 |
Ez a kiállítás szimbóluma az orosz- német kapcsolatok drámai fordulatokban bővelkedő történetének – mondta nem egészen felhőtlen örömmel az orosz kulturális miniszter, Mikhail Svidkoj, amikor a napokban a moszkvai Építészeti Múzeumban megnyitott egy páratlan rajzgyűjteményt bemutató tárlatot. Eredeti elképzelései szerint ugyanis Brémában került volna sor erre a rendezvényre április elsején. A Duma azonban másként döntött, és ahogy már oly sokszor, a restitúció elmaradt.
Raphael, Tizian, Rembrandt, Dürer, Rubens, Delacroix és Goya művei láthatók többek között a múzeum falain, olyan darabok, amelyeket részben, közel tíz éve láthatott utoljára a világ, miután közel fél évszázadig egy raktár szolgált rejtekhelyükül. „Nem volt még Európában ehhez foghatóan fajsúlyos grafikákat bemutató kiállítás” – büszkélkedett David Szarkasszian, a múzeum igazgatója, akinek elégedettségében azért nem osztozott maradéktalanul a megnyitóra összegyűlt közönség.
A történet, miként sok más hasonló, Moszkva vendégszeretetét élvező kollekcióé, 58 esztendővel ezelőtt kezdődött, amikor is egy fiatal hadnagy, Viktor Baldin (akinek özvegye mellesleg részt vett az említett kiállítás megnyitóján) egy szép nyári napon Königsmarkba érkezett, a Larnzow kastélyba, hogy ott, ahogyan azt Sztálin elrendelte, összegyűjtsön mindent, ami méltó Moszkva figyelmére. A németek serpenyőjét 427 szovjet múzeum, 2 ezer kolostor kifosztása húzta le, erre keresett gyógyírt Sztálin 1945 nyarán, amikor aláírta a parancsot, miszerint egyenértékű kincsekkel kell pótolni Németországból a veszteségeket. Ilyen helyzetben szembesült a fiatal, képzettsége szerint építész hadnagy Königsmarkban a brémai Kunsthalléból a bombázások előtt kimenekített gyűjteménnyel, mintegy 50 festménnyel, 1715 rajzzal, 3 ezer vázlattal. Nincs több hely, nincs több szállítóeszköz – üzent vissza a segítségül hívott szovjet hatóság, és Baldin döntött: 362 páratlan rajz, két festmény került a bőröndjébe, amellyel elindult hazafelé. Műértő volt, de mint azt a későbbi fejlemények is igazolták, nem volt rabló. Ő ugyanis jóval megelőzve minden moszkvai szándékot, már 1947-ben felfedte egy, a moszkvai Építészeti Múzeum igazgatójának írt levélben a nála lévő kincseket. A művek a moszkvai múzeumba kerültek, amelynek később, 1963-ban Viktor Baldin lett az igazgatója. Ahogy felesége, a ma is élő Julia beszámolt róla, minden hétvégéjét e képekkel töltötte, közben leveleket írt, miután egyre erőteljesebben foglalkoztatta a restitúció lehetősége. A címzettek, az éppen aktuális államfők azonban nem méltatják válaszra sem, kivéve Jelcint. Igaz, erre is csak a Berlini Fal lerombolását követően került sor, addigra azonban Baldin már megjárta Németországot, felfedte a gyűjtemény létét, s a Pravdában 1990-ben megjelent interjúban a közvélemény elé tárt minden részletet.
Borisz Jelcin a következőket írta 1991. december 11-én kelt levelében: „Hálásak vagyunk Önnek, hogy megmentette a gyűjteményt. Németországi látogatásomkor sok mindent tisztáztam az illetékesekkel. Ismeri az álláspontomat, mindent vissza kell adni, de a folyamat nem lehet egyirányú. Biztos vagyok benne, hogy a gyűjtemény hamarosan hazatér.”
