A gyerekek felnőnek, kirepülnek, halljuk úton-útfélen az utcán szolidan dülöngélő-tovagördülő nagymamáktól és nagypapáktól, de arról nem volt szó, hogy ez az érzés már egészen korán beköszönt. A bölcsibe menés (a beszoktatás ceremóniája nélkül vagy azzal) ugyanis pontosan ilyen érzelmeket vált ki a szülőből: az én kis egyetlenem most kikerül az Életbe, több órát fog eltölteni a szülei nélkül, atyaég, mi lesz most? És tényleg, az első bölcsis napnál, amikor a gyerek mögött bezáródik az ajtó, mi meg kint rekedünk, nincs szívszorítóbb. Persze, ilyen az élet, önállósodik meg társasághoz szokik a gyerek, de az a pár millió év, amit a törzsfejlődés során óvoda, bölcsi meg iskola nélkül töltöttünk, rányomja bélyegét a zsigeri reakciókra – bőgés van.
A bölcsik közül mi kerültük a nagyüzemi, futószalagos rendszerűeket, ahol fehérköpenyes nénik (verbális) elektromos sokkolóval terelgetik a kisdedek rémült hadát, inkább választottuk a távolabbi, de kisebb, emberléptékű magánbölcsit. A gyerek tehát elmegy, marad a kisebbik otthon, ezzel együtt a felszabaduló energia és idő nem tűnik arányosnak. Egy gyerekkel otthon lenni nem feleannyi energia és idő, mint kettővel. Ráadásul az az idő, amit a nagyobb bölcsiben tölt, szélsebesen telik – pedig nyolc óráról van szó.
Itt állunk tehát valahol a gyerektelen öregkor és a kisgyermekes szülői kor között, kicsit ebben, kicsit abban, és mintha a két szék közt a pad alá estünk volna, se gyerek, se idő.
A bölcsis tapasztalatokról nemsokára beszámolok.
