„Okkal mondtam azt, hogy nekem már a végjáték következik. Úgy érzem, van még öt évem. Ezt az ötöt viszont nagyon jól szeretném eltölteni, ami nem azt jelenti, hogy tobzódni akarok az örömökben, mint egy eszeveszett hedonista. Inkább azt, hogy végre tisztán akarok látni. Már amennyire ez a társadalom engedi a megvilágosodást” – mondtad a négy és fél éve készült interjúnkban.
Ezek szerint még van fél évem.
Sikerült elérned a célul kitűzött tisztánlátást?
Sajnos igen. Nem emlékeztem erre a mondatra, de akkor már elég régóta a levegőben lógott ez a „pár évem van hátra” gondolat, és közel is kerültem ahhoz, hogy valósággá váljon. Az elmúlt év szeptembere, októbere az én hivatalos életem végét kellett volna, hogy jelentse. Ebben valószínűleg benne volt az is, hogy erre készültem, az önbeteljesítő jóslatként működött, de aztán kaptam egy kimentést, amit nem én intéztem: nem ösztönszerű élni akarás, hanem egy külső beavatkozás eredménye volt. Egyfajta senkiföldjére kerültem, mert túl vagyok azon az időn, amit beterveztem magamnak. A tisztánlátás meg, amit kérdezel, szörnyű, a társadalom által gyanakodva figyelt megvilágosodás ugyanis fénybántalmakkal jár. Kiég az ember szeme.
Miért?
Mert reménytelen a helyzet. Nem tudom, mit lehetne tenni még manapság azon túl, hogy az ember berendezkedik a privát élet örömeire. Hogy lehetne becsületesnek, egyenesnek maradni. Hogyan lehetne ezt az időt úgy tölteni, hogy a múltat se kelljen miatta teljesen szétzilálni, de a jövőben se kelljen szégyenkeznünk miatta. Magamról is beszélek, és mindazokról, akikkel kapcsolatban állok: most senki nem lehet büszke magára. Ezek nem tápláló idők, minden energiaveszteséggel, értékrombolódással jár, és ezt nem jó látni. Egészen biztos vagyok abban, hogy a „megvilágosodott” emberek, művészek, életművészek, politikusok, tudósok mind-mind egy adott közösség termékei, ilyen módon jól jellemzik az ott elérhető szabadságfokokat is. És jelenleg akármit szül ez a közösség – saját kutya kölykét vagy nem sajátot –, egyik sem tűnik életképes teremtménynek.
Közösség alatt a magyar társadalmat érted vagy általában az emberiséget?
Elsősorban a magyar társadalmat. Máshol úgy érzem, hogy nagyobb esély van a változásra és a természetes életre. Nem akarok túlzottan belemenni abba a diskurzusba, amit a mostani kormányzat gerjeszt vad őrületeiben, de ha elfogadjuk a feltevést, hogy létezik Nyugat és Kelet, akkor láthatjuk: nyugaton van egy alapvető szabadság, a demokráciának egy olyanfajta megvalósulása, amire régóta vágytunk, ahol mindenkinek szava van. Nyilván előfordulnak hülyeségek is, a hülyeségek ellen pedig ilyen-olyan immunreakciók. Keleten más a helyzet. Szoktam viccesen mondogatni, hogy könnyű a diktatúrában, mert legalább tudod, mi ellen tiltakozol. Ott még vonzó perspektíva a szabadság. Mi viszont a kettő közé navigáltuk magunkat: van egy ilyen szabad tér, amiben mégsem kapsz levegőt. Szóval éppen a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben vagyunk szerintem. Bármilyen kimozdulás csak javíthat a helyzeten.
Ezzel meg is érkeztünk a könyved címéhez, egyben központi kérdéséhez: tényleg a kívülállóság volna a megoldás, ha ennyire élhetetlennek találja valaki a társadalmat?
