1873 és 1908 között Budapest lakosainak száma megháromszorozódott, és 900 ezer felé közelített, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy a mezőgazdaságban dolgozó, iskolázatlan tömegek útra keltek, és a nagyvárosban próbáltak szerencsét. E robbanásszerű növekedést és az ezzel járó megoldhatatlan problémákat – elsősorban a lakáshiányt – hosszú ideig csak kényszeredett szükségintézkedések követték.
Az első ilyen jellegű próbálkozásokat kifejezetten a fertőzésektől való félelem motiválta, a liberális városvezetés ugyanis nem tekintette feladatának a lakáspiaci folyamatokba való beavatkozást. Csak az 1886-os kolerajárvány változtatott ezen a hozzáálláson: a főváros szükségbarakkok építését rendelte el, ezek a hajléktalanok elhelyezésére szolgáló faházak voltak, és valójában nem is a lakásínség megoldását szolgálták, inkább a fertőzés megfékezését. Hasonló barakkok egyre nagyobb számban épültek az 1890-es évek folyamán is, és az 1907. évi XLVI. törvényig, amely „a gazdasági munkásházak építésének állami támogatásáról” született, sem az állam, sem a főváros nem érezte feladatának a lakáskérdés megoldását.
E hozzáállás 1908-tól egy újabb lakástörvény nyomán jelentősen megváltozott, és olyan látványos eredményeket is hozott, mint például a kispesti Wekerletelep, ahol 1913-ig több mint 4000 lakás épült. A pozitív folyamatok kibontakozását azonban megakasztotta a világháborút követő teljes összeomlás, amelyből a következő évtizedekben sem sikerült talpra állni.
Noha jó kezdeményezések születtek 1928-ban, 1938-ban és 1948-ban is, az első jelentősnek mondható lakótelep-építések csak az 1950-es évek végén kezdődtek, főleg Lágymányoson és Külső-Ferencvárosban, a hírhedt Mária Valéria-telep felszámolása után. 1961-ben épült meg az úgynevezett kísérleti lakótelep Óbudán, ami azért volt érdekes, mert itt különféle háztípusokat építettek – sorházat, garzonházat és pontházat, külső és belső folyosóval, illetve folyosó nélkül, különböző emeletmagasságokkal, erkéllyel és loggiával –, így mutatva a különféle lehetőségeket. Még be is rendezték ezeket a típuslakásokat a célra tervezett bútorokkal és egyéb háztartási kellékekkel.
Noha remek épületek születtek és valósultak meg, sőt, a hatvanas években az állami beruházások során már a lakótelep-fejlesztések domináltak, de az akkori építkezések üteme nem követte a valós igényeket. Ami végzetszerűen, ugyanakkor magától értetődően a minőség romlásához vezetett.
Mint oly sokszor azokban az időkben, az építkezések felgyorsításakor is a szovjet példa lebegett az építtetők szeme előtt, ezért olyan házgyárakat kellett létesíteni, amelyekben előregyártott elemek készülnek, ennek nyomán pedig szó szerint legyártható a napi meghatározott lakásmennyiség. Az így készült paneleket pedig a helyszínre szállítva daru segítségével rakták össze lakóépületté.
Dunaújvárosban 1962-ben, Pécsen 1963-ban, Budapesten pedig 1964-ben adtak át az első házgyárakat. A fővárosi gyár Óbudán, a Szentendrei úton nyílt, hivatalos elnevezése 43. sz. Állami Építőipari Vállalat 1. sz Házgyára volt. E gyárban évente 1800–3300 lakás „készült”, 1970. október 30-án a tízezredik. Ekkorra már további házgyárak is ontották a paneleket, és hatalmas elánnal vette kezdetét a házgyári lakásépítési program. Szinte minden fővárosi külső kerületben és nagyvárosban, de még a kisebb településeken is panelekből emelték a házakat, sőt, 1971-ben elkezdődött két hatalmas kiterjedésű fővárosi lakótelepnek, a békásmegyerinek és az újpalotainak az építése is. Utóbbinál az egykori mezőgazdasági területre pár éven belül mintegy 15 ezer lakás építését irányozták elő, a Békásmegyerre szánt dupla lakótelepre ennél is többet.
