Idea-brókereknek nevezte még a kilencvenes évek első felében egy tanulmány az amerikai politika elemzéssel, ötletszállítással foglalkozó elitjét. Csoportjaikat a think tank névvel illetik, s nem angol nyelvű szövegben is így említik. Magyarul az észtank elnevezést lehetne ajánlani, hogy a mellékzönge előrevetítse azt, amit két francia politológus elemez az amerikai külpolitikáról, egy szuperhatalom dilemmáiról szóló könyvükben (Washington et le monde. Dilemmes d’une superpuissance). A CERI/Autrement gondozásában megjelent kötetben Pierre Hassner és Justin Vaďsse a washingtoni vitákat és vitázókat vizsgálják (a társkiadó CERI a francia külpolitikai kutatóintézet: Centre d’Études et de Recherches Internationales).
Hassner Párizsban a külpolitikai kutatóintézet emeritus tudományos főmunkatársa, Bolognában a Johns Hopkins egyetem európai központjának tanára. Több fontos tanulmányt írt, köztük egyet a nukleáris elrettentés politikájának etikai problémáiról, egy másikat meg arról, hogy milyennek látták a nyugatiak a totalitarizmust. A történész Vaďsse a Brookings Institution egyik washingtoni kutatócsoportjában dolgozik, kutatási területe a francia-amerikai kapcsolatok és az Egyesült Államok hidegháború utáni külpolitikája.
A szerzőpáros Richard Weaver félszázados könyvét idézi bevezetőül: „a gondolatoknak következményeik vannak”. Hassner és Vaďsse ezért határozták el, hogy szemügyre veszik az amerikai külpolitizálás uralkodó eszméit. Az ok-okozat logikai sémája alkalmas lehet a diplomáciai vagy választási erőterek és erőviszonyok vázolására. Viszont az Amerika-ellenes irodalom használhatatlan közhelye csupán hasonló sémát követve gazdasági vagy választási érdekekkel, netán osztályérdekekkel magyarázni külpolitikai döntéseket. A magyarázat csakis több tényezőre épülhet.
A vélemények és döntések merőben hivatali mechanizmusa is több pólusú (nemzetbiztonsági tanács, külügy, Pentagon, CIA, szenátus, képviselőház). Ráadásul nincs egyszerűen azonosítható oka annak, hogy melyik nézetrendszer válik (időlegesen) uralkodóvá. A jelenlegi elnököt például erősen befolyásolja az az újkonzervatív értelmiségi csoport, amely nem képvisel specifikus gazdasági érdekeket, a közvéleményhez mérten nem reprezentatív, s amelyet pár éve még túlzónak és marginálisnak tartottak.
Ők és a hozzájuk hasonló csoportok alkotják a gondolkodás egymással feleselő laboratóriumait. „Egyetemek, diákok nélkül, kutatóközpontok, amelyeket (…) alapítványok, vállalatok és/vagy állami megrendelések finanszíroznak” – írja róluk a szerzőpáros. A megrendelés függetlenségüket nem befolyásolja, azt viszont igen, hogy miről gondolkodnak. Történetükben négy szakasz rajzolódik ki. Szerepük a XX. század elején elemző, a közvélekedést pallérozó volt. (E jegyben alakult például a Carnegie és a Brookings.) A második szakasz az 1920-as évekre tehető, jellegzetes példája a Rand szakértői tevékenysége (technológia, stratégia, taktika – a Pentagon számára). Az újabb think tankek, mint például a Heritage Foundation, már nem annyira a tárgyszerű és szakszerű elemzést tekintik feladatuknak, hanem inkább azt, hogy praktikus javaslatokkal lássanak el valamely meghatározott politikai programot. (Gondolataikat a piac számára termelik. A londoni The Economist maliciózus megjegyzése szerint az említett alapítvány „oly nekihevülten árulja konzervatív gondolatait, mint szénsavas italait a Coca-Cola”.) A még újabbak, negyedik szakaszként, egyrészt sokan vannak, másrészt módfelett szakosodtak. Think tank és egyetem közt el-elmosódó a határ, az újabb észtankok pedig némelyeket a lobbikra emlékeztetnek. (Van azért különbség: a lobbi fizet társasági adót, a think tank nem.)
A kormányzati szerepvállalás oly gyakori, hogy a külpolitikai gondolkodók közt szinte kivételes az idősebb nemzedékhez tartozó Stanley Hoffmann, aki az ilyen ajánlatokat mindig elhárította. Hassner és Vaďsse befejezésül éppen őt idézik: „Történeti sikerében Amerikának korántsem titkos fegyvere volt a lelkiismeret-vizsgálat és önkritika.”
