A történeteknek van eleje, közepe, vége, és vannak bizonyos pontjaik, amelyekről nem írunk, nem beszélünk, amelyeket nem mesélünk el. A szomszédok látták, ahogyan az orosz katonák a harckocsihoz cipeltek egy fiatal lányt, és elvitték a bázisukra. Az anyja kigombolt ruhában, fedetlen mellkassal szaladt utána. A lányt elvitték, visszahozták, az anyja megtiltotta neki, hogy beszéljen – mindketten hallgatnak.
Mindenki megérti, hogy nem a nő hibája, mégis úgy viselkednek, mintha ő lenne a felelős. Furcsa szokás, amin változtatni kell. Neve is van: stigmatizáció
– mondja Irina Dovgan a fenti jelenet leírása után az És ha holnap vége a háborúnak? című dokumentumfilmben, Martyna Wojciechowska és Hanna Jewsiewicka lengyel rendezők megrázó alkotásában. A 2023-ban megjelent film az elmúlt évtizedben fogságba ejtett és megerőszakolt ukrán nőkről szól, öt nő saját történetén keresztül, amelyekről cikkünkben bővebben is írunk.
A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapját 1981. óta november 25-én tartják, amelynek alkalmával a nemi erőszak, családon belüli erőszak, illetve az erőszak bármilyen formája ellen szólalnak fel. Kritikus hangok szerint az ilyen megkülönböztetések további feszültséget teremtenek a nemek közt: diszkriminatívak, hiszen férfiak ellen éppúgy követnek el erőszakot. Amíg a lengyel dokumentumfilmben megszólaló nőket a sorstársaikkal együtt megerőszakolták, addig a fronton a többnyire (de nem kizárólag) férfiakból álló katonák az életüket adják a hazájukért – és ne legyen kétségünk, hogy a fogságba esett civil fiúkat, férfiakat és katonákat ugyanúgy megalázzák, megkínozzák, megölik, és esetenként biztosan meg is erőszakolják.
„A főtéren álltam, és néztem a háború hőseinek fotóit Kijevben. Rájöttem, hogy csak férfiakról készült fotókat nézek. Több ezer fotó több ezer hősről. Mintha teljesen elfelejtettük volna, hogy nők ezrei szintén a hősei ennek a háborúnak, akikről így kell beszélnünk és gondolkodnunk. A nők, akikkel a dokumentumfilm készítése során beszélgettem, azt mondják, ebben a háborúban az a harcuk, hogy hangosan beszéljenek a történtekről. Tudjuk, hogy nők ezrei éltek át háborús nemi erőszakot – férfiak is, de kisebb számban. Tudjuk, hogy azok az emberek, akik ezt átélték, négy és nyolcvankét év közöttiek. Ezek a hivatalos adatok” – idézi a film társrendezőjét, Martyna Wojciechowskát a TVN24.
Wojciechowska szerint a nemi erőszak „a lehető legolcsóbb fegyver”, amelyet mindig is használtak a háborúkban – csak eddig alig esett róla szó, és a borzalmak természetes velejárójaként gondoltunk rá.
Magyarországon sem kell távolra tekinteni az időben az ilyen emlékekhez: a második világháború és a hidegháború orosz megszállása alatt elkövetett szexuális bűncselekmények egyik kutatója, Pető Andrea történész azt írja, szinte lehetetlen a becslés, de körülbelül 100 ezerre tehető azoknak a nőknek a száma, akik ezen átestek, és a magyar családok a mai napig viselik a sebeket. Mint a történész a lapunknak adott interjújában mondja, sok esetben az erőszakolók sem élvezik az aktust – ez „hatalmi kérdés és háborús fegyver, aminek az a célja, hogy a győztes a győzelmet kiélje, és egyidejűleg rombolja valahogy a legyőzött ország társadalmának szövetét, az ellenség összetartó erejét a nők testének reproduktív képességén keresztül”.
„A lányom engem okolt a történtekért, a férjem el akart hagyni”
