Kultúra

„Ritkán van ennyire rajta az isten ujja valamin” – 25 éves A dzsungel könyve

Gordon Eszter / Vígszínház
Gordon Eszter / Vígszínház
25 éve, 1996. január 28-án mutatták be a Vígszínház kisszínpadán, a Pesti Színházban A dzsungel könyvét, és a Pofonofon azóta sem állt le. Az alkotók idézték fel a legrégebben műsoron lévő, legtöbb előadást megélt magyar musical születésének történetét.

„Ültem a gyerekeimmel esténként elalvás előtt a szobájukban, és már abban a korban voltak, amikor elérkezett a történetek sorában A dzsungel könyve. És ahogy olvastam nekik ezeket a történeteket, éreztem, hogy milyen erősen hat rájuk, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy rám is visszahat. Nagyon megkapott. Így aztán odafordultam a színházam akkori igazgatójához, Marton Lászlóhoz, hogy támadt ez az ötletem, és hogy szerintem ez annyira alapvető emberi történet, hogy olyan musicalt lehetne belőle csinálni, ami mindenkihez eljutna. Ő biztatott, hogy hajrá, fogjak bele, és próbáljam létrehozni magát a művet a próbakezdésig” – kezdi a történetet Hegedűs D. Géza, A dzsungel könyve musical ötletgazdája és rendezője.

Radnóti Zsuzsa, színházunk dramaturgja Békés Pált ajánlotta a figyelmembe, hogy benne megvan az a különös képesség, hogy prózából, epikus műből dramatikus művet alkosson. Pali – aki sajnos már nincs közöttünk – elvállalta, és egy nagyszerű, remek együttműködésben tudtunk dolgozni. Dés Laci akkor épp a Trio Stendhal jazzformációt vezette, és a Vígszínház színpadán adtak koncertet, ahol én is ott voltam. Laci az én öltözőmben öltözött, a szünetben megkerestem, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve társul szegődni. Ő örömmel igent mondott” – folytatta Hegedűs D.

Dés László azonban némiképp árnyalta az igent mondás verejtékes körülményeit:

„Úgy kezdődött, hogy Hegedűs D. Géza bejött hozzám, azt hiszem, ’93 tavaszán, egy Trio Stendhal koncert után, és az ő sajátos stílusában, kedvesen és harsányan elkezdte mondani, hogy »Lacikáám, van egy remek ötletem, lenne kedved megcsinálni A dzsungel könyvét?« Köpni-nyelni nem tudtam, folyt rólam a víz, mert ugye két órát játszottam a színpadon. Mondtam neki, hogy persze, majd beszéljünk róla. Ám én akkoriban nagy munkákban voltam, csináltam épp a Sose halunk meg filmzenéjét, azzal párhuzamosan az Anna filmje című mozinak is írtam a zenéjét, a Patikára készültünk és a Valahol Európában musicalre, és így ugyan igent mondtam a felkérésre, de nem tudtam vele foglalkozni. Pontosabban annyit foglalkoztam vele, hogy a Vígszínház legendás dramaturgjának, Radnóti Zsuzsának a szobájában időnként összejöttünk, megbeszéltük az éppen aktuális szövegkönyv-változatot. Közben én dolgoztam a többi munkámon, és aztán egyszer csak kaptam egy ultimátumot, hogy megvan a bemutató időpontja, 1996. január 28., vagy elvállalom, vagy megcsinálja más, vagy nem lesz bemutatva, de nem várnak tovább. Így aztán bevállaltam a lehetetlenül rövid határidőt, mert nagyon jó lehetőségnek tartottam a témát, és végül is sokat foglalkoztam vele elméletben a szövegkönyv farigcsálása okán.”

