai országok „elszívják” előlük az EU forrásait. Egy minapi bizottsági kalkuláció szerint – az Agenda 2000-ben lefektetett menetrendet alapul véve – Lisszabon és Valencia térsége például kikerülne a kedvezményezettek köréből. A nettó befizető skandinávok egészen más okból ellenezték a differenciált tárgyaláskezdést: számukra a Baltikum mielőbbi EU-tagsága a tőke- és az árukihelyezés miatt egyformán rendkívül fontos.
Bár a menetrendről megszületett a döntés, a bővítés költségeiről szemérmesen hallgattak az országvezetők. Igaz, nehéz is lett volna számokkal alátámasztott határozatot hozni a csatlakozó országok jövőbeli pénzügyi támogatásáról, hiszen az Agenda 2000-ben viszonylag egyértelműen meghatározott öszszegek egy sor hipotézisen alapulnak (Figyelő, 1997/45. szám). Így egyelőre nem világos, módosul-e, és ha igen, milyen irányba a közös mezőgazdasági politika (CAP) és a strukturális alapok allokációs elve. Kérdéses továbbá, hogy az aggasztó méreteket öltő foglalkoztatási probléma – a mintegy 20 millió fős európai munkanélküliség – kezelése milyen uniós szerepvállalást von maga után.
A rövid távú politikai és gazdasági érdekek annak ellenére a korlátozottabb szerepvállalás irányába hatnak, hogy a bizottsági dokumentumok és néhány más szakértői elemzés is egyértelműen rögzíti: az unió számára hosszú távon előnyös a keleti bővítés. Az Agenda 2000 először tette világossá: Közép- és Kelet-Európa bekapcsolása a világgazdaság főáramába növeli az öreg kontinens versenyképességét. A világgazdasági triád másik két tagjával, az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben Európa csak így őrizheti meg kereskedelmi és üzleti pozícióit. Újabb – szakértők által alátámasztott – érv a bővítés mellett, hogy az új tagok felvétele, valamint az EU szorosabb jelenléte a régióban a védelmi kiadások csökkentését eredményezheti. Ezen túlmenően a térségnek nyújtandó strukturális és egyéb támogatások újabb magánberuházásokat indukálhatnak, hiszen a kedvezményezett országok nem mindig tudják majd a szükséges önerős forrásokat maguk előteremteni. Az Economic Policy című folyóiratban francia és angol közgazdászok kiszámolták, hogy a bővítés közvetlen és közvetett hasznai – vámlebontás, beruházások gyarapodása – révén több milliárd ecu-vel nő majd a mai 15 tagállam reáljövedelme. A nyereségből persze nem jutna minden országnak egyformán: becslések szerint a pótlólagos jövedelemből éppen a legnagyobb költségvetési terhet viselő Németország részesedne leginkább, megelőzve Franciaországot és Nagy-Britanniát.
A Bizottság egy októberi keltezésű munkaanyaga – igaz, a jelenlegi egységes belső piacra vonatkozóan – egyenesen odáig megy, hogy a költségvetési szemlélet (az állami kiadások és bevételek számolgatása) „teljesen félrevezető” az EU-tagság költségének és hasznának megítélésében. Ahhoz, hogy egy ország tagságának mérlegét megvonhassuk, szükség van az abból fakadó és hosszabb távon jelentkező közvetett előnyök figyelembevételére is. Számítások szerint a közös gazdasági térségnek tulajdonított nemzeti jövedelemgyarapodás néhány év leforgása alatt lényegesen meghaladja majd a nemzeti büdzsék kiadásait.
A rövid és hosszú távú érdekek közti ellentét az intelmek ellenére csapdahelyzettel fenyeget az unió és a régió kapcsolatában. Az elégtelen költségvállalás – mint azt Balázs Péter, hazánk bonni nagykövete a Közgazdasági Szemle novemberi számában kifejtette – a közép- és kelet-európai modernizációs folyamat lelassulását eredményezheti, s ez végső soron a „fukar” adakozók hátrányára (is) válhat. Az integrációs szakértő lapunknak nyilatkozva elmondta: a csatlakozási folyamatot illúzió egyfajta fejlesztési integrációként elképzelni. Korlátozott uniós szerepvállalásra kell felkészülni, és – bár Magyarország a mainál jóval több segélyt fel tudna szívni – a csatlakozás makrogazdasági előnyei inkább közvetve, például a gyarapodó külföldi beruházásokon keresztül jelentkeznek majd, mintsem közvetlen transzferek formájában.
