Budapestről sok regény született már, de olyan még nem nagyon, amit egyszerre huszonhárman írtak, valamint térben és időben is próbálja felölelni a 150 éve egyesített főváros távlatait. A kerek évfordulóra készülő Budapest Nagyregény viszont épp ezt a – meglehetősen ambiciózus – célt tűzte ki maga elé: a Budapest Könyvfőváros program keretében megvalósuló projektben 23 kortárs író vesz részt, és a szervezőktől mindegyikük kapott egy saját kerületet, amely a fejezetük helyszínéül szolgál. Az előkészítő munka már tavaly megindult, aminek része volt a közösségi történetgyűjtés is: bárki beküldhette a városhoz kapcsolódó történeteit, így inspirálva az írókat, akik tavasszal workshopot tartottak, az elmúlt hónapokban pedig már lázasan dolgoztak a fejezetükön. De vajon hogy zajlik a kollektív munka, miként és mennyire fésülhető össze a cselekmény, és változtathat-e egy könyvélmény a Budapestről alkotott képünkön? Két szerzőt – a XX. és az V. kerület alkalmi krónikását – és egy szerkesztőt kérdeztünk minderről.
A könyv november közepén fog megjelenni, a városegyesítés születésnapjára, és a szerkesztési folyamat közepén vagyunk. A szerzők többsége már elküldte a fejezete utolsó előtti verzióját, vagy egy nagyobb részt a készülő fejezetéből, de a szerkesztői munka dandárja most jön majd az elkövetkező két hónapban
– adott helyzetjelentést Péczely Dóra, aki Tasnádi Istvánnal közösen szerkeszti a könyvet. Mint mondja, hetek óta együtt dolgozik a szerzőkkel, de most egy nagyon sűrű időszak következik, amíg a regény elnyeri a végső formáját. A kötet tervezői már bekapcsolódtak a munkálatokba, hogy a regény ne csak szövegként, de könyvtárgyként is elnyerje méltó formáját.
A feladat komplexitása Péczelyt nem érte készületlenül, hiszen dolgozott már korábban is bonyolult, sokszereplős projekteken. Négy évig szerkesztette például a Szép verseket, öt ifjúsági antológiát talált ki és válogatott össze, valamint négyszerzős regénysorozathoz is volt szerencséje. Az egyik gyűjteményes kötet apropóját ráadásul szintén a főváros adta: 2018-ban kortárs szerzőket kért fel novellák írására a kamaszoknak szóló, Budapest Off című antológiához. Ott azonban nem a kerületek, hanem egyes városrészek voltak a központban, és jó jel, hogy nagy sikert is aratott a fiatalok körében.
„Annak ellenére, hogy például a Szívlapát kortárs versantológia 85 szerzőjével eléggé komplex munkát végeztem, mégis a Budapest Nagyregény az eddigi legnagyobb kihívás. Ennek egyik oka, hogy a koncepció alapjainak kitalálásakor még nem voltam a projektben, tehát a kereteket készen kaptam, amiket egyrészt meg kellett értenem, el kellett fogadnom, másrészt a magam eszközeivel néhányat ki kellett tágítani. Huszonhárom szerző fejezeteiből regényt »építeni« nem kis kihívás, itt a szerkesztőnek minden kreativitását és tudását mozgósítania kell” – mondta Péczely, hozzátéve, hogy kevés izgalmasabb feladatot tud elképzelni, mint részt venni egy ilyen összetett munkában: kapcsolódási pontokat találni a szövegek közt, ötleteket adni a szerzőknek, a folyamat részévé válni mind-mind inspiráló feladatok a számára.
A már eleve meglévő kapcsolódási pontokat menet közben továbbiak fogják gazdagítani, ahogy ő fogalmaz: „egyre sűrűbb lesz a regény szövete”. A kapcsolódási pontok sokfélék lesznek – személyiek és időbeliek éppúgy, mint térbeliek –, a regény ugyanis a szerzők megképzett nyelvezetéből, írói tudásából és látásmódjából építkezik. Tehát mindaz benne lesz, amit Budapestről, regényről, szereplőkről, írásról tudnak, és az is, amit ez a munka hozzátesz ehhez.