Vígszínház

A szövegkönyv végül három éven keresztül alakult: Békés Pál először az eredeti Rudyard Kipling-mű kissé komor, szenvedélyes és drámai hangulatát megőrizve készítette el az első változatot. Marton László azonban azt javasolta az alkotócsapatnak, hogy az eredeti  meghamisítása nélkül keressék meg a módját, hogy némi játékossággal, humorral és iróniával lazítsák a hangvételt. Ezen a ponton kapóra jött egy szokatlan ötlet, amit Dés László vetett fel.

„Dalszövegíró-problémánk támadt, mert az én Nemes István barátom és alkotótársam, akivel a Valahol Európábant írtuk meg a Patikát meg sok minden mást, amikor felhívtam, hogy lenne ez a munka, eléggé el volt képedve: most fejeztünk be egy csomó mindent, hát most rögtön fogjunk bele egy új projektbe? Mondtam neki, igen, rögtön. Nem vállalta, ott maradtam szövegíró nélkül. A lányaim nagyon szerették a Rapülők zenekart, mindig azt kellett hallgatni a kocsiban, és én is megszerettem a Geszti Péter dalszövegeit, mert nagyon szellemesek voltak. Pontosan hallatszott, hogy aki ezeket a dalszövegeket írta, egy tehetséges ember, és nagyon tudja a szakmát.

Szinte ismeretlenül felhívtam, elvállalta, és a legközelebbi szövegkönyv-megbeszélésre bedobtam a nevét, hogy megvan a dalszövegíró. Mindenki: jaj, de jó, ki az? Mondom, a Geszti Péter. Teljes elképedés, mindenki hamuszürke volt, hát hogy lehet egy ilyen rövidnadrágos, ugribugri, idétlenkedő palit a nagy, polgári Vígszínház falai közé beengedni? Ennek hangot is adtak elég határozottan. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy mindenképpen szeretném kipróbálni, aztán majd meglátjátok

– emlékszik Dés László. A Rapülők-korszaknak négy egymás utáni búcsúkoncerttel épp ekkor véget vető Geszti Péter pedig épp újfajta zenei kihívást keresett. A dalszövegíró így mesélt a közös munka kezdetéről:

„Amikor aztán találkoztunk, elég hamar sikerült lepattintani magamról azt az imidzset, amely alapján én hosszú, göndör hajjal, női övekkel a nyakamban, aranyozott sapkában, rövidgatyában ugráltam sokak lelki szemei előtt. Elkezdtünk dolgozni, ami nagyon érdekes volt, mert teljesen kezdő színpadi szerzőként léptem színre – noha volt egy jó jel: hogy a darab az tulajdonképpen oda vezetett vissza, ahova nyolcadikos meg elsős gimnazista koromban rendszeresen jártam, hiszen gyerekszínészként két éven keresztül játszottam a Pesti Színház színpadán. Tehát egy kicsit úgy éreztem, hogy ebben a térben otthonosan fogok mozogni. És hogy milyen fontos a hazatalálás: végül is a Békés Pali által írt A dzsungel könyve, ami szerintem egy kelet-európai sorskereső darab, az is arról szól, hogy hol van igazán otthon az ember az életben. Mert ugyan Mauglit eleinte befogadják a farkasok, de amikor Sír Kán fellázítja őket, akkor kitagadják, és az emberekhez megy, ám egy idő után ők is elkergetik. Az emberek közt állatnak számít, az állatok közt embernek. És ez a fajta idegenség, hontalanság olyan drámai, amit inkább Shakespeare-hez kapcsolna az ember, mint egy könnyed, ifjúságinak elkönyvelt zenés darabhoz. Miközben egyébként nyilván ez a bődületes siker többek között annak is köszönhető, hogy Békés Pali úgy írta meg a darabot, hogy a sok tragikus és komikus fordulat miatt ráismerhetünk a saját, kelet-európai életünkre. Bennem pedig a szövegkönyv-fejlesztés során ez az otthonos érzés csak erősödött. Komoly tudású, tehetséges emberek közé kerülhettem, akik engem szeretettel és empátiával fogadtak, és olyan lett számomra A dzsungel könyve megírásának a története, mintha én lennék Maugli, és ezek az emberek lennének Balu, Bagira, Akela – ha úgy tetszik, a mentoraim.”