Az építtetők mindenütt hangsúlyozták, hogy nem alvó várost akarnak kialakítani, hanem olyan, minden jóval ellátott lakónegyedeket, amelyek az ott élők összes igényét ki tudják elégíteni, legyen szó bevásárlásról, szórakozásról, művelődésről. Újpalotával kapcsolatban még azt is beharangozták, hogy elsőként az országban itt fogják az alsófokú nevelési intézményeket – bölcsődéket, óvodákat, általános iskolákat – egymás mellé építeni, a közelben pedig munkahelyek garmadáját létesítik.
Paneles építkezések nagy tömegben az 1980-as évek közepéig zajlottak, s az építők nem is nagyon tértek el az eredeti tervektől, legalábbis ami a mennyiséget illeti. Csakhogy a beruházások részleteiben – spórolásból – éppen azok a finomságok vesztek el, amelyek változatossá tették volna a gigaberuházásokat: a házak „komponált” színskálája, az eltérő magasságú épületek, a csillogó kirakatok. A tervezett városközpontok sokszor el sem készültek, vagy csak részben épültek ki. Mindeközben lakók százezrei érkeztek a „senki földjére”, így hamarosan szinte mindegyik panellakótelep a sivárság és az elidegenedés szimbólumává vált. Egyúttal egy életforma megtestesítőjévé.
Nem csoda, hogy a rendszerváltás idején a nagy lakótelepek számítottak legreménytelenebb helyeknek, és kevesen gondolták, hogy az akkor tíz–húszéves épületek sokáig fogják húzni. Minden jel arra utalt, hogy a nyugati nagyvárosokhoz hasonló helyzet fog kialakulni Magyarországon is – a lakótelepek szellemvárosokká válnak –, ám a 2000-es évek közepétől valamiféle fordulat kezdett körvonalazódni. Nem csak azért, mert a lakótelepen élők száma olyan magas volt, hogy a „végső pusztulás” beláthatatlan következményekkel járt volna, és újabb lakásínséghez vezet. A változásnak két további oka is volt.
A panelek társasházzá válásával az ott élők közül éppen azok a legveszélyesebb elemek tűntek el, akik nem vásárolták meg önkormányzati lakásukat, de nem is fizették a lakbért, így kiköltöztették őket. Ugyanennyit számított azonban az is, hogy miután a lakások a kilencvenes években csak nagyon nyomott áron keltek el, többnyire olyanok vásárolták meg, akik sokkal öntudatosabban viszonyultak a magántulajdonhoz. Ráadásul tulajdon alatt nemcsak a lakásukat, de az egész házat értették. Az is sokat számított, hogy az uniós csatlakozást követően különféle állami és önkormányzati panelprogramok születtek, amelyek ugyancsak jótékony hatással voltak, hiszen a lakóközösségnek a költségek csekély hányadát kellett csak fizetniük.
De az is elmondható, hogy még az idő is a lakótelepeknek dolgozott: megnőttek ugyanis a hetvenes években ültetett fák, így néhol már-már zöldövezeti hatás volt tapasztalható a paneltornyok között. Manapság minden arra utal, hogy a hetvenes évek lakótelepei nemcsak túlélték önmagukat, de kis túlzással jobb állapotban vannak, mint új korukban, így a jövőjüket sem fenyegeti veszély. Sőt, a zöldterületeket illetően még jobban is állnak, mint a rendszerváltás után épült lakóparkok, ahol általában minden lehetséges négyzetmétert beépítenek.
Most azonban nem jutunk el happy endig, hiszen ehhez a képválogatáshoz a Fortepan képeit néztük át, ahonnan egyelőre nincs kijárat a 21. századra. Ezért legfőképp a lakótelepek „gyermek- és ifjúkorába” nyerhetnek betekintést.
A szöveg és a képek az LTP – Tíz emelet boldogság (ZuckerMűvek Kft., Budapest, 2023) című kötetben jelentek meg a 100 Fortepan kép című sorozat részeként.
Írta: Legát Tibor | Képszerkesztő: Sándor Dávid és Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/probababa
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