A történet a város története, ahogy 23 szerző 23 különböző nézőpontból, stílusban megírja, felhasználva mindent, amit ezzel kapcsolatban érdekesnek és lényegesnek tart, legyen az városi legenda vagy egy emblematikus helyszín. Az elmúlt 150 évből sok időszak felszínre kerül, de bármilyen sok is 23 szerző, nem lesz mindegyik korszak egyformán hangsúlyos. A történelmi idő és a jelen az írók választotta arányokban jelennek majd meg a regényben.
A szerzők amúgy elég nagy szabadságot kaptak az írás során, mindössze néhány kötöttség korlátozza az alkotói mozgásterüket. A legfontosabb ezek közül
- az alapkoncepció, hogy a fejezet az általuk kapott kerülethez kapcsolódjon,
- és a kerület három emblematikus épületének is fel kell bukkannia a történetben,
- emellett szempont volt, hogy a nagyjából hasonló terjedelmű fejezetek legalább két idősíkon játszódjanak, de már azokban az időkben, amikor a kerület a főváros része volt.
Inkább élőlény
A sokszereplős regényírás persze nem csak szerkesztői kihívásokat tartogat, de az írót is kimozdíthatja a komfortzónájából. Szabó T. Anna például a novellák mellett csak kisregényeket írt eddig prózában, nagyregényt még nem, így azon kapta magát, hogy sokat szöszöl és „anyaggyűjt”, július eleji levélváltásunkkor pedig még egyáltalán nem volt készen.
„Különös érzés, hogy mások viszont már félig vagy egészen készen vannak a fejezetükkel, így tehát a regény már létezik, illetve a lényege megvan, már lélegzik és pulzál, csak az én kirakós-darabkámat kell olyanformán, de jórészt tőlük függetlenül megteremteni, hogy végül valahogy, rejtélyes vagy evidens módon, illeszkedjen a nagy egészbe” – írta, hozzátéve, hogy ez a kirakós vagy téridőmozaik ráadásul egy állandóan mozgásban lévő, eleven valami, amin alakítanak a szerzők, a szerkesztők, és az időközben beérett ötletek és információk. Ezért, ha a könyv egészére gondol, lelki szemei előtt nem is tökéletes geometriai alakzatok, hanem irizáló, háromdimenziós formák képződnek meg.
Gömb, vagyis hiánytalanul kerek egész biztosan nem lesz belőle, mert ahhoz túl sokszínű és amorf az anyaga, akár magának a városnak, amelyről szól. Inkább élőlénynek látom, afféle szövegkaméleonnak, vagy, ha ember, akkor színésznek: íróról íróra és olvasóról olvasóra adaptálódik a térhez és az időhöz, amit feldolgoz és amibe belecsöppent.
Azt ő is megerősíti a szerzők oldaláról, hogy durva megkötések nem voltak – már csak azért sem, mert az írók szeretik, ha szabad kezet kapnak, és akik ezen a regényen dolgoznak, mindannyian makacs emberek, ami a maguk elképzeléseinek a megvalósítását illeti. Szerinte épp ettől lesz izgalmas az egész: hogy ki milyen szálat emel ki a kerülete történetéből; lehet találgatni, hogy vajon miért pont azt.
„Már így a közepén is sok szempont összeér, de az a legjobb, ha az egész végül az olvasóban lesz egység, az olvasóban és az olvasóval történik meg. Végülis mi, írók is olvasóként, egymás olvasóiként veszünk részt a folyamatban, nem is beszélve a kerület történeteinek előzetes elolvasásáról.”
Szabó T. Anna elsőre azokat a kerületeket választotta volna, ahol korábban lakott (XI., VII. és VIII.), de ezek már foglaltak voltak, így a regény vége felé helyet kapó XX. kerületet, Pesterzsébetet kérte magának, amivel szintén régi kapcsolat fűzi össze. 2017 őszén tizenegy kórus énekelte Gryllus Samu megzenésítésében a szövegeit, amelyek Pesterzsébetet ünnepelték. Mindez a kerületi embereket és történeteket feldolgozó közös zárókóruson történt, Schermann Márta rendezésében a Csili Művelődési Ház százéves évfordulóján, a templom előtti téren (a rendezvénysorozat címe Pesti Erzsi volt). Szabó T. akkoriban sokat olvasott emiatt a kerületről, bár személyes kötődése csak annyi hozzá, hogy sokáig oda járt fogorvoshoz, éppen a Csili utcájába. Mint írja, már akkor is nagyon szerette a kertvárosias részek vidéki csendjét, hangulatát.
