Mégis, közéletünk mai állapotára jellemző, hogy a hétpontos kormányfői bejelentésre adott reakciók többsége nem annak tartalmával foglalkozott, hanem időzítésével. Sokan azt kérdezték: „Miért éppen most?” „Miért nem korábban?” „Miért kell olajat önteni a tűzre?”
SOHASEM KÉSŐ. Persze sokkal jobb lett volna, ha a javaslat már két évvel ezelőtt megfogalmazódik, a száz lépés programjának részeként. De jobb későn, mint soha – sőt, az ilyesmit sohasem késő elkezdeni. Ám ha a kormány egyszer belekezdett, akkor végig is kell vinnie a csomagot. Ötletszerűen, félszívvel nem lehet célt érni. Ha ez a javaslat is csak a félbehagyott programok számát fogja szaporítani, akkor a kezdeményezés egésze válik hiteltelenné. Annál pedig fontosabb dologról van szó.
A szerzõ politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter
Egy ország korrupciós indexének számos összetevője van. Vizsgálhatjuk a mindennapi élet kultúráját, a jogtudatosság szintjét, a politikai kultúrát, a szerződések betartását, a jogszabálykövetés kikényszeríthetőségét, a jogalkotás hézagait, valamint a különböző társadalmi elitek által felmutatott mintákat. Sokszor leírták már, hogy nincs magyar szó az angol „follow up” kifejezésre, ami pedig az angolszász üzleti és politikai kultúra szerves része. Ennélfogva nálunk az egyes döntésekből nem következik azok végrehajtása. A meghozott törvények után gyakran hónapokat, éveket késik a törvény végrehajtási utasításának elkészítése. A törvények sokszor nem tartalmaznak szankciókat, így nem tekinthetők többnek vágyálmoknál.
Törvény írta elő, hogy határidőre el kell végezni az akadálymentesítést annak érdekében, hogy a mozgáskorlátozottak bejuthassanak a közintézményekbe. De ezt a határidőt nem tartották be. Törvény írja elő, hogy mikor kell kiadni a dolgozóknak a szabadnapot. De ezt sokszor épp azok a nagy cégek nem tartják be, amelyek – az állammal kötött megállapodás szerint – átmenetileg amúgy sem fizetnek adót. Törvény írta elő, hogy a pénzosztó kuratórium tagjai nem szavazhatnak meg pénzt a saját érdekkörükbe tartozóknak s így közvetve maguknak. De mivel ez a törvény (a filmtörvényről van szó) „túl szigorúan” fogalmazta meg az összeférhetetlenség kritériumait – értsd: magától értetődő módon kizárta, hogy valaki egyszerre legyen pályázó és a kuratórium tagja – az érintettek előbb csak negligálták az előírást, majd kilobbizták a képviselőknél a jogszabály felpuhítását.
Több mint tíz éve létezett már a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) anélkül, hogy kísérletet tettek volna az összeférhetetlenség szabályozására. Amikor 2005-ben végül elfogadták az új NKA-törvényt, a képviselők ugyanazzal a lendülettel a kormányjavaslat összeférhetetlenségi paragrafusának szigorát is enyhítették. Nem szavazták meg az eredeti előterjesztést, amely kimondta volna, hogy a kurátor nem pályázhat. Helyette azt a megoldást támogatták, hogy a kuratórium tagja – ha pályázik – nem vehet részt a döntésben. Mind a mai napig folytatódhat tehát az a korrupcióra ösztönző gyakorlat, hogy az érintett zsűritag a saját pályázatának megvitatása idejére kimegy a teremből, s ez alatt társai megszavazzák neki a támogatást. Aki így kapott kedvezményt, legközelebb nyilván maga is jóindulatú lesz kollégája pályázatának elbírálásakor.
Vég nélkül lehetne folytatni a sort. A parlamenti képviselők, pártállásra tekintet nélkül, maguk is felelősek a kialakult helyzetért. De miért is lennének szigorúak az őket körülvevő befolyásos lobbikkal szemben, ha maguk sem számolnak el a költségtérítésre kapott pénzükkel? Amikor maguk is azt a kádárista gyakorlatot folytatják, hogy alacsony fizetést szavaznak meg maguknak, amelyet magas juttatásokkal egészítenek ki. A népet először megnyugtatják, majd kívülről kevésbé látható módon (lakás- és utazási támogatással, bizottsági tagságokkal, funkcióhalmozással) megduplázzák saját fizetésüket. Helyesebb lenne szakítani ezzel a szemforgató gyakorlattal: magasabb alapfizetést húzni, de tételesen elszámolni a költségekkel.
Sokszor a formális szabályokat is úgy hozzák, hogy közben mindenki sejti azok betarthatatlanságát. Így mindenki bűnös egy kicsit, aki arra kényszerül, hogy az alkalmatlan szabályokat megszegje. A bűntudattal élő, bármikor lebuktatható emberekből álló, cinkossá tett társadalomban létrejön az összekacsintás, a kölcsönös elnézés, a mutyizás. Egymás megalázó helyzetekbe keverése. Ennek legnagyobb haszonélvezői pedig azok lehetnek, akik közel vannak a tűzhöz.
TOVÁBBI PONTOK. A hétpontos kormányfői javaslatot ki lehetne egészíteni még néhánnyal: például az alkotmánybírák, ombudsmanok, valamint a legfelsőbb bírósági elnök újraválaszthatóságának tilalmával. Akit csak egyetlen periódusra választhatnak, az nem érez kísértést arra, hogy újraválasztása érdekében gesztusokat tegyen a politikusoknak. Az átláthatóbb viszonyok érdekében radikálisan csökkenteni kellene a kétharmados törvények számát, hogy világosabb legyen a kormányzás felelőssége. A kétharmados törvények nagy száma folyamatos háttéralkukba sodorja, mutyizásra készteti a pártvezéreket, lassítja, akadályozza a kormányzást, elrejti és megosztja a felelősséget.
A népi mondás úgy tartja, hogy fejétől bűzlik a hal. De ennek az ellenkezője is igaz. A társadalom pongyola normái érvényesülnek a vezetők magatartásában is. A pártfinanszírozás reformja és az összeférhetetlenségi szabályok szigorítása nélkül valóban elképzelhetetlen a tisztább közélet. De ehhez éppúgy szükség van a demokrácia további szereplőire: az igazi civil szervezetekre, a politikától független közszolgálatra és a független sajtóra.