Egyértelműen. A regényben indirekt módon akartam megoldást kínálni, hogy mit lehet kezdeni azzal, ami körülöttünk folyik. Persze nem egy szűken értelmezett politikai célom volt a könyvvel, hanem személyes, és a cigányságot érintő problémákra is akartam reagálni; amúgy is számolnom kellett azzal, hogy a cigányságom felől fogják értelmezni a szöveget. A címben is megjelölt kívülállóság – bár sajnos ezt az olvasóim közül egyelőre senki nem értelmezte így – az intimitáson való kívülállóságot jelenti. A főszereplő életéből ugyanis egyetlen dolog hiányzik: az igazi intimitás. Ezt akarja elérni, többnyire a lehető legrosszabb eszközökkel, de néha megcsillan az esély, hogy sikerül neki.
A cigányok számára például elérhetetlen a társadalmi intimitás. Kapunk ugyan öleléseket, de azok nem valódi ölelések, inkább barackok a fejre. Megalázódsz tőle.
„Jól van, gyerek, jól csináltad.” De nincs meg az a fajta melegség, biztonság, amibe bármiféle éltető struktúrát építeni lehet. Nincs meg például egy olyan személy esetében, akinek az élete tönkrement. A szövegben vannak utalások a rossz, traumatikus gyerekkorra, és hogy vajon milyen felnőtt lét sülhet ki egyáltalán ebből. A narrátor eleve kívül rekedt a családi intimitáson, cigányként kívül rekedt a társadalmi intimitáson, és hát politikai közösséget sem találhat, mert az összes oldal vállalhatatlan. Az akolmeleg sajnos megvan mindenhol, de az óhatatlanul korrumpálódással jár, sokszor észrevétlenül. Milliméterről milliméterre haladsz, és egyszer csak azon kapod magad, hogy nagyon utálod a közeget, amiben élsz, és nem leled benne azt, amit értéknek véltél addig. Mi a megoldás? Ki kell lépni ebből a játékból, ha máshogy nem megy, akár fizikailag is. Az a kilencszázezer magyar, aki elment az országból, nagyon jól tette, én is eljöttem.
Fizikai értelemben nyilván el lehet távolodni, de el lehet szerinted szellemileg és érzelmileg is?
A regény azt sugallja, hogy nem lehet. Ott nincs igazi megoldás, talán csak annyi, hogy álld az ütéseket. Bírd ki az oxigénhiányt és minden egyéb hiányt, ami ezzel a létállapottal jár. Hogy a való életben lehet-e, nem tudom, eddig nem próbáltam. Most próbálom, és van bennem remény, hogy igen, talán lehetséges. Bár azt sem mondanám, hogy Marosvásárhelyről nézve annyival jobbnak tűnik a helyzet. Az itteni is egy torzult közeg, és innen látni egy másik torzult közeget, az egészen biztosan nem egy tiszta perspektíva. De bízom még mindig a csodában. Van bennem egyfajta adventi magatartás, miszerint az egész élet egy olyan várakozás, ahol adsz esélyt annak, amire nem számítasz. Ha csak az eszemmel térképezem fel a világot, elkezdek a reményeimen gondolkodni, tizenöt perc múlva felvágom az ereimet. Mert remény nincs, de csoda talán van. Minden olyan dolog, amit nagyszerűnek gondolunk, az leírhatatlan, kiszámíthatatlan és csodajellegű, racionálisan nem feltérképezhető, nem lehet rá számítani.
Nem épp erre szolgál az irodalom, hogy megragadja azt, ami racionálisan nem leírható?
