Nancy Patricia Pelosi 1940-ben született Baltimore-ban, olasz-amerikai katolikus családba. Édesanyja, Annunciata – vagy becenevén Big, azaz Nagy Nancy – Olaszországban született, és hároméves korában vándorolt ki a családjával az USA-ba. Édesapja, ifjabb Thomas D’Alesandro már Baltimore-ban született, de az ő apja még Olaszországban jött világra. D’Alesandro előbb biztosítási, majd ingatlanügynökként dolgozott, aztán 1926-ban mindössze 23 évesen a marylandi állami képviselőház tagja lett. Később Baltimore egyik önkormányzati képviselőjeként dolgozott, majd a szövetségi képviselőházba is bekerült, 1947-től 1959-ig pedig Baltimore polgármestere volt.
Pelosi életrajzírója, Molly Ball egy interjúban arról beszélt, hogy D’Alesandróék úgynevezett szívességaktákat vezettek: minden választópolgár, akinek szüksége volt valamire a városvezetéstől, bemehetett a polgármester házába, és elmondhatta a kérését, például, hogy jóléti segélyre van szüksége, vagy be akar kerülni a városi kórházba, esetleg lakást szeretne. Azoknak a nevét, akiknek segítettek, Nagy Nancy vagy valamelyik gyerek feljegyezte az aktákban, hogy amikor jön a következő választás, és a polgármesternek is szívességre lesz szüksége, akkor viszonozhassák.
Nancy D’Alesandróék hat gyereke közül a legfiatalabb – és az egyetlen lány – volt. Ball elbeszélése szerint Nancy szeretett volna függetlenedni a családjától, ezért a washingtoni Trinity Főiskolán akart továbbtanulni. A családi anekdota szerint az apja ezt nagyon nem akarta, és kijelentette, hogy „csak a holttestemen keresztül”. Mire Nagy Nancy azt válaszolta, hogy „nos, ez megoldható”, így ez a kérdés el is dőlt.
Aki egyszer baltimore-i volt, örökké az marad
Nancynek a politika gyakorlatilag a vérében volt, így nem meglepő, hogy a főiskolán is politológia szakot végzett. A diploma után rögtön férjhez ment Paul Francis Pelosihoz, majd előbb New Yorkba, aztán San Franciscóba költöztek. A befektetésekből meggazdagodott házaspárnak hat év alatt öt gyereke született, így Nancy idejének jó részét lekötötte a család, de ahogy nőttek a gyerekek, úgy egyre többet foglalkozott politikával. Önkénteskedett, adományokat gyűjtött, a Demokrata Párt kaliforniai szervezetének elnöke lett, de mindvégig inkább a háttérben, szervezőként dolgozott. Végül egy személyes tragédia indította arra, hogy megpályázza az egyik képviselői széket.
Közeli barátnője, Sala Burton az 5-ös számú kongresszusi körzet képviselője daganatos betegség következtében haldoklott, és a halálos ágyán, más barátaik körében, arra kérte Pelosit, hogy induljon el majd helyette a választáson. Nancy így is tett, és bár a nyilvános szereplések nem voltak az erősségei, keményen kampányolt, mindenhova elment, ahova hívták, alkalmazta az apjától tanult fogásokat – és mivel neki és a férjének jóval több pénze volt, mint a többi jelöltnek, tudott reklámidőt venni a tévében is.
Amikor 1987-ben Nancy Pelosi megnyerte a választást, a 435 tagú képviselőházban mindössze 23 nő volt, és többségük úgy jutott hozzá a székéhez, hogy meghalt a képviselő férjük, és beültek a helyükre. Életrajzírója rámutat, hogy Pelosi az első naptól fogva igyekezett a bizottságokban komoly témákkal foglalkozni, ami abban is megmutatkozott, hogy egy olyan időszakban, amikor az emberek és főleg a politikusok kerülték az AIDS-ről való beszédet, Pelosi az első napján kijelentette egy beszédben, hogy fel fogják venni a harcot a betegséggel.
