Az a helyzet, hogy a pünkösd a legkevésbé érthető ünnep. Széles e hazában (meg úgy vélem, azon túl is) sokkal inkább kötődnek hozzá olyan képzetek, mint a természet megújulása, a virágzás, termékenység és erőtől duzzadás; a víg népi hagyományok piros pünkösd napjáról, sőt, mimimamázásról, mavagyonjárásról, pünkösdi királyról és királynőről szólnak, persze ezeket sem érti már az úgynevezett posztmodern urbánus kultúra.
Mert ez is másik nyelv, meg az is.
„Vajjon mi akar ez lenni?”
A pünkösd egyházi hagyományából aztán végképp nem szokás érteni semmit. Tapasztalatból mondom: többnyire az egyházban sem. A karácsonyi történet felfogható a misztikus/spirituális jelentésrétegek lehántása után is (Jézus megszületett), ahogy a nagypéntek (megfeszítették) és a húsvét is (feltámadott). De a pünkösd maga a misztikum és spiritualitás, mert itt az a történet, hogy „a szentlélek kitöltetett”. Megfoghatatlan: micsoda töltetett hová, és nekem mi közöm ehhez?
A zsidó pünkösd, vagyis a sávuót is bőven hordoz misztikumot: míg a pészach, vagyis a zsidó húsvét a nép fizikai megszabadulását jelenti az egyiptomi rabszolgaságból, addig a sávuóthoz, a törvényadás ünnepéhez a „lelki szabadulás” élménye kapcsolódik: Isten kinyilatkoztatja a Tórát, Izrael pedig hűséget és engedelmességet fogad, ezáltal spirituális frigyre lép a nép és az Úr. Persze nemcsak a misztikum közti össze a zsidó és a keresztény ünnepet, hiszen olyannyira egy tőről sarjadnak, hogy az időrendjük is közös: mindkettőt húsvét után ötven nappal szokás tartani. Az újszövetségi hagyományban a pünkösd az egyetemes keresztény egyház születésnapja, miközben az alapsztori egy jeruzsálemi sávuót ünnepen zajlik.
Történt tehát az írás szerint, hogy Krisztus feltámadása, majd mennybemenetele után a magukra hagyott (zsidó) tanítványok, köztük a tizenkettő, összegyűltek imádkozni a szent városban. A szokásos pünkösdi sokadalom volt ott akkoriban, s az ünnepre nem csak a „kegyes zsidó férfiak” jöttek fel: mindenféle népek, és persze mindenféle kultuszok hívei kavarogtak a színes, multikulturális Jeruzsálemben. És egyszer csak szél támadt, lángnyelvek ereszkedtek a tanítványokra, akik megteltek a szentlélekkel, és beszélni kezdtek, de úgy, hogy azt mindenki értette.
Az Apostolok Cselekedetei – Károli veretes fordításában – így számol be erről: „Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mi módon halljuk hát őket, kiki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Pártusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mezopotámiában, Júdeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában, Frígiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, krétaiak és arabok: halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodának vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: vajjon mi akar ez lenni?” (Ap.Csel. 2, 1-13.)
Hát nem csoda, hogy most sem értjük, ha már az első beszámolóban szereplők sem értették. Azóta is számos teológiai megfejtés született róla, hogy „mi akar ez lenni”. Mindenesetre a történet úgy folytatódik, hogy Péter előáll, hirdeti az evangéliumot az istennek az emberek iránti lángoló szeretetéről, amelyet megmutatott Jézusban. Az emberek pedig úgy érzik, mintha „szíven ütötték volna őket”. Először csak zsidók csatlakoznak a tanítványokhoz, később azonban Péternek meg kell értenie, hogy az evangélium „a pogányoké is.”
És azt hiszem, valahol itt a lényege ennek a történetnek.
Buborékok és szekértáborok
Elfolyt kétezer év, egyre gyorsabban pörgünk az őrült kozmikus centrifugában, és egyre kevésbé értjük egymást. A közéleti vitákban, ha ugyan ezeket a hörgő fenekedéseket még vitának lehet nevezni, az esetek nagy többségében elbeszélünk egymás mellett. Párhuzamos történeteket adunk elő, amikkel süket fülekre találunk, de nem is keresünk már halló füleket. Elég, ha önmagunkat halljuk, a másikat nem muszáj. Nem értjük egymás nyelvét. És ha nem értjük egymás nyelvét, akkor nem értjük egymás lelkét. Ami azt eredményezi, hogy a saját lelkünket sem értjük. Ugyanis egymás nélkül érthetetlenek vagyunk, még a saját számunkra is. És értelmetlenek.
