Amint neve van a bosszúfilmeknek, a holokausztfilmeknek, a felnövéstörténeteknek, az utazós történeteknek (road movie), a barátságokat megéneklő sztoriknak (buddy movie), és így tovább, úgy lassan el kellene nevezni a „gazdag emberek megkapják a magukét”-történeteket is, kezd ugyanis látványosan sok lenni belőlük. Él bennem a remény, hogy a filmszakokon érdekes, kultúrantropológiai-társadalomlélektani szempontokat is körbejáró tanulmányok születnek épp a jelenség eredetéről, de azért bölcsészkar nélkül is kapiskáljuk az okokat. Hiszen tűnik el a középosztály, nyílik a jövedelemolló, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek, utóbbiak kilátásai a kitörésre nem túl rózsásak, ráadásuk a közösségi média korában sokkal többet is tudunk a gazdagok gazdagságának szédítő mértékéről, és még a nem annyira gazdagok is hajlanak a rongyrázásra, tovább fokozva a helyzetet. És mi tagadás: mindezek miatt nekünk itt lenn eléggé kivan a tökünk – így vagy úgy.
A film pedig, mint a jó művészet mindig, lakmuszpapírként veszi fel a tömeglélek rezdüléseit, így egyre bőségesebben csorduló patakban érkeznek a kőgazdagok másféle nyomorúságán élcelődő, a gazdagokon vicces vagy komoly bosszút álló történetek: A menü, A szomorúság háromszöge, az Élősködők is ide sorolható, a sorozatok közül A Fehér Lótusz adja magát, de folytathatnánk még a sort. És eddigi két filmjével épp itt helyezkednek el a Benoit Blanc-történetek: a Tőrbe ejtve és Az üveghagyma is.
A Tőrbe ejtve 2019-ben olyan friss fuvallat volt, amire senki nem számított. Egy klasszikus detektívtörténet, ám olyan friss stílusban, olyan szokatlan főhőssel, olyan finom szarkazmussal és társadalmi kommentárral, amilyet nemigen láttunk korábban a zsánerben. Egy detektívvel, akit végre nem a „zaklatott zseni” archetípusból szalajtottak, akiről keveset tudunk, de az sem a megszokott, hisz Blanc középkorú, meleg, mint azóta megtudtuk, tartós kapcsolatban él, láthatólag rendben van magával, a világgal, a szakértelmével, és nem vív a nyomozások mellett személyes háborút valami árnyékba burkolózó ősellenséggel. Ráadásul kiváló franchise-alapötlet.
Az üveghagyma mindazonáltal nem folytatás, csak Benoit Blanc detektív alakja a közös pont – Rian Johnson rendező le is nyilatkozta, hogy eléggé utálja, hogy a Tőrbe ejtve be kellett kerüljön az új film alcímébe is, még ha érti is, hogy erős a szerializált történetmesélés gravitációs ereje. A közeg ezzel együtt erősen hasonlít: a Tőrbe ejtve is véresen gazdag emberek között játszódott, és Az üveghagymával is így van ez. Ezúttal a feltörekvő és befutott startupperek és influenszerek, valamint a velük összefonódó politikai elit csilli-villi világába érkezünk, ebbe a rejtett MLM-rendszerbe, ahol a szereplők barátaiknak hiszik a beszervezett üzleti partnereiket. Egy kőgazdag techstartup vezetője, az excentrikus multimilliomos szótári megfelelője, Miles Bron egy-egy rejtélyes, elegáns fadobozzal lepi meg legközelebbi „barátait”.
A magukat csak Felforgatóknak nevező – az angol eredetiben használt „disruptor” szó a startupok világának abszolút kedvenc kifejezése, minden startup disruptor, felforgató akar lenni – csapat tagjai mind épp a koronavírus miatti kötelező bezártságban unják halálra magukat, így nagy az öröm, amikor a rejtvényfeladatokkal nyíló dobozban egy meghívót találnak. Miles a saját privát görög szigetére hívja őket, hogy együtt töltsék a hétvégét, és nyomozós játékot játsszanak. Meg is érkeznek a találkozási pontra mind, ám két meglepő vendég is felbukkan: Andi, akit Miles rondán kirakott a közös cégükből, és ugyan meghívták, de mindenki megdöbbent azon, hogy valóban el is jött; és Benoit Blanc, a sztárdetektív – ám az ő jelenlétét hamar elfogadják, minthogy biztos csak az autentikusság kedvéért vesz részt majd a nyomozásban ő is.