Az irodalom alkalmas arra, hogy erőt adjon és reményt keltsen. De ezt már nem lehet békés eszközökkel megtenni. A Kívülállóról azt mondják, hogy provokatív, egyesek szerint obszcén. Utóbbit elutasítanám, mert biztosan nem obszcén, inkább csak közönyösen leíró. Azok a jelenetek, amelyekre rásüthető, hogy pornográfok, valójában egyáltalán nem azok. Ha pornográf akarnék lenni, egész máshogy írnék. József Attila sorai jutnak eszembe: „A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben”, csak itt nem boldog szerelemről van szó, hanem egy boldogtalan létállapotról, ahol az illemet le kell tenni a földre, mint egy súlyt, amit fölöslegesen cipeltél. Így jöhet létre az a nyerseség, ami, ha szexualitásról van szó, pornográfnak minősülhet, ha pedig a gondolatiságról, akkor anarchiának. De valójában csak egy szégyen nélküli leírása annak, mi történik veled. Egy kiindulópont, amit azért kell leírni, hogy vissza tudj tekinteni rá, és átlényegítsd az ízlésednek, vallásodnak, világlátásodnak megfelelően. A kérdésed viszont az volt, hogy az irodalom tud-e reményt adni ott, ahol a józan ész véget ér. A válaszom egyértelműen igen: az irodalomnak ez a feladata, ez a haszna. Nem az, amit most látunk magunk körül.
Úristen, mi történik az irodalommal? Nincs irodalmunk. Vannak írók, akik barkácsmunkát végeznek, és csak azért nem hasonlítom más szakmákhoz, mert nem akarom a többi szakmát megsérteni.
Pedig az irodalomban – a mindennapi gondolkodásunkhoz elengedhetetlen szavak miatt – a legegyszerűbb, legelemibb módon mehet végbe a változás, a fejlődés. De ehhez nem szakmunkások kellenek, hanem bátor filozófusok, gondolkodók, művészek.
Szorosan követed a kortárs magyar irodalmat?
Korábban nem volt pénzem könyvekre, de most, hogy itt élek Marosvásárhelyen, Parászka Boróka közelében, ő szállítja nekem a könyveket, és el tudom olvasni a legfrissebb megjelenéseket. Azt kell mondanom, hogy még a legjobb is – ahol például a szövegbe nem tudok belekötni – szörnyű. Szörnyen lélektelen, szörnyen gyáva. És, ha ilyen az irodalmi élet, akkor mit várunk más területeken? Megismétlem újra: nincs remény. A „nemzeti oldal” – aminek a kirekesztő öndefinícióját én nem akarom elfogadni, de mégis beszélnünk kell róla – épp kisajátítja az irodalmat, az eddig marginálisan kezelt írók kerülnek centrumba. Lássuk be, azért voltak eddig marginális helyzetben, mert nem voltak annyira jók. Nem azt mondom, hogy nem voltak tehetségesek, de nem voltak annyira jók. Amúgy nem voltak kizárva az irodalmi életből, csak a szélére szorultak, várva az áttörést.
És az áttörés eljött, mivel a liberálisokat, progresszíveket meg kellett fosztani a kezükben lévő hatalomtól. Mert valóban volt a kezünkben ilyen hatalom, és elég rosszul, kirekesztő módon használtuk. Leginkább a profitéhség miatt, ez tehát a kapitalizmus kritikája is.
A lényeg, hogy az irodalmat is elérte az Orbán-rendszer által gerjesztett őrület, hogy legyen minden „nemzeti”, a banktól kezdve a multicégen át a trafikig. Persze nonszensz az egész, hiszen minden kultúra szervesen együttműködik más kultúrákkal, nem lehet belőle kihasítani valamit, ami vegytisztán magyar. „Akkor hasítsuk ki az inverzét, vagyis azt, ami nem magyar!” – jött a nagy ötlet, ami szintén nonszensz, de indulatok generálására kiváló. Közben az irodalmunk döglődik ebben az állapotban, hogy azoknak a kezében van a lehetőség, akiknek nincs meg a szívében a tehetség és a bátorság. Sajnálom, hogy ilyen romantikus szöveget mondok, de ez az igazság. Tisztában vagyok vele, hogy amikor ilyet mond valaki, azt úgy kell érteni, hogy „ez az én igazságom”. De én adom az én igazságomat, mert mást nem tudok.
Tényleg ennyire sivárnak látod a felhozatalt?