Személyes helyismerete tehát viszonylag kevés, de az írásra készülve újult erővel ásta bele magát a helybéliek történeteibe. Olvasgatta például a Pesterzsébeten élt írók visszaemlékezéseit, elsősorban az író Dalos Lászlóét, aki híres librettistaként-dalszerzőként a kerület egyik legjelesebb személyisége volt, az ő emlékezéseiből Szabó T. szerint a kerület irodalmi kapcsolódásai is feltárulnak. „Megvásároltam továbbá a témámul választott templom freskóinak történetét, könyvben is, albumban is, körülnéztem a Fortepanon, bogarásztam az internet bugyraiban, onnan tudom, milyen lehetett a Hangyatelep vagy az öntöde. Bárhol laktam eddig, mindig megfutottam ezeket a köröket kíváncsiságból, de ez az első eset, hogy olyan helyről olvasok elmélyülten, ahol még nem éltem soha.” A templomi freskók nem véletlenül izgatták, az ő története ugyanis a hit kérdései körül forog majd.
Emlékszem, amikor annak idején a Pesti Erzsit kezdtem írni, az első két sor, ami a fejemben elindult, az volt, hogy »Bennünk élsz már, Pesterzsébet, / ég se, föld se veszt el téged« – itt a háborúkra gondoltam, persze, de most, hogy sokat gondolkodtam a témán, nem is a hely, hanem az ember hite foglalkoztatott, az, hogy az ég és föld közt lavírozó kisember hogyan tud a történelem szelében valahogy mégis megkapaszkodni, ha máshogy nem, a saját hajában: a hitében
– összegezte a fejezet témáit, hozzátéve, hogy a cselekmény három idősíkjában szó lesz
- egy régi körmenetről,
- a harmincas évek templomfestészetéről (hatalmas élmény volt számára felfedezni a gödöllői művésztelepről Pesterzsébetre ingázó Nagy Sándor művészetét, az ő festészetbe vetett vallásos hitét),
- később a Csiliről és a benne működő Astra bábcsoportról, amit egy pap vezetett,
- no meg a kerületben a kilencvenes évben kezdődő éjszakai klubok utóéletéről.
Kíváncsiak voltunk arra is, hogy alkotóként inkább egyfajta irodalmi játékként tekint-e a projektre, vagy olyasmiként, amiből a keletkezési kontextusa nélkül is olvasható, maradandó mű is születhet? Szabó T. Anna azt mondja, eleinte valóban inkább játéknak látta a dolgot. Úgy képzelte, hogy ez sem lesz nehezebb feladat azoknál a költői és drámaíró versenyeknél, amiken korábban többször részt vett. Ám éppen a munka szakaszos jellege miatt volt egészen más, mint az egy ülésben megírható versek vagy egyfelvonásosok: sokkal több idő jutott kutatni, átgondolni, megfontolni, újraírni, kidobni, sőt, megbánni is.
„Na jó, minden hosszú írásfolyamat ilyen, de nekem ez a szokásosnál tanulságosabb. A kerületnek arca lett közben, kötődni kezdtem hozzá, mint egy élőlényhez, és már izgulok, hogy az én képzelt kerület-lényem mit fog szólni a fejezetemhez – pedig minden kerület csak tér és idő és történet, emberek összessége, olvasatok gyűjteménye. Volt egy könyv jó pár éve, irodalmi bédekker egy városról, az a címe, hogy Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét – ez jut eszembe erről, hogy ez már személyes, sőt, szerelmi kapcsolat kezd lenni (annak idején Budapest, magyar asszony címmel írtam a teljes városról hasonló hangnemben). A Berlin-könyvhöz írta volt Konrád György, hogy »Itt nem az állam és a tőke sztárjai virítanak, itt miránk is esik fény, mert itt sok a magunkhoz hasonló figura. Megérdemeljük, hiszen mi költjük a városok mítoszát.« Ezúttal kerületek mítoszait költve rakjuk ki a város mítosztörténetét.”
Sakk és szerelem a Belvárosban
Ha pedig Pesterzsébetről most képzeletben bebuszozunk a Belvárosba, ott találhatjuk Bartók Imre fejezetének szereplőit egy sakktábla fölé hajolva. Az ő történetének gerincét ugyanis az V. kerületben megtartott sakkverseny adja (ebben a kerületben található a Magyar Sakkszövetség épülete). A történet alapvetően egy sakkozóról szól, de megelevenedik benne a környék kávéházi (sakk)kultúrája, az egyik pápalátogatás (Kossuth tér), illetve egy reménytelen szerelem is. A Belvárost maga Bartók kérte helyszínnek, mert itt született, és az egyik könyvében már felbukkantak a kerület helyszínei.
