Életének 89. évében meghalt Radnóti Zsuzsa Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar dramaturg, a Vígszínház egykori dramaturgiai vezetője és a Magyar Színházi Társaság Dramaturgok Céhének volt elnöke, Örkény István özvegye – számoltunk be tegnap a szomorú hírről a Népszava nyomán.
Radnóti Zsuzsa a kortárs magyar dráma meghatározó alakja volt. 1938-ban született Budapesten, az ELTE magyar–német szakán végzett, majd 1963-ban a Vígszínház dramaturgja lett, később a Dramaturgia vezetője. Bár 2009-ben elköszönt a színháztól, vendégdramaturgként továbbra is visszajárt, és aktívan részt vett előadások létrehozásában. Örkény Istvánnal 1965-től az író 1979-es haláláig voltak házasok.
Nemcsak dramaturgként, hanem oktatóként is jelentős hatást gyakorolt: tanított az ELTE-n, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Károli Gáspár Egyetemen és a Pannon Egyetemen, több generációt indítva el a színházi pályán. Spiró György drámaíró iskolájának is társ-tanára volt, később pedig a Digitális Irodalmi Akadémián Spiró és Örkény munkásságának szakértőjeként dolgozott. 2017-ben kapta meg a Kossuth-díjat, amelynek pénzjutalmából saját ígéretéhez híven létrehozta a Kortárs Magyar Dráma Díjat, amelyet 2019 óta évente adnak át.
Tegnap óta folyamatosan emlékeznek meg róla a pályatársak közösségi oldalaikon. Presser Gábor azt írja: „Ma elment Radnóti Zsuzsa dramaturg, akivel évtizedeken át dolgozhattam a Vígszínházban. Tanárom, mesterem volt, mint annyiunknak. Csak hallgatok, csóválom a fejem — drága Zsuzsa…”
Alföldi Róbert így emlékezik:
Zsuzsa… , drága Radnóti Zsuzsa…
Zsuzsa is elment… miközben az elmúlt lassan 40 évben, amióta ismerem, sosem vetődött fel bennem, hogy hány éves.
Mert pont az volt, pont olyan volt egy fél éve is, amikor utoljára találkoztunk, mint amikor anno megismerkedtünk a Vígszínházban.
Rendíthetetlen, energikus, figyelő, megértő, kíváncsi, önzetlen, segítő….
Akár tudunk róla, akár nem, nagyon sokat köszönhetünk neki, nagyon sokan.
Mindig a másik, az alkotó ember volt számára a fontos.
És azt hiszem arról szólt az élete, hogy nekik segítsen, hogy helyzetbe hozza őket, hogy megmutassa őket, minket a nagyvilágnak, megmutasson egymásnak bennünket.
Hogy minél jobban kiteljesedjünk, hogy megcsináljuk, létrehozzuk, megírjuk, bemutassuk mindazt, ami megszületett bennünk.
Zsuzsa, ha te nem vagy, én azt hiszem nem leszek rendező,
(…) mert te támogattál, te harcoltál, te biztattál.
Bízom benne, hogy ezt megköszöntem neked.
És a sok figyelmet, elismerést, zavarba ejtő dicséreteket és a szelíden elmondott kritikákat is.
Nagyon sokat köszönhetek neked, hogy olyan színházi ember lettem, amilyen.
Köszönöm Zsuzsa, nagyon fogsz hiányozni!
Isten áldjon!
Ember Márk azt írja: „Elment Radnóti Zsuzsa, az egyik legszínházibb színházi ember akit valaha ismertem. Még egyetemista voltam, amikor egy előadásban amit éppen próbáltunk, volt egy jelenet, amiben megaláznak és én megalázottan elkullogok. De azt éreztem, hogy ez a karakter olyan, aki ezt nem tűri és visszanéz a megalázójára, sőt kicsit meg is torpan mintha még vissza akarna szólni, de ahhoz már nem elég bátor, ezért még csalódottabban és dühösebben megy ki. Egyszer egy próbán megcsináltam ezt a visszanézést, de a következőn nem mertem, mert nem érkezett rá megerősítés és arra gondoltam, amúgyis hülyeseg, meg úgyse látja egyébként se senki, ahogy én bal hátul “nézegetek”. A szünetben Zsuzsa elkapott és a maga kedves szigorúságával azt mondta: “ne hagyja ki azt a visszanézést, ne bizonytalanodjon el benne, abban a nézésben van a szerepe.”
Ennyire volt Ő érzékeny, ennyire látta azt ami másnak már nem is volt észrevehető és ennyire tudta, mikor kell, és hogy kell bátorítani. Hiánya pótolhatatlan.”
Grecsó Krisztián azzal kezdi megemlékezését, hogy „Radnóti Zsuzsa nem érdemli meg a mentegetőzést, de olyan finom arányérzéke volt, hogy biztosan megértené, ezzel kezdem. Nem akarok hamis lenni, úgy tűnni, mint akinek mindenkihez köze van. De hallgatni sem tudok, mert Radnóti Zsuzsával hihetetlenül sokat dolgoztunk együtt, és óriási közös sikerünk A Pál utcai fiúk librettója (Marton Lászlóval hármasban). Sokat segítettek nekem, velem voltak végig a szöveg megírása alatt. Sőt, Zsuzsa elérte, hogy a szkeptikus Molnár Ferenc örökösök adjanak esélyt a szövegkönyvemnek, és megnézzék előadásban is, mert szerintük „szétírtam” Molnárt, és amit összetákoltam, nem méltó a világsikerhez. Zsuzsa addig terelte őket, addig puhította, amíg ráálltak, megnézték az első főpróbát. Ez is az ő sikere. Ezért nem lehet elmondani, hogy mit csinált. Mindent. Zsuzsa koordinátor volt, író, szerkesztő, olvasó, pszichológus, pedagógus és mindenek előtt színhácsináló. Martonnal együtt ők találták ki a drámai zenés színházát, és évtizedeken át együtt alkotva jóval többek lettek a Vígnek, mint alkotópáros. Hónapokig ültem nála Örkény asztalánál, heti öt nap dolgoztunk, ő olvasott, Gyulával készültek ebéddel, mesélték a híreket. Zsuzsa mindenre figyelt, mindent elolvasott, benne ért össze a kortárs magyar irodalom és az élő magyar színház. Utált szerepelni, ha mikrofont adtak a kezébe, direkt eltartotta magától. Az ő hangja a mások mondatai voltak. Emlékszem, ebéd előtt mindig levettem József Attila Örkénynek dedikált kötetét, elolvastam a dedikációt. Egyszer rajtakapott, ahogy simogatom a kötetet, és mielőtt, kimentünk a volna a konyhába, megölelt. Zsuzsa, köszönünk mindent!”
Geszti Péter pedig azt írja:
Megrendülten búcsúzom Radnóti Zsuzsától, a Vígszínház legendás dramaturgjától, aki nélkül – oly sok más klasszikus előadás mellett – nem született volna meg A dzsungel könyve és a Pál utcai fiúk. Zsuzsa egyszerre volt inspiráló mentorunk, alkotó kollégánk, bátorító szerzőtársunk, szívünk, szemünk, arányérzékünk, és az én Maugliságom Bagirája életem első színházi dalművének születésekor. Nemrégiben együtt ünnepelhettem vele az 1500. „Dzsungel” előadást, most pedig nehéz szívvel veszek végső búcsút tőle. Mindent, de tényleg mindent köszönök, Zsuzsa!
