A választások óta állandó hivatkozási alap a kormányerőnél a választási eredményekre való visszautalás. A felhatalmazás, az intézkedések meghozatalának folyamatos igazolása a közakarattal egyfajta össznépi konszenzust fejez vagy szeretne kifejezni, az emberek közös döntését. Hol kezdődik ugyanakkor a valódi konszenzus? Csak azért mert mindenki egyet akar, az már közjónak tekinthető?
Csak a látszatnak játszunk
Lányi Gusztáv, az ELTE-TÁTK Szociálpszichológiai Tanszékének egyetemi docense szerint a társadalmi konszenzus egyrészt valóban a társadalmi egyetértés vagy érdekközelség, másfelől viszont hozzáadódik a felülről érkező kormányzati kommunikáció is, tehát a konszenzus látszata is része magának a konszenzusnak. A tömegek politikai akaratából eredő rezonancia, valamint a felülről érkező intézményes politikai akarat egyensúlya maga a konszenzus ideális esetben, de a kutató szerint ez csupán utópia. Gyakorlatban csak időleges megegyezések alapján állapítható meg a konszenzus.
Az egyetértés tehát inkább látszat, sőt Lányi Gusztáv úgy fogalmazott, a posztmodern politikai nyilvánosság önmagában is egy színpadi produkció, ennek része a társadalmi konszenzus is. Egy jól előadott kommunikációs program akár mélyebb tartalom nélkül is sikeres lehet.
Felhatalmazás: 4 év, választási győzelem: 1 sec
A Fidesz győzelme óta a kormánypárt és a pártszövetség kedvelt szófordulata a forradalmi kétharmados győzelem, amellyel az emberek felhatalmazták az új kormányt az x, y rendelkezés meghozatalára. A kétharmadra való folyamatos visszautalást és a felhatalmazás innen eredeztetését illetően az is látszat, hogy a választásokon egy politikai csoportosulás milyen eredményeket ér el – véli a kutató. A nyertes hajlamos ugyanis elhinni, hogy ez egy folyamatosan fennálló támogatást jelent, holott ennél sokkal dinamikusabb jelenségről van szó. Jogi értelemben a választási eredmény egy 4 évig tartó legitimáció, lélektani értelemben azonban csupán pillanatnyi.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
A politikai nyilvánosság mechanikája szerint a hatalom célja tehát, hogy ezt a támogatottságot vagy ennek látszatát stabilizálja, míg az ellenzéké éppen az, hogy kitolja a kormányerőt az egyensúlyból és láthatóvá váljon a támogatottság csökkenése. A konszenzus sugárzásához persze fontos a belső egység is, amit a kormányzó pártszövetségen belüli fegyelemmel eddig a Fidesznek és a KDNP-nek sikerült megőrizni, még akkor is, ha az oktatáspolitikával kapcsolatban adódó nézetkülönbségek eljutottak a nyilvánossághoz is. Egy új fejlemény, a Széll Kálmán-terv kapcsán azonban újabb repedés keletkezhet, ami megbonthatja a belső konszenzust (úgy hírlik még Hoffmann Rózsát is meglepték a Széll Kálmán-terv oktatáspolitikához kapcsolódó elemei).
Egyet nem értek
Lányi Gusztáv szerint a konszenzus folyamatos sulykolása nem generálja tartósan a valódi egyetértést, nem fog csak azért mindenki valóban egyetérteni a Széll Kálmán-tervvel, mert az egyik politikai elemző intézet ezt állítja. Ez a fajta önszuggesztió egy ideig talán működhet, diktatúrákban hosszabb távon is, de demokráciákban a politikai értelemben vett győzteshez húzás gyorsan erodálódik és a kormányzati kommunikációval is csak látszólagosan és időlegesen javítható, inkább illuzórikus.
A Fidesz kezében ugyanakkor viszont erős kártya az a fajta hitelesség, hogy vezetői gárdája nem sokat változott az elmúlt 20 évben. A párt ereje ez a folyamatosság, amit képes felmutatni a többi politika szereplővel szemben, állítja a szociálpszichológus. Ráadásul jelen esetben remekül ki tudja játszani a konszenzus látszatát esetleg rombolni vágyó szocialistákat a hiteltelenség bélyegével, hiszen ha valaki, hát ők ne beszéljenek „lenyúlásról”.
A valódi társadalmi egyetértésből és az annak látszatából összeálló társadalmi konszenzust tehát az fogja elsősorban meghatározni, hogy a kormányzati intézkedések sikerei a gyakorlatban is megvalósulnak-e vagy maradnak a retorika szintjén.