Ha körbenézek, milyen könyvek jelentek meg az utóbbi 3–5 évben, alig tudok egyet mondani, ami segít élni: ez Visky András könyve, a Kitelepítés. Akiknek a kezében van a lehetőség, hogy reményt adjanak a közösségnek az irodalom segítségével, azokban nincs meg a spiritusz. A többiek meg megsértődtek, vagy elkezdtek egy olyan kapitalista rendszert építeni – mondjuk a kiadók és más intézmények –, ahol a profit az elsődleges és a közönség kiszolgálása. Egy ilyen kis langyos simogatás: „Erre van szükségetek? Tessék, itt van, nagyon szép érzéseket fogtok kapni.” Nem akarom leszólni a Nők Lapját, mert fontos fóruma a nyilvánosságnak, de nem lehet mindig nőklapjás kedvességgel kiszolgálni az olvasóréteget, mert ezzel csak leértékeled őket. És a mostani legsikeresebb szerzőink jóéjtpuszikat adnak, bazmeg, a fejünkre? Ne haragudj, nagyon fel vagyok dúlva.
A halál árnyékában kell erről gondolkodnom, hogy csupa árulót látok magam körül. Az én korosztályom bújjon el a francba, mert mindent elárult, minden értéket eladott.
És még korábban, amikor az egoizmusunk meg nárcizmusunk hajtott minket, azt megbocsájthatónak tartottam, de most ezt a kényelmes, beöregedett állapotot, ahol mindig van indok arra, hogy miért vagyunk árulók, ezt nem. Felelősségünk van.
Ennek a felelősségnek tehát szerinted elengedhetetlen része az is, hogy ne csak gyönyörködtesd, szórakoztasd vagy megrendítsd, de kényelmetlen helyzetbe is hozd az olvasót, amit sokan provokálásként és botránykeltésként érzékelnek.
Így van, mert a kényelmetlen helyzet arra veszi rá az embert, hogy szabaduljon a kényelmetlenségtől. Ahhoz pedig az kell, hogy letisztázza ezeket a dolgokat. Manapság nem lehet a szexualitásról normálisan beszélni, nem lehet a halálról normálisan beszélni, nem lehet a gyereknevelésről normálisan beszélni, tehát semmiről nem lehet normálisan beszélni, ami fontos. Azt látom mindenfelé, hogy szalonbékességben diskurálnak ezekről a kérdésekről, közben elkortyolgatják a likőrt, és bólogatnak, hogy minden a legnagyobb rendben. Hát nincs. Ha én békés szövegeket gyártanék ezekben az időkben, árulónak tartanám magam. Majd lesznek békésebb idők, de most nem azokat éljük. Minimum pofon kell ütni az olvasót.
Az eddigi visszajelzések alapján a Kívülálló célt ér ilyen szempontból? Tényleg magukra vonatkoztatják az emberek, vagy inkább önéletrajzi regényként, egy tőlük távoli sors érdekes és felkavaró lenyomataként olvassák?
Megvan a veszélye, hogy úgy olvassák, mint egy önéletrajzi írást, ami egyébként teljesen mellékes. Mert ha előtted van egy tál finom, gőzölgő húsleves, elég botorság azt kérdezgetni, hogy honnan van a tojás, honnan van a hús. Persze, rejlik benne némi információ, hogyha a szomszéd néni adta a tojást, akkor jobb lesz a tészta, de van egy ennél érvényesebb magatartás: ha finom a leves, akkor élvezd, és ne kérdezgesd, honnan vannak az összetevők. A regényben szereplő történet legtöbbje nem az enyém, csak kisajátítottam. Úgy írtam meg, mintha a sajátom lenne, az ezzel járó lelki munka volt a legnagyobb kihívás, nem a gépelés. „Bovaryné én vagyok” – mondta Flaubert, Balzac pedig majdnem utánahalt az egyik szereplőjének, annyira gyászolt. Tényleg iszonyatos lelki teher tud lenni, hogy átéled, amit írsz, de a hitelességet ez tudja megadni, ha a történet gyökeret és lombot ereszt benned. Ez azzal jár, hogy személyesnek gondolják, amit vállalok. A visszajelzésekből viszont azt látom, hogy tudják úgy olvasni az emberek, mintha velük vagy bennük történne meg. Ezek sokszor privát megkeresések, magánbeszélgetések, amiket nem tehetek közzé, de mutatják, hogy a Kívülálló eléri, amit egy jó erotikus regény, fotó, film – és nem a pornóról beszélek – is elér. „Mióta elolvastuk a regényt, újra szeretkezem a pasimmal, akivel már két éve nem” – az ilyen visszajelzés nekem hatalmas siker. „Benedvesedtem”, „felállt a faszom”, alapvetően ilyen reakciókat kapok nőktől, férfiaktól, és ezt nagy örömmel fogadom, mert ez a siker megnyitja az utat egy másik lehetséges siker előtt: hogy elgondolkodjon azon, mit kezd a regény hőse a végtelen lehetőséggel, amit a szabadsága eredményez. Hogy ez szabadossá teszi-e, vagy inkább úgy dönt: nem üt vissza.