Ugyan ma már egyértelmű, hogy az alkotók közül kire hivatkozunk szövegíróként, zeneszerzőként, dalszövegíróként, rendezőként, ám a darab megszületésekor ezek a szerepek azért nem különültek el olyan szigorúan: Geszti Péter ugyanúgy javasolt alakításokat a szövegkönyvön, mint ahogy Békés Pál segített neki irányt jelölni egy-egy dal szövegvilágával kapcsolatban, és így tovább, összedolgozva, egymást húzva-segítve készült az előadás.

Vígszínház

„Jól ment a munka, szépen haladtunk, csak aztán eljön a pillanat, amikor az egyre odébb tologatott, meg nem írt dalok kerülnek sorra. Egy zenés darabban szerepel tizenhat-tizennyolc dal, és azokat kezdem megírni, amelyekre van ötletem, ihletem, és aztán a munka végére marad két-három olyan daltéma, amiről az égvilágon nem jut eszembe semmi. Ebben az esetben két ilyen dal maradt, az egyik az első felvonás fináléja, a másik Bagira dala, szintén az első felvonás végén. Olyan kevés volt már a rendelkezésünkre álló idő, hogy kértem Martont, aki akkor a Vígszínház igazgatója volt, hogy halasszuk el a premiert egy hónappal. Szabályosan őrjöngött, hallani sem akart róla, mert egy elhalasztott bemutató az tragédia egy színházban, botrány, és persze rengeteg következménnyel jár az évad további alakulására” – idézi fel Dés László az egyik legsikeresebb dal születésének körülményeit.

Döntenem kellett, vagy a finálét írom meg, vagy Bagira dalát. De igazából nem volt kérdés, hiszen Bagirát Kútvölgyi Erzsébet játszotta, aki nem maradhatott dal nélkül, ezt nem lehetett vele megcsinálni. A színház egyik vezető színésze, aki remekül énekel, nagyon muzikális, és én ráadásul nagyon szeretem. Az utolsó pillanatban, minden energiámat összeszedve egy éjszaka, sok vörösborral megtámogatva megírtam a dalt, és másnap éjszaka Geszti meg egy kádban ülve írta meg a dalszöveget. A bemutató előtt egy héttel adtunk neki oda a dalt. Előtte hetekig bujkáltunk Zsike elől a színházban, nehogy a szeme elé kerüljünk, de aztán nagyon örült, amikor végre meglett a dala. Így viszont nem született meg az első felvonás fináléja, ezért aztán egy filmzeneszerű megoldást találtunk ki a végére: az elköszönő Balu dala csendül fel az éterből, és lemegy a fény. Senkinek nem hiányzott, de én megfogadtam, hogy ha az ezrediket megéri a darab, akkor megírom az első felvonás finálét, ami Maugli nagy dala. Az történt, hogy tulajdonképpen az ezredikre fejeztük be a darabot.

De hogy miért volt szükség fürdőkádra a dalszövegíráshoz? Geszti Péter bioritmusa miatt, amiről így mesélt:

„Tudtam magamról, hogy ha elálmosodok, el is alszom, hiába a feszített határidő. Mivel reggelre kész kellett lennie a dalnak, ezért fogtam magam, beültem a fürdőkádba, és ott kezdtem írni a szöveget, bízva abban, hogy ha elalszom, felébredek arra, hogy épp fuldoklom. Emlékszem, vagy háromszor-négyszer kellett újra meleg vizet engedni a kádba hajnalig, mert annyiszor kihűlt, de sikerült, reggel, ugyan kissé kóvályogva, de sikeresen átadtam a Beszél a szél dalszövegét” – mondta Geszti Péter, de nem ez volt az egyetlen szöveg, amivel nehéz helyzetbe került.