„Ezzel együtt nem mondhatnám, hogy túlzott nosztalgiával gondolnék a kerületre, ahogyan vénségemre a budapesti élettel általában is jóval ambivalensebbé vált a viszonyom. Egyrészt élettanilag fokozatosan elidegenedem a »nyüzsgéstől«, sóvárgok a zöld és a csend, az embertől mentes(ebb) vidékek iránt, másrészt gyerek- és fiatalkorom meghatározó helyszíneinek jelentős része gyakorlatilag megszűnt létezni.”
A várostörténeti ismeretei neki is meglehetősen szórványosak voltak a munka megkezdése előtt, de ebben szerencsére segítettek a projekt szervezői, akik minden kerülethez tartalmas összeállítással készültek – Bartók is ebből tudott mazsolázgatni a saját fejezetéhez.
Tisztelem és irigylem azokat, akik épületekkel is érzékeny viszonyba tudnak kerülni, ugyanakkor én arroganciára hajlamos világpolgárként néha fojtogatónak érzem a helytörténetek mikroklímáját. Talán éppen ezen ambivalencia miatt is volt számomra kihívás a szöveg megírása
– írta Bartók, aki levélváltásunk idején már kész is volt az első változattal, a szerkesztői-dramaturgiai utasításokat várta. Ő nem nagyon bocsátkozik találgatásokba arról, milyen lesz a végeredmény, mint mondja, nagyjából „a mór megtette a dolgát, a mór mehet” módon tekint a saját szerepére: önállóan működő, színvonalas szöveget szeretett volna írni. Hogy aztán a könyv egésze milyen lesz, arról egyelőre nem tud nyilatkozni, szerinte a projekt jelenlegi stádiumában valószínűleg maguk a szerzők sem tudják, hogy a szövegek közti kapcsolódások megmaradnak derűt keltő „easter eggnek”, vagy valóban organikus egésszé szervezik a kötetet. Úgy látja, azzal sincs értelme különösebben foglalkozni, hogy mi lesz majd a Budapest Nagyregény irodalmi pozíciója, és vajon inkább csak a jelennek szól-e egy ilyen projekt, vagy van esély arra, hogy évek/évtizedek múlva is forgassák.
„A hazai köz- és kultúrviszonyok oly mértékben zilálttá, nyomorúságossá és értelmezhetetlenné váltak, hogy – szerintem – jelenleg nincs már értelme aktuális és leendő kánonokról és kontextusokról – »pozíciókról« – beszélni. Én a saját fejezetemért felelek, ha ezen túlmenően a könyv egésze megbecsülésnek örvend, annak örülni fogok, ha pedig lesznek még, akik évtizedek múlva is olvasnak egyáltalán a világnak ezen a jóistentől elhagyatott fertályán, még inkább.”
Bartók sokféle műfajban dolgozott már, írt például posztapokaliptikus regénytrilógiát (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve), legutóbbi regényében pedig az önmagában elmerült irodalmi közeget mutatta be szarkasztikus stílusban (Lovak a folyóban). Az „alkalmi szövegírás” terén is van már tapasztalata, így nem okozott megrázkódtatást, hogy külső elvárásokhoz is alkalmazkodjon, főleg, hogy a Budapest Nagyregény ötletgazdái/szerkesztői néhány formai megkötést leszámítva teljesen szabad kezet adtak.
Szerinte létező és érvényes irodalmi toposz, hogy a várost – elsősorban az iparosodott, modern nagyvárost – valamiféle amorf „élőlénynek” tekintjük, ami kitermeli, megzabálja, kihányja stb. a lakóit. Mint mondja, Budapestre talán kevésbé szoktunk erre a zolai, dickensi értelemben vett „emésztőgépként” tekinteni, és azt sem tudná megmondani, hogy van-e egyáltalán bármilyen egységes Budapest-kép – ahogy számos európai fő- és nagyvároshoz egyértelmű képzeteket szoktunk társítani.
Amikor egy berlini barátommal sétáltam a zsidónegyedben, örvendezett a szűk utcák láttán – miközben én csak a járdákra gusztustalanul rátelepedő autókat érzékeltem magam körül. Úgy tűnik, a város maga fikció, vagy inkább tömeghallucináció: a kérdés az, hogy az irodalom segíthet-e tisztázni ennek a fikciónak a természetét, és megérte(t)ni, hogy az végső soron a mindenkor benne élők műve.