Az EU keleti bővítésének egyik sajátossága, hogy a makrogazdasági tényezők mellett nagy hangsúlyt kap a mikroszféra felkészültsége is. A Bizottság szakemberei a korábbi bővítésekkel ellentétben a vállalati és az ágazati integrációt is vizsgálták. Ez annál is inkább indokolt, mivel makrostabilizációs időszakban az országos mutatók túl rózsás vagy éppen túl borús képet festhetnek a vállalatok teljesítményéről.
A magyar mikroszféra európai illeszkedéséről az utóbbi időben számos biztató adat látott napvilágot. A hazai vállalatok nagyon erősen kötődnek az unió gazdaságához: az export értékének több mint 70 százaléka az EU-ban talál vevőre. Ennél is kedvezőbb, hogy az ipari minisztérium legfrissebb adatai szerint hazánk unióval folytatott külkereskedelme aktívumot mutat (lásd a grafikont). Más országokkal való összehasonlításban is jó eredmények adódnak: a feldolgozott ipari áruk magyar kivitele például meghaladja Finnország, Írország vagy Dánia hasonló mutatóját. További pozitív tendencia, hogy a gépipari termékek aránya az unióba irányuló magyar kivitelen belül magasabb a megfelelő cseh, szlovén vagy lengyel exporténál. Különösen erős a hazai gépipar kapcsolódása a német és az osztrák piachoz: a magyar áruk aránya a partnerország importjában az utóbbi időben megháromszorozódott (Figyelő, 1997/47. szám).
Az általános mutatók pozitívumai ellenére egyáltalán nem felhőtlen a hazai cégek viszonya az integrációhoz. A Magyar Munka-adói Szövetség (MMSZ) integrációs stratégiáját ismertetve Galli Miklós alelnök, a Dunapack elnök-vezérigazgatója egy minapi tanácskozáson úgy fogalmazott: ágazatok, vállalati méret és tulajdoni hovatartozás szerint nagy különbségek vannak az egyes vállalatok felkészültségében. A külföldi tulajdonosú, exportorientált cégek helyzeti előnyüket kihasználva otthonosan mozognak az európai piacon. A hazai tulajdonban lévő magánvállalkozások felé az exportorientáció közvetíti az uniós követelményrendszert, míg az állami tulajdonú cégek a jelek szerint kevésbé felkészültek. Figyelemre méltó, hogy a vállalatok többsége számára egyelőre ismeretlenek azok az előnyök, amelyekkel a bővítés járhat számukra.
Rövid és hosszú távú költség-haszon mérlegeket nem csak a Lajtán túl állítanak fel. Egy felmérés szerint a hazai cégek több mint fele úgy véli, rövid távon veszteség éri az integráció miatt, a későbbiekben azonban megállja helyét a versenyben. A megkérdezett vállalatok túlnyomó többsége egytől öt évig terjedő felkészülési időszakkal számol.
Persze maga az „integrációs felkészültség” – vagyis az, hogy melyik cég tekinti magát EU-érettnek és mikor – felettébb szubjektív kategória. Nem lévén pontos közgazdasági meghatározása a fogalomnak, azt a cég jelenlegi piaci helyzete éppen úgy befolyásolhatja, mint – mondjuk – vezetőinek habitusa. Mégis, az általános tapasztalatok azt mutatják, hogy a cégvezetők szerint a „megfelelő” felkészültséghez a mainál több információra és tőkére lenne szükség, javítani kell a technológiai-minőségi színvonalat és a piacrajutási feltételeket, valamint – lehetőség szerint – külföldi partnert kell bevonni.
A cégek versenyhelyzetére a csatlakozás időpontja csak korlátozottan hat: a pontos dátumtól függetlenül, 2001-től az iparban megszűnnek a vámok és megvalósul a teljes szabad kereskedelem. Így a hazai társaságok nem csak a külpiacokon, de belföldön is konkurálnak majd a külföldiekkel. Legalább egy-két évig tehát az iparban teljesen nyitottan kereskedik majd egymással az unió és Magyarország, úgy, hogy hazánk még nem élvezheti a tagsággal járó előnyöket. Így ha a kereskedelempolitika már nem is, de a minőségi normák EU-konformmá alakítása a csatlakozás pillanatában kétségtelenül befolyásolhatja a vállalatok hazai versenypozícióit.