A legfontosabb üzenet talán ez: kapunk pofonokat, de fel kell ismerni, hogy igazából olyanoktól kapjuk, akik maguk is kaptak pofont. Vízválasztó hegységnek kell lenni, le kell nyelni, meg kell törni ezeket a hullámokat, és néhány sóhajjal elkezdeni újra nemesnek lenni.
„Engem még senki nem szeretett. Nem engedtem. Kívülálló vagyok” – definiálja magát a főhős, amiből úgy tűnik: a szabadság kizárja az intimitás és a szeretet bármilyen lehetőségét. Ez azért elég kemény üzletnek tűnik így.
Szerintem a szabadság nem egy természetes állapot, és nem is jó, ha túl hosszan tart. A szabadság tulajdonképpen az a rövid idő, amíg eldöntöd, hogy minek leszel a rabszolgája. Ez egy kapcsolatra is igaz, a találkozás után van egy rövid időszak – néha órák, máskor egy-két nap –, amikor eldöntöd, hogy belemész-e ebbe az őrületbe, vagy véded magad. Nem érdemes védeni magad, mert elsuhan melletted az élet. Intimitást akkor kapsz, hogyha le tudsz mondani a filozófiai értelemben vett szabadságodról. Ez egy biznisz két fél között, ahol az intimitásnak az az ára, hogy a szabadságod korlátozod. De ezt önszántadból teszed, és nem panaszkodsz. Mert, ha panaszkodsz, akkor elég nagy áruló vagy. „A szabadság csak szárny. Neked kell verdesned” – a regény mottójából nemcsak egy madár képe sejlik fel, de az is benne van, hogy a verdesés egy fontos folyamat. A Kívülálló nem egy happy endes hollywoodi sztori két barátról, akiknek minden nagyon jól sikerül, mert ketten erősebbek, mint egyedül. Inkább egy kálvária. Mert minden szövetség – legyen az magánéleti vagy közéleti – egy szenvedéstörténet. És én azon vagyok elborzadva, hogy most tényleg a diktatúrával kötünk szövetséget? Nem merik kimondani, de nyilvánvaló, hogy azért van olyan komoly gazdasági érdekeltségünk az orosz féllel, mert elszórtuk az EU-s pénzeket. Egyszerű képlet ez: a rengeteg pénz történelmi lehetőséget adott volna az országnak, hogy épüljünk és gyarapodjunk, de ezt nagyon tudatosan az orbáni klientúra kiépítésére használták. Közben olyan gazdasági hátrányba kerültünk, hogy már nem tudjuk felvenni a szabadpiaccal a versenyt. Ezért nekünk nem a szabadpiachoz kell csatlakoznunk, hanem ahhoz a rendszerhez, amelyik jobbágyokra és elnyomókra építve ki tudja szolgálni akár a Nyugatot, akár a Keletet. Nekem ne mondja senki, hogy az a művész, aki sikeres ebben a nyomorult közegben, lehet egy becsületes alkotó. Öt perc alatt megtalálom, hogy kit vagy mit árult el. Nem értem, hogy miért nem értik sokan: nem az a barátod, aki halálra dicsér, hogy a pocsolya, amiben ülsz legalább meleg, és végső soron a sajátod. Az akar neked jót, aki a szemedbe mondja az igazságot.