Miles emberei a torkukra lőnek valami spéci anyagot, amitől hirtelen mindenki immunis lesz a covidra, aztán irány a jacht és a sziget a lélegzetelállító luxusvillával, ahol az ultramodern a klasszikussal találkozik, ahol a közös nappaliban áll a Mona Lisa – nem ám valami repro, hanem A Mona Lisa, amit a lezárások miatt csóró Louvre jópénzért kölcsönadott – és ahol nincs más dolguk, mint pár napig együtt bulizni, és megoldani Miles nagy gonddal összerakott gyilkosos játékát. Igen ám, de a játék hamar elromlik, és a játékhalál helyett valódi halál történik, a tettest pedig már csak Blancnak van kedve-érdeke megtalálni. Vagyis nem csak neki, de ennél többet írni ronda nagy spoiler volna: a film ugyanis valahol a közepénél gyakorlatilag újraindul a történet elejéről, csak éppen egy addig ismeretlen, új nézőpontból közelítve a rejtély megoldása felé.
Johnsonnak tudása is, véleménye is van erről a világról, és e véleményét nem fél brutális szarkazmussal, gonosz humorral elénk tárni – alighanem azért is ennyire éles a nyelve, mert pontosan tudja, hogy a filmes elit tagjaként végső soron ő is része ennek az urambátyám hálózatnak akkor is, ha esetleg nem ennyire kőgazdag. Így Az üveghagymában legalább annyira mesél erről a világról egy nem túl hízelgő mesét, mint amennyire elbeszéli a tulajdonképpeni nyomozást. A rejtély megoldása is érdekes, persze, de a társadalmi kommentár, a szereplők és az általuk képviselt archetípusok ekézése sokkal szórakoztatóbb – és fontosabb is. Ez teszi ugyanis Az üveghagymát rétegzettebbé egy sokadik detektívrejtélynél. Johnson pellengérre állítja a kőgazdagok életének önmagukban is nevetséges, itt pedig ráadásul ömlesztve megkapott elemeit. A kamu puritanizmust és ezotériát, a keleti filozófiák világiasított, fehérre mosott, trendivé nyugatosított formáját, a nagyon buta emberek véleményvezérkedésének Twitter-ámokfutásait, aminek mederben tartásához folyamatos válságmenedzserre van szükség, az egymás agyament ötleteit promózó celebeket. És legfőképpen a brutális vagyonra szert tett, a magasművészet alkotásait rongyrázásból gyűjtő, de azokat nem értő, festményeket fejjel lefelé kirakó újgazdagokat, akik minden eszközzel kifinomultnak akarnak látszani, hogy ne derüljön ki, mekkora sudribunkók valójában.
A jelenség csúcsragadozója maga Miles Bron, aki leginkább a Harry Potter Guilderoy Lockhart professzorára emlékeztet: valójában a szómágián és a látszaton kívül semmihez sem ért, a megfelelő emberektől lenyúlt ötletekből és a maga köré gyűjtöttek képességeiből és szociális tőkéjéből él. Edward Norton mesterien hozza ezt a szociopatába hajló bábjátékost, megvan benne a mézesmázos, tenyérbemászó figura és a rémisztő opportunista is. Kate Hudson szintén hibátlan az ostoba, de okoskodni szerető cicababaként, és pozitív meglepetést okoz Dave Bautista is, aki sokkal nagyobb tehetséget mutat a fegyvermániás, alt-right férfijogi Twitch-huszár szerepében, mint a legtöbb sportolóból színésszé lett kollégája. Igazából a Felforgatók és másodhegedűseik mind jók, de a legjobb az Andit játszó Janelle Monáe – no meg Daniel Craig, aki úgy lubickol ebben a bármilyen titkosügynöknél sokkal izgalmasabb szerepben, mint hal a vízben. Johnson pedig remek érzékkel, és egészen lenyűgöző koreográfiával tárja fel a rejtélyt, miközben olyan sebességgel pufogtatja a butaságra, a kivagyiságra, az agyatlan pénzszórásra tett jobbnál jobb megjegyzéseket, hogy kapkodjuk a fejünket. Csak ismételni tudjuk magunkat: bármennyi rész jöhet még ebből a franchise-ból – hülye gazdagokon, gazdag hülyéken röhögni elképesztően felszabadító.
Az üveghagyma, Glass Onion: A Knives Out Mystery, Netflix, 2022. 24.hu: 8/10