Pelosit az ellenfelei a kezdetektől „üresfejű, San Franciscó-i liberálisnak” nevezték, aki a gazdag férjére támaszkodva kedvtelésből kezdett el politizálni. És bár Pelosi valóban a Demokrata Párt liberálisabb, progresszívebb feléhez tartozik (régóta kiáll a melegek jogaiért, katolikusként is támogatja a nők jogát az abortuszhoz és az olcsóbb fogamzásgátló eszközökhöz, megreformálná a marihuánával kapcsolatos törvényeket, ellenezte az iraki háborút), munkastílusában azonban visszaköszönnek a régi idők trükkjei.
Olyan politikai képességekkel rendelkezik, mint senki más a kongresszusban. Ne gondold azt, hogy San Franciscóból jött. Ő baltimore-i
– idézte a Washington Post a 2010-ben elhunyt John Murtha egykori képviselőt, Pelosi barátját. Murtha ezzel arra a háttérmunkára gondolt, amely Pelosi apját is jellemezte, és amelyet ő is folytatott előbb San Franciscóban, majd Washingtonban. Vagyis hogy Pelosi sosem volt rest folyamatosan tárgyalni és egyezkedni nemcsak a saját párttársaival, hanem a republikánus kollégáival is azért, hogy véghezvigye a demokraták terveit. Közben pedig megjegyezte azt, hogy ki az, aki hajlandó volt vele együttműködni, és ki az, aki nem. Cserébe viszont ő is hajlandó volt engedményeket tenni – bizonyos határokon belül –, ha ez azt jelentette, hogy így átmegy a képviselőházon egy törvényjavaslat. Ez a fajta egyezkedés ma már anakronisztikusnak számít, mégis igen hatékonynak bizonyult. Pelosihoz pedig azért illik ez a módszer, mert ő maga sosem törekedett arra, hogy saját magát tolja előtérbe.
Neki az volt a fontos, hogy sikerre vigyen egy projektet, legyen az Barack Obama egészségügyi reformja, a fegyvertartás szigorítása vagy a klímavédelemmel kapcsolatos kiadások növelése. És nem riadt vissza az ellentmondásos vagy akár kockázatos lépésektől sem, ha azt tartotta helyesnek, például amikor 2022 nyarán Tajvanra utazott, a kínai kormány tiltakozása ellenére.
Hogyan neveljük a politikusokat?
A tárgyalási képességei mellett egy másik tulajdonsága is hasznosnak bizonyult, amikor 2007 és 2011 között először lett a képviselőház elnöke – ráadásul első nőként – azután, hogy a demokrata képviselők kerültek többségbe. Mivel a legidősebb és a legfiatalabb gyereke között csak öt év különbség volt, Pelosinak gyorsan meg kellett tanulnia, hogyan szervezze meg úgy a háztartást, hogy ne uralkodjon el a káosz. Molly Ball szerint pedig egy család irányítása és a házelnöki munka sokban hasonlít egymásra:
Öt, közel egykorú gyereke van (…) ez egyfajta koalíciós helyzet. Mindenkit meg kell győznie arról, hogy érdekükben áll az együttműködés, különben semmi sem fog megvalósulni. (…) A politikusok nagyon hasonlítanak a gyerekekhez, különösen a kongresszusi tagok. Még ha sokan vannak is, mindegyikük úgy gondolja, hogy ő a világegyetem középpontja. Észszerűtlenek, nagy az egójuk, és azt hiszik, hogy mindig őket illeti a figyelem.
Pelosi hozzáállását a republikánusokkal való közös munkával kapcsolatban jól jellemzi egy sokszor ismételt jelmondata: „A sokszínűségünk az erősségünk, de az egységünk a hatalmunk”.