De hát évezredek óta erről szólnak az irodalmi klasszikusok is, hogy aki kimondja a kellemetlen dolgokat, az nem egyszerűen kívülállóvá, de kirekesztetté, számkivetetté válik. Lehet, hogy idővel piedesztálra is emelik, de ott és akkor ez főbenjáró bűn, aminek a kiközösítés a jutalma.
Persze, de nemhiába írunk 2023-at. Fel kellett volna arra készülnünk, hogy az ilyen embereket és közösségeket megvédjük. Mert létfontosságú, hogy legyenek ilyen közösségek. Minden valamirevaló királyságban volt egy védett bohóc, aki kimondhatta az igazat büntetlenül. Most meg a bohócokat fejezik le. Mindig kell olyan ember, aki az igazat kimondhatja, és annak védettséget kell adni. Most meg gyilkos hordák jönnek, azt skandálva, hogy „ő mondta, hogy a király meztelen, akasszuk fel!” Én nagyon hiszek abban, hogy az ember spirituális lény, és a hatezer éve dokumentált, de szerintem 10–20 ezer éves kultúránk fejlődése nem volt hiábavaló. Tehát ma spirituálisabbak vagyunk, mint régen. Erről tudok vitatkozni, de a hitem töretlen, hogy az idő mindig hozzátesz a lélekhez. Az tény, hogy a Föld egyre nehezebb, mert minden nap hozzárakódik valami űrmocsok, űrszemét, űrpor. Az összes bolygó ilyen. A lélek sem más, egyre nagyobb a terjedelme és nyitottsága.
Érdekes amit mondasz, mert sokkal gyakoribb nézet a fordítottja: anyagi javak és társadalmi rendszerek terén lehet, hogy fejlődünk – bár erről is lehet vitázni –, de közben egyre materialistábbá váltunk, nem pedig spirituálisabbá.
Pedig jó lenne, ha ezen dolgoznánk, ha ebbe befektetnénk. Persze nem mindenkivel történik meg, mert ehhez kell egy közösségi tudat is. Kellenek hídemberek, tartóemberek és olyanok, akiket csak évtizedek, évszázadok múlva fogunk megérteni. Most is van a világon három-négy matematikus, akikről azt sem tudjuk, mivel foglalkoznak, mert nem érünk fel az absztrakciónak arra a szintjére. Ez megvan a filozófiában, irodalomban, szobrászatban is, ami nagyon fontos, csak az elit mostanában ugyanúgy szitokszóvá vált, mint a liberalizmus. Nekem ne mondja senki azt, hogy az illiberalizmus a jó. Az elején kérdezted, hogy mi van az öt évvel: nem igazán örülök annak, hogy úgy tűnik, túlélem ezt az öt évet. Nincs valódi tervem rá. Nekem nem vonzó ez az egész dolog, ami épp előttem áll. Úgy indultam cigánygyerekként, hogy nem volt bátorságom az élethez, folyton magyarázkodnom kellett. Bocsánatot kellett kérnem a létezésemért, és gyerekként sokat zokogtam, hogy miért vagyok én cigány, ez a világ legértéktelenebb népe. Felnőttem, iszonyatos nagy erőket kellett belefektetnem abba, hogy felszabadítsam magam, és akkor 2010 óta elkezdődik ennek a visszacsinálása: mintha újra gyerek lennék, és botoznának. „Ki fogjuk plakátolni, hogy cigány vagy” – gyerekkoromban ezzel kínoztak, és megint ez megy. De nem magamért aggódom, mert nekem most már elég nagy a pofám ahhoz, hogy megvédjem magam és a szabadságfaktoromat. Mások ezt nem tudják megtenni.
Elkeserít a tudat, hogy ugyanaz a nyelv, amely költőként elsőszámú munkaeszközöd, nemcsak felszabadíthat, de legalább ilyen hatékonyan állítható a megbélyegzés, gyűlölködés és szabadságfosztás szolgálatába?