És ennél semmi sem rettenetesebb.
Nagyon távol álljon tőlem a „régen minden jobb volt” szemlélet, hiszen van, ami jobb volt, és van, ami rosszabb volt. De a világ exponenciális gyorsulása tény. Régebben voltak a fiatalok meg az idősek, de ma már egyre rövidebb időnek kell eltelnie, hogy generációs szakadékok nyíljanak köztünk. Teljesen más nyelvet beszélnek a huszonévesek, mint a kamaszok. Ezek szüleiről már nem is szólva; ha én megpróbálok a kamaszfiam „nyelvén beszélni”, nevetségessé válok. De nemcsak a korosztályok hallják értelmetlen makogásnak egymás beszédét. A világnézeti buborékok, szubkultúrák mind saját nyelvezetet alakítanak ki, kizárólag belső használatra, és ez önmagában nem baj, sőt, a legtermészetesebb világon. A nyelv ebben az értelemben nem csak verbális alakzatok összessége, hanem a kultúrák jelrendszere; a legkisebb közösségeknek is megvannak azok belső nyelvi és egyéb gesztusformulái, ami összekapcsol „minket” és megkülönböztet „másoktól”: a hülye külső világtól, amely mindezt nem érti.
Még ki sem nyitja a száját, mi már tudjuk, hogy hülyeséget beszél. Esélyt sem adunk neki a megértésre, hiszen mi sem várhatunk esélyt tőle. Nem értjük, de átértelmezzük. Ha nem beszél, a hallgatását értelmezzük át. Eleve a létezését értelmezzük át, ez ilyen játék.
A politikai közbeszéd – nyilván a „közbeszéd” szó is mélyen hazug, hiszen épp a közös nyelv hiányzik – alapreflexe, hogy ki kell ragadni a másik oldaltól valamilyen mondatot, köréfolyatni saját mondatainkat, és úgy tenni, mintha azt akarta volna mondani, amit mi hallani akartunk tőle. Mindezt azért, hogy magunkat felmagasztaljuk, a saját csoportunk igazát fölényesen bebizonyítsuk, a másikat pedig mélyen megszégyenítsük. Amit közbeszédnek nevezünk, valójában háború: az ellenfél felkutatása és kiiktatása, egyenként.
A mai Magyarországon a városi ember nem érti a falvak lakóit, a heterók a melegeket, és sorolhatnánk. A fideszesek a nem-fideszeseket és viszont, no pláne. Ott tartunk, hogy kétféle ember van, fideszes és nem fideszes. Ez gyilkos ellentét. Családok, szerelmek, barátságok, helyi közösségek robbannak szét azon a nézetkülönbségen, hogy melyik politikusra kéne vagy kellett volna szavazni.
Ráadásul, hiába képzeljük úgy, a politikusokat sem értjük. Ők sem értenek minket, csak olyan beszédeket meg szlogeneket hazudnak, amiből úgy tűnik, mintha értenének.
Persze ez sem új a nap alatt. Hérakleitosz még természetesnek veszi, hogy a vita a harc egy formája (a polémia szó a polémosz, vagyis háború, hadviselés jelentésű görög kifejezésből származik.) Egy valamirevaló rétor valakik ellen beszél, de azért már az ókorban felmerül a megértés és az igazi párbeszéd igénye. A diskurzuselmélet művelőit a hellén bölcselőktől Habermasig és Amartya Senig foglalkoztatja a kérdés, hogyan lehetne megérteni a másikat. (Sen az értékekről való nyílt és demokratikus vitát az igazságosság egyik kritériumának látja.)
De a filozófia nem hozta el a pünkösdi csodát, és vélhetően nem is fogja elhozni sohasem. Pedig a csodára szükségünk van. Olyanyira, hogy a csoda élet-halál kérdés. Vagy megtörténik, vagy végünk van. De hogy történhetne, ha nem érti egymást az ukrán és az orosz, a magyar és a román, a kínai meg az amerikai?