A demokrata képviselőcsoportot 2002 óta vezető Pelosi 2019-ben újra a képviselőház élére került, ekkor azonban olyan ellenfélre talált, amilyenre sem ő, sem az amerikaiak jelentős része nem számított. Donald Trumpot három évvel korábban választották meg elnöknek, és a kapcsolatuk a kezdetektől fogva hűvös volt, idővel pedig még tovább romlott. 2020 februárjában az elnök szokásos évértelő beszédekor Pelosi hiába nyújtotta a kezét, Trump nem fogadta a gesztust. Pelosi ezt úgy viszonozta, hogy a beszéd végén látványosan, széles mozdulatokkal tépte szét a szöveget tartalmazó papírt.
Amikor a Capitolium ostromakor Pelosit ki kellett menekíteni az épületből, már egy éve nem beszélt a leköszönő elnökkel, és nem is volt hajlandó foglalkozni vele. Ball szerint Pelosi lenézte Trumpot amiatt, hogy felelőtlen, veszélyes, és alapvető tudásbeli hiányosságai vannak. Ráadásul Pelosi számára a Capitolium mindig is egyfajta politikai szentély volt, így annak megtámadása felért egy szentségtöréssel.
Az erőszakos puccskísérlet plusz feladatot is rótt Pelosira. Mivel Trump sokáig nem volt hajlandó semmit sem csinálni, a házelnök a saját kezébe vette az irányítást, és folyamatosan egyeztetett a hatóságokkal. Két nappal később a vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetőjének, Mark Milley-nek írt levélben Pelosi mentálisan betegnek nevezte Trumpot, és arra kérte a katonai vezetőket, ne hagyják, hogy az elnök hozzáférjen az atomtámadást elindító nukleáris kódokhoz.
Fenséges, de törékeny demokrácia
Pelosi az első, Trump ellen indított alkotmányos vádeljárást, azaz impeachmentet nem támogatta, mert úgy vélte, hogy a közvéleményt még nem sikerült eléggé meggyőzni annak szükségességéről – ez pedig szerinte nemcsak ebben az esetben, hanem úgy általában a politika egyik sarokköve. Az ostrom után azonban már támogatta a másodikat, mert sokakkal együtt attól tartott, hogy a Joe Biden hivatalba lépéséig hátralévő két hétben Trump még veszélyesebb akciókat is véghezvihet.
Szerencsére erre nem került sor, a Trump által elindított lavina azonban nemcsak őt, hanem a házelnök férjét is elérte. Október 28-án, tíz nappal a félidős választások előtt egy David DePape nevű kanadai férfi betört Pelosiék otthonába, és egy kalapáccsal megverte a 82 éves férfit. Paul Pelosi súlyos sérüléseket szenvedett, koponyatörés miatt műtétre is szüksége volt. A támadót elfogták, és a nyomozás során kiderült, hogy a mentális problémái és kábítószer-függősége mellett a szélsőjobboldali összeesküvés-elméletek támogatója volt, és elhitte Trumpnak azt, hogy „valakik” elcsalták a 2020-as elnökválasztást. DePape ráadásul eredetileg azt tervezte, hogy elrabolja Nancy Pelosit.
Nancy Pelosi a magánéletével és a személyes érzelmeivel kapcsolatban mindig is szűkszavú volt, így nem tudni, hogy mennyire játszott szerepet abban, hogy úgy döntsön, a következő kongresszusi ciklustól kezdve lemondjon a demokrata választmány vezetéséről, és mezei képviselőként dolgozzon tovább. Házvezetői feladata egyébként is véget ért volna, hiszen a republikánusok szerezték meg a többséget, mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy ideje átadni a stafétát a fiataloknak. A távozását bejelentő beszédben nemcsak arról emlékezett meg, amikor először állt a képviselőház termében és hallgatta, hogy az apja megesküszik az alkotmány védelmére, hanem arról is, hogy mi történt 2021. január 6-án, és hogy milyen veszélyek leselkednek a jövőben:
Az amerikai demokrácia fenséges, de törékeny. Sokan közülünk személyesen is megtapasztalhattuk ezt a törékenységet – tragikus módon, éppen ebben a teremben. Ezért a demokráciát örökké meg kell védeni azoktól az erőktől, amelyek ártani akarnak neki.