Könnyen elemezhető, hogy a leegyszerűsített kommunikáció miért ilyen hatékony. Ez nem művészet, hanem pont a nyelvben rejlő manipulatív erők felerősítése. A művészet mindig hasznosan manipulatív, amit én nem is szeretek így mondani, inkább úgy fogalmazok: hatással van. A propaganda viszont manipulál, amire fontos felhívni a figyelmet. Az nem elég, amit a politikai humor tesz mostanában, hogy majd ügyesen parodizáljuk Orbánt. Sajnos a humor is egy olyan eszköz, ami alá-fölérendeltségi állapotot teremt, ezért nem is szeretek élni vele. Ha nevetek valamin, rögtön okosabbnak gondolom magam annál, mint amin nevetek. Ezt nem én találtam ki, Henri Bergson A nevetés című könyvében nagyon pontosan levezeti.
Amikor mondjuk Bödőcs – mert őt tartom a legtehetségesebbnek – a nevetés tereibe tereli bele ezt az őrületet, akkor el is fogadjuk egyszerre, mert olyan, mintha okosabbak lennénk. Minden vicc mögött ez van, hogy a racionális elme a helyzet fölé pozícionálja magát.
Azért nevetünk Chaplinen, mert elesett, jaj, de béna. Azt hisszük, hogy amit megértünk, azt birtokoljuk. Pedig ez úgy igaz, hogy amit megértünk, azt a magunk arcára torzítottuk. A megértés nem a világ leképezése, hanem a világ leképezése és torzítása.
És mi van, ha épp azért nevetünk Chaplinen, mert a bénázásában magunkra ismerünk, így valójában önmagunkat nevetjük ki, nem a kis csavargót?
A humornak azt az oldalát nagyon szeretem én is, amikor tükörként funkcionál. Mint mondtam, én azt nem szeretem, ha a másikat magunk alá pozícionáljuk. Nagyon sok mindenen nem tudok nevetni, amit mások viccesnek találnak. Ezen csodálkoznak a környezetemben élők. Bennem ilyenkor primer szégyen van, hogy megaláztunk egy másik embert. Épp azért írok folyton látszólag magamról, mert magamat hozhatom ilyen helyzetbe, de mást nem szeretnék. Ha Jenő bácsiról vagy Péter kölyökről írok egyes szám harmadik személyben, akaratlanul is ítéletet hozok fölöttük, helyzetbe hozok egy másik embert. Magammal azt csinálok, amit akarok, de mással nem akarok.
Négy és fél éve épp egy nagyszabású cigányeposzon dolgoztál, amiről azt mondtad, minden benne lesz, amit költőként, íróként tudsz, és annyira tabudöntögető lesz, hogy a magyarok és a cigányok is kitagadnak majd miatta. Ezzel mi lett?
Belebuktam. Olyan elvárások nehezedtek rám, hogy nem tudtam megírni. Abban továbbra is biztos vagyok, hogyha egyszer befejezem és megjelentetem, akkor tuti, hogy Európán kívül kell költöznöm. Mert a cigányság nem viseli el azt, hogy valaki ennyire kiadja a titkait. Mindegyik kultúrának vannak titkai. Ezek nem tabuk, hanem titkok, amelyek beavatással megszerezhetők. Azt mondanám, hogy a jelenleginél jobb írónak kell lennem, hogy ezeket a titkokat úgy írjam meg, hogy ne sérüljenek a kultúrák. Mindenképp fel fognak háborodni, de a kultúrákat nem akarom bántani. Egy időre tehát letettem erről, mert nagy a súlya annak, hogy cigányeposz. Nincs annyira stabil életem, hogy vállalni tudtam volna ennek felelősségét és következményeit.
Nemrég, kissé önironikusan, úgy jellemezted magad, hogy egyik válladon három békegalamb, a másikon vállról indítható rakéta. Melyik áll mostanában közelebb hozzád?
A beszélgetésünk során is hallhattad, hogy elvitt nagyon a hév. Mostanában valamiért erősebb bennem a tiltakozás, a felháborodás, inkább vállalom az atrocitásokat, kisebb ütközeteket. De tudom, hogy ezt úgyis békévé oldja majd az emlékezés.
