Megszokott látvány a szöuli metrón, hogy a mellettünk ülő utas a mobilját bámulva hatalmasakat nevet. Ha lopva rápillantunk utastársunk telefonjára, láthatjuk, hogy az esti televíziós vígjáték szórakoztatja. Tokióban is mindennapossá válik, hogy a fáradt üzletember a majd’ egy órás hazaútja során a vonaton a mobilja kifordított kijelzőjén, „szélesvásznon” nézi meg az esti híreket és az utána következő vetélkedőt.
A világ mobil-előfizetőinek száma az idén eléri a 3 milliárdot, s 2010-re további 1 milliárddal bővülni fog. A 4 milliárd mobilos fele pedig ázsiai lesz, s ez nem csak hatalmas piacot, de számtalan újítási lehetőségeket is rejt magában. A kelet-ázsiaiak nagy része ugyanis máshogy tekint a kézitelefonra, mint az európaiak vagy az amerikaiak. A japán fiatalok nagy része úgy gondolja, a szüleik fiatalkorát idéző asztali számítógépet elsősorban munkára illik használni. A szórakozáshoz, internetezéshez és egyre gyakrabban a tévézéshez is, ott vannak a mobilberendezések: a telefon, a PDA vagy a hordozható videojáték.
Tévézõ fiatalok. 2010-re a 4 milliárd mobilos fele ázsiai lesz.
ÁTTÖRÉS. Japánban kísérleti jelleggel 2005-ben, „élesben” pedig 2006 áprilisában vezették be a földi sugárzású digitális mobiltévét, Oneseg (vagy 1Seg) elnevezéssel. A név arra utal, hogy a kiosztott digitális földi csatornák egy szegmensét használja a mobil szabvány. A 320×240 pixel felbontású mozgóképeket immár a szigetország tízmillió mobil-előfizetője élvezheti, és az ország elektronikai és információ-technológiai szövetségének előrejelzése alapján egy éven belül a Japánban forgalomban levő összes mobil 70–80 százaléka képes lesz a jelek fogadására. Az egyelőre ingyenes szolgáltatás hátránya, hogy gyorsan mozgó járművekben, például autóban, pláne a Sinkanzen szuperexpresszen még meglehetősen rossz minőségű az adás, de a metrókban sincs igazán jó vétel.
A másik vezető távol-keleti információtechnológiai nagyhatalom, Dél-Korea – Japántól eltérően – állami segítséggel vezette be a helyi kutatóintézet által kifejlesztett mobiltévé-szabványt, a DMB-t (digital media broadcast). A szöuli kormány gyorsan kiadott 6 földi és 1 műholdas licencet, és persze a helyi készülékgyártók, az LG és a Samsung is hamar beszálltak az üzletbe. Dél-Koreában a földi adások ingyenesek, de havi 2 ezer forintnak megfelelő összeget kell fizetni a műholdas kapcsolatért, amelyen keresztül több mint egytucat tévécsatorna és számos rádióadó fogható. Az ingyenes szolgáltatásnak 6,3 millió felhasználója, a műholdasnak pedig 1,2 millió előfizetője van, ami azt is jelenti, hogy közel minden hatodik dél-koreai telefonon, vagy autójának kijelzőjén élvezi a mobiltévé adásait. S miközben a tokiói metróban akadozik a tévévétel, addig a szöuli alagútrendszerben sikerült a hálózatot kiépíteni, köszönhetően a mobil- és a tévészolgáltatók egyezségének, amely szerint minden mobilkészülék-vásárló 3,3 amerikai dollárnak megfelelő wonnal járul hozzá a beruházáshoz.
A távol-keleti szakemberek egyöntetűen elismerik, hogy igen nagy a mobiltévé-iparág belépési korlátja, és az első években a hirdetési bevételek ellenére is nagy veszteségekkel kell számolniuk a szolgáltatóknak. Ezért a szakértők az előfizetési díjas konstrukciót részesítik előnyben, amelyet várhatóan 2008-ban Japán is bevezet majd. Ennek ellenére az elemzők azt jósolják, hogy a hüvelykujjukkal a készülékük kijelzőjét vagy gombjait „babráló” mobil tévézők tábora 2012-re 120 milliósra duzzad, s jórészt ázsiai felhasználókból áll majd.
