 |
Aki kérdez: Lengyel László, aki válaszol: Hankiss Elemér. Majd szerepcsere: Hankiss kérdez, Lengyel válaszol. Eredmény két kis kötet, az első Idegen világban?, a második A távol közelében címmel, míg a közös cím: Kétszög. Megszületett ezzel két önálló részből álló, noha összetartozó, nem szokványos, rendhagyó könyv. Eredeti, már műfaját illetően (is), tekinthetjük párhuzamos életrajznak, szabálytalan memoárnak, ám legfőképpen kettős életrajznak. S ezzel azonnal beleütközünk a mindkettőjüket foglalkoztató örök dilemmába. Vajon lehet-e a valósághoz hű az életleírás? A válaszhoz hívjuk segítségül Örkényt: „Törvényük nincs az önéletrajzoknak, legfeljebb illemtanuk. Illendő ugyanis, hogy írójuk hű képét adja korának, fordulatos előadását eseményekben gazdag életének, finom és mélyreható ábrázolását nyújtsa mindazon embereknek, akik az emlékirataiban szerepet játszanak.”
MOZGÓ TÜKÖRBEN. Nos ezt a vélekedést elfogadva joggal állíthatjuk, ennek az illemtannak szerzőink nagyjában és egészében megfeleltek. Noha a feladat nem könnyű. Már csak azért sem, mert ahogy Hankiss fogalmaz: „Én, a leírást végző alany, életem során állandóan változom, és az idő múlásával életem eseményei is szüntelenül átértelmeződnek. Mintha …egy mozgó tükörben tükröződne egy folytonosan változó világ.” Ez a folytonosan változó, zűrzavaros, mozgalmas kor alkotja a hátterét e két kiváló stílusú, szellemes, kifejező megfogalmazásokban, a lényeget megvilágító hasonlatokban bővelkedő interjúnak. Őszinte örömünkre izgalmas olvasmányt kaptunk, amelynek – elcsépelt közhely – sokféle olvasata lehetséges.
Talán naiv a kérdés, miért tartja fontosnak Hankiss Elemér és Lengyel László, hogy párban, egymás mellett, mégis egymáshoz kapcsolódva meséljen életéről. Másképpen, miért éppen ők. A kézenfekvő válasz: mindketten ismert, sokat szereplő, széles műveltségű, független értelmiségiek, véleményük mérvadó. (És kevesen vannak hasonlók.) De hát hogyan is állunk ezzel a függetlenséggel? Hankiss szerint nincs független ember, mert nem lehet kibújni valamennyi függőségünkből, mint saját élettörténetünkből, társadalmi helyzetünkből, azokból az eszmerendszerekből, amelyekben élünk. Persze mindent megtesz, hogy független és kritikai szellemben értelmezze a világot és az országot.
Élettörténetükben vannak hasonlóságok, de lényegbevágó eltérések is. Legtalálóbb Hankiss megfogalmazása: mindketten hagyományos, nagy múltú, polgári-értelmiségi családból származunk, helyzetünk s életünk mégis másképp alakult. „Az én felnőtt életem az ötvenes években indult, a tied a hetvenes években. Vagyis az egyik a kénköves pokolból, a másik egy már hűvösebb tisztítótűzből”. Valóban, az a 22 évnyi korkülönbség némi magyarázatot ad a két életpálya eltérésére, s főként kettejük gondolkodásmódja, életfelfogása közötti különbségekre. Hankiss – még ha még gyerekként is – élt a Horthy-rendszerben, majd megélte a háború gyötrelmeit, a Rákosi-rendszer rémségeit, részt vett az 56-os forradalomban, megtapasztalta a börtönt, s az ezt követő egzisztenciális korlátokat, majd a „puha” diktatúrát. Így azután élete során meggyőződéses pártonkívüliként hajtóerejének a munkára, az írásra a szembenállást tartja egy rossz világgal. A lehangoló összegzés: „Tizenöt éves korom óta úgy éreztem, érzem, hogy idegen világban élek. Azóta nem éreztem magam igazán itthon, otthon ebben az országban.”
A nagyjából egy generációnyi késéssel induló Lengyel László már a Kádár-rezsimben ismerkedett meg a valósággal, korábbi közvetlen tapasztalatai nincsenek, élete (első) meghatározó élménye 1968. A gimnáziumban, utána a jogi egyetemen mint „kis vörös diákvezérecske” lelkesedett az új baloldalért, az ellenkultúráért, Che Guevaráért, még a trockista anarchizmustól sem idegenkedett. A hetvenes évek elején erősödött meggyőződése: változtatni kell a rendszeren, ám ez csak belülről lehetséges – vélte – és 1974-ben belépett a pártba. Rövidesen egyre szorgosabb reformközgazdásszá vált, aki hitt a rendszer reformálhatóságában, s egyúttal megdönthetetlenségében. Fontos kapcsolatokat épített ki, neve mind ismertebbé vált, közelebb került a politikához, a szerveződő ellenzékhez, részt vett a monori és lakitelki találkozókon.
JOBBÁRA KÍVÜLRŐL. Ezek után érdemes eltöprengnünk: hogyan is alakult e két személyiség viszonya a hatalomhoz, amikor már szabad volt a pálya előttük. Hankisst egyszer tudták elcsábítani. (Vagy elcsábult?) Emlékszünk még félresikerült kalandjára a tévével. Hogy ez így történt, abban naivitása, idealista hite, aufklärista felfogása is „bűnös”. S annál is dicséretesebb, hogy a későbbiekben meghirdette a jelszót: Találjuk ki Magyarországot! Lengyel, aki mindenkit ismert és őt is jól ismerték, „nemet mondott a politikai szerepvállalásra”. Sőt: „sikeresen összeütközésbe került valamennyi kormánnyal és kormányfővel”. Noha szeret közel lenni a politikához, tanácsokat adni a politikusoknak. Erről a „benn is vagyok, kinn is vagyok” magatartásról tanúskodik megjegyzése: „Nekem volt és van elképzelésem arról, mi lenne a politikusok feladata győzelmük után. Van föltevésem a magyar nemzeti érdekről, látom a reálpolitika határait s arra figyelmeztetem őket, az kemény politika”. Beszélgetőtársa kérdése: Félsz a felelősségtől? A nem teljesen meggyőző válasz: „Félek a kegyetlenségtől.” „Tartok a kiszolgáltatottságtól.” Talán igaza is van.
Ketten beszélgetnek. Az életükről, a viszontagságos korról, a félelmetes múltról, a bizonytalan jelenről. Rólunk (is) szól a mese. Hogy ne felejtsünk és okuljunk: íme a Kétszög. Olvassuk!