Számos, a folyamatokat jól ismerő tudóssal beszéltem az elmúlt évben, akik elmondták: eléggé sanszos, hogy néhány évtizeden belül elpusztítjuk a világunkat. Ahhoz, hogy megmeneküljünk, kooperációra volna szükség az egymás letaposása helyett. Globális közösségre a globális versengés helyett. Ez a közösség volna a béke záloga. Azért háborúzunk, mert az identitásaink szűkek, és egyre szűkebbek, és csak egymás ellenében tudjuk meghatározni magunkat. Egyik nép a másikkal szemben, egyik nézet híve a másikkal szemben, egyik vallás a másikkal szemben. És dúl a harc, mindenki mindenki ellen, mondja elborzadva már Hobbes is.
Szétszakítható-e Krisztus?
A közös nyelv, és így a közösség akadálya a közös történet hiánya. Hiányzik a metanarratíva, ami mindenkihez szól, csak le kell fordítani. Ez a közös történet lehetne akár az evangélium, vagyis örömhír. A korai egyház azt ismerte fel, hogy van történet, ami mindenkihez szól, és közösséget teremt. Az egyház szónak éppen ez a közösség a jelentése.
Pünkösdre szokás úgy is tekinteni, mint a bábeli tragédia helyreállítására. A bábeli torony építése a hübrisz tombolása; az emberek meg akarták szerezni az istent, egyenrangúvá akartak válni vele és „nagy nevet szerezni”, égig érő tornyot építeni és betörni a szentélybe. Addig egy nyelvet beszéltek, de onnantól nem értették egymás szavát, úgyhogy hagyták a toronyépítést a fenébe, és „szétszéledtek.”
Pünkösdkor az isten, a szentlélek száll alá, az emberek újra összegyűlnek, újra érteni kezdjük egymást, és létrejön a közösség, amit elveszítettünk.
Arra ébredtek rá a jeruzsálemi krisztushívők, hogy minden ember Isten teremtménye, és ugyanarra a kegyelemre, biztonságra és békességre vágyik. És azt mondták, Isten szeretete bárkié, aki részesedni kíván benne. „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, férfi és nő, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” – mondja Pál himnikusan. (Kolossé 3, 11, Galata 3, 8.)
Nem azt mondja, hogy ezek az identitások nem fontosak, hanem azt, hogy a lényeghez képest másodlagosak, vagyis nem kell többé görcsölni rajtuk. Nincs ingyenebéd, de van ingyen vacsora: az isten, aki a mi békességünk, szétosztja önmagát Krisztusban mindenkinek, és az átvételének egyéb feltétele nincs, mint a szükség.
Minden tiszteletem a még megmaradt igazi hívő közösségeké, de a nagy képet tekintve úgy vélem, eredeti küldetését tekintve az egyház körülbelül akkor megszűnt, anikor kialakultak az egyházak, ami maga a botrány. „Vajon részekre szakítható-e Krisztus?” – kérdezi keserűen Pál a közösségen belül látható kezdeti szeparatista törekvéseket kommentálva. (1Korinthus, 17.)
Az egyházak követték a történelmet, mi mást is tehettek volna, és nemzetiekké lettek. Aztán a különféle identitásokra ráalakultak a teológiák is: konzervatív, liberális és szocialista teológiák vannak, ezek gyepálják egymást, és mindegyik saját nyelvét beszéli, a másikét megveti, és nem akarja megérteni. Más nyelveket beszélnek. Saját, kegyes nyelveket, belterjes utalásokkal és fordulatokkal.
Amikor az egyházak nem szeretik a világot, az azért van, mert nem szeretik már Krisztust. Azt a Krisztust aki azt mondja: lehetsz bármilyen, nem számít; értelek téged, mert átéltem a keresztfán a szégyent, a rettegést, a gúnyt, a kivetettséget, a betegséget, az elhagyottságot, az abúzust, a szeretteim elveszítését, a rabságot, az éhséget, a szomjúságot, a halált és a poklot; nem lehetsz olyan mélyen, ahol én nem voltam előtted. Nem lehetsz annyira mélyen, hogy ne tudnálak felemelni, megvigasztalni, megerősíteni.”
Persze, elismerem, az egyházak hibáztatása a felelősség áthárítása. Az egyház olyan, amilyen. A világ olyan, amilyen.
De mégsem kéne mindebbe beletörődni. Lehetne akár a pünkösd alkalom arra, hogy kinyitjuk a fülünket, és megpróbáljuk megérteni a másik ember szavát, legyen bármelyik nép tagja, vallás híve vagy véleménybuborék lakója.
Akkor talán elkezdhetnénk beszélgetni egymással, normálisan. Más lehetőségünk úgysem marad a végére.