És hogy a saját tapasztalatokon, sétákon, nézelődéseken, zötykölődéseken túl milyen olvasmányélmények formálják az ember városról alkotott képét? Bartókban a Párhuzamos történetek hagyott mélyebb nyomokat Budapesttel kapcsolatban, ha pedig általában a nagyvárosi létre gondol, akkor inkább az angolszász irodalom példái jutnak eszébe.
Péczely Dórától bővebb listát kapunk, és egyes szövegek hatására még térképet is ragadott. Mivel a húszas évei közepéig vidéki városokban élt, és Budapesthez főként a kultúra centrumai kötötték, élvezettel olvasott bármilyen szépirodalmi szöveget, amelyben megjelent „a bűnös és elbűvölő” város, Budapest. Bár akkor még kevés a mai értelemben vett kávéház működött a városban, de a nyugatosoktól tudta, hogy létezett valaha ez a kultúra, és vágyott megismerni akár az egykori helyszíneit is.
„Már akkoriban is nagy Esterházy-rajongó voltam, és bármilyen helyszín felbukkant a szövegeiben, az akkoriban megjelent esszéiben például, megnéztem egy kézzel fogható térképen, merre is található az a hely, szóval az internet kora előtt vagyunk. Nagy hatással volt rám Hazai Attila: Feri: Cukorkékség című regénye is, ráadásul legszorosabban az underground kultúrához kötődtem a városból. Krúdy Gyulától kaptam egy romantikus Budapestet, illatokkal és ízekkel. A Logodi utcát Kosztolányitól. De sokáig szerettem volna abban az utcában élni! És hát nem tudtam nem azonosulni Esti Kornéllal sem: »Kezében Budapest székesfőváros térképével megtalálta a Dunát és a Gellérthegyet. A Duna nagy volt, a Gellérthegy magas volt. Mind a kettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt.«”
Szabó T. Annának az origó és az örök szerelem Ottlik Gézától a Buda, ami egyetemista korában jelent meg – akkoriban még ő is Budán lakott. „A korabeli kritika egy része az Iskolához mérte és elégedetlennek tűnt, de nekem azóta is alapmű” – fűzte hozzá, de hosszú felsorolásában szerepel még Szerb Antal marslakós kalauza, Esterházy esszéi, Lengyel Péter Macskakője, az újabbak közül Vámos Dunapestje, Szécsitől A finnugor vámpír és Hamvaitól A prikolics utolsó élete volt rá nagy hatással, míg a költők közül Kántor Péter, Gergely Ágnes, Tóth Krisztina és Mesterházi Mónika versei, de főleg e tekintetben a Duna-képük a fontos számára. „Itt persze nem lehet abbahagyni, folytathatnám: Parti Nagy kocsmái, Petri alvilága, Várady Szabolcstól a Székek a Duna fölött… Jó, félbehagyom” – zárja a választ, ezzel is jelezve, micsoda lehetetlen küldetés egy rövid válaszban összefoglalni a meghatározó Budapest-olvasmányélményeket. Mivel Pesterzsébet nem tartozik a legismertebb kerületek közé – ezzel együtt a legkedveltebb irodalmi helyszínek közé sem –, reméli, felkelti kicsit az érdeklődést, mert szerinte „van tudnivalónk bőven”.
A könyv záró fejezete amúgy szintén házon belül készül, ugyanis azt Szabó T. Anna férje, Dragomán György írja, aki a XXIII. kerületet, Soroksárt kapta meg. Erre Szabó T. már csak bónuszként tekint, ahogy arra is, hogy Pesterzsébet és Soroksár története összefonódik. Mindig szerettek volna egy közös regényben szerepelni, csak nem gondolta volna, hogy ilyen grandiózus keretek közt fog majd ez megvalósulni.
A vicc az, hogy egy váláson át fogunk kapcsolódni, ahogy a két kerület is elvált egymástól. Nagyon örültem, hogy testvérkerületeket írunk, és az idősíkok is találkozhatnak. Minimális mértékben átjárunk egymás történeteibe, ahogy a Duna is átfolyik a városunkon, de mi sem léphetünk ugyanabba a folyóba, hiszen nem ugyanott és nem pont ugyanakkor lábalunk bele.