Jelenleg 10 százalékra rúg azon kis- és középvállalkozások aránya, amelyek itthoni versenyhelyzetüket „jónak” ítélik – mondta a Figyelőnek Farkas György ISM-koordinátor, ismertetve a legutóbbi felmérés eredményeit. Ennél is kevesebbet, csupán 5 százalékot tesz ki a külpiaci pozíciókat hasonlóan értékelők aránya. A legújabb ISM-felmérés megerősíti, hogy az állami cégek jóval pesszimistábban ítélik meg az integrációs esélyeket a magánvállalatoknál. Szintén egybecsengenek a tapasztalatok a gondokat illetően: a cégeknek elsősorban információra, kapcsolatokra és tőkére van szükségük. Bár felettébb nagy eltérések vannak a vegyes vállalatok és a hazai tulajdonú cégek között, mégis figyelemre méltó, hogy az ISM-felmérésbe bekerült vállalati minta alig harmadában tudtak olyan személyről, aki a cégen belül foglalkozik az EU-alkalmazkodás feladataival. Ennél is alacsonyabb azok aránya, ahol stratégiai tervet készítenek az integrációhoz (lásd a grafikont).
A hosszú távú gazdálkodási stratégia hiánya azzal jár, hogy az egyes vállalatoknál integrációs ügyekben fokozott várakozást fűznek az állami szerepvállaláshoz – mutatnak rá a felmérések. Ezt tanúsítja az ipari tárca megrendelésére nemrégiben elkészült Kopint-Datorg kutatás is. A 66 alágazatra elkészült vizsgálat (Figyelő, 1997/47. szám) számos derogációs igényt tartalmaz. A kormány tiszte, hogy mérlegeljen: melyiket képviseli majd ezek közül. Deák János, a Kopint-Datorg elnök-vezérigazgatója mindenesetre azt szorgalmazza, hogy az ágazati érdekek jelenjenek a meg csatlakozási tárgyalásokon. Szerinte a magyar ipar átalakulása egy viszonylag lassú folyamat, amelynek a lehetőségekhez képest védelemre van szüksége. Orbán István, az Egis vezérigazgatója, az MMSZ elnöke hozzátette: néhány ágazat nem derogációért folyamodik, csupán azt kérik a kormányzattól, hogy töltsék ki a piacvédelmi lehetőségek adta kereteket, és ne adjanak a szükségesnél több kedvezményt a külföldi cégeknek. A vezérigazgató arra is emlékeztetett, hogy az EU-szabályozás nem üzletellenes, mivel csak indokolt esetekben avatkoznak be a gazdasági folyamatokba.
Az ágazati elemzések és a 27 tárcaközi munkacsoport jelentéseinek elkészülte után a hangsúly most már – az uniós szótárba illő új kifejezéssel – a tárgyalási témák szerinti „horizontális” összeolvasásra tevődik. Értesüléseink szerint a kormány január második felében terjeszti az Országgyűlés elé az úgynevezett csatlakozási mandátumot, amely hazánk kötelezettségvállalásait és az integrációval elérendő céljait tartalmazza a tavaszi tárgyalások előtt. A csatlakozási eszmecserék elején az EU átvilágítja a magyar joganyagot, míg az érdemi „aprómunka”, vagyis az érdekellentétek megtárgyalása (már csak a hazai választások miatt is) valószínűleg őszre tolódik. A kormánynak – az államigazgatási szakemberek és a stratégiai műhelyek mára szép számúra duzzadt dolgozatait figyelembe véve – a tárgyalások során lavíroznia kell majd a brüsszeli kívánalmak és a hazai érdekek által behatárolt nem túl széles mezsgyén. Kölcsönösen elfogadható alkukra csak akkor lesz mód, ha az unió és Magyarország egyaránt túllép saját árnyékán, s sikerül feloldania a rövid és a hosszú távú érdekek néha éles konfliktusait.