De Sír Kán dalával is az alkotótársak segítettek megküzdeni. Megírogattam ugyan a Száz a kérdés című dal refrénjét, de a versszakokat nem, pedig már jócskán túl voltam a határidőn – mert az egészet utáltam. Ugyanis ’95-öt írunk, és a magyar belpolitikában már megmutatkoztak akkorra az első szélsőjobboldali megnyilvánulások, amit mi egy emberként utáltunk az alkotótársaimmal. Ez a dal egy pedig demagóg, hazug, lázító beszéd, amelyben Sír Kán arról győzi meg a farkasokat, hogy azért kell Mauglit kiadni és kitoloncolni, mert nem egy vérből való a farkasokkal. Persze a tigris sem, de ő a szónok, az elbutult farkasok meg elfelejtenek visszakérdezni, kialakul egy törzsi tömegpszichózis. Ezért ezt a dalt mindig zsigerből eltoltam magamtól, mert ezt az egész nyomasztóan ismerős helyzetet nem szerettem. Ezért mindig más dalokkal foglalkoztam helyette. De eljött az idő, amikor már mindenképpen be kellett fejezni, és pont egy ilyen összejövetelen Dés Lacinál kérdezték, mi van ezzel a dallal, én meg mondtam, hogy még nincs meg, mire ők kitalálták, hogy jó, most úgyis dolgozunk, te szépen menj be a szobájába, és addig ne gyere ki, amíg meg nem írtad, kvázi rám zárták az ajtót.

A kényszerítő erő működött, így végül ez a dal is el tudott készülni, és átadhatták a próbafolyamat előkészítésének következő fázisára: a koreográfia kitalálása következett.

„Ekkor még egy nagyon fontos alkotótársra találtam Imre Zoltán, a kor egyik legizgalmasabb koreográfusának személyében, ő volt a Szegedi Kortárs Balett alapítója és vezetője. Így, vele lett teljes az alkotói team” – meséli Hegedűs D. Géza. „Előtte már dolgoztam vele az Össztánc című produkcióban, jó kapcsolatba kerültünk, és láttam, hogy micsoda nagy forma. Ő tényleg jelentős társ lett aztán a színpadra állítás során, mert az, hogy a szereplők milyen feledhetetlen karakterjegyeket visznek a színpadra, más-más alakokba bújva, át meg átváltozva, fantasztikus. Sajnos Zoltán sincs már közöttünk. Így indultunk neki a próbafolyamatnak, melynek végén 1996. január 28-án mutattuk be a művet, mára pedig elmondhatjuk, hogy magyar musicalként magyar színpadon, folyamatosan azon a helyen, ahol eredetileg bemutatták, és azóta is minden évad repertoárján műsoron van – ilyen még nem volt. Ezért hódolat és tisztelet minden szereplőnek és táncosnak, műszaki személyzetnek, a közvetlen művészeti munkatársaimnak, és kiemelkedik három fontos szereplő, akik a több mint ezerháromszáz előadást végigcsinálták: az Akelát játszó Borbiczki Ferenc, a Balut játszó Reviczky Gábor, és Kát, az óriáskígyót játszó Méhes László. Közben generációk sora cserélődött ki sok-sok szerepben, főleg, mivel egy fiatalember a főszereplő. Ma már ők, és a kisgyerek Mauglit játszó egykori gyerekszínészek is mind felnőttek, és már a saját gyerekeiket hozzák el arra az előadásra, amelynek a megszületésében ők részt vettek. Most, huszonöt évvel később Reider Péter személyében épp a kilencedik generációs Maugli jelenik meg a színpadon. Ráadásul ez egy nyitott vegyértékű szerep: minden alakításban az adott színész tehetsége, személyisége, fizikuma, idegrendszere, érzékenysége, humora kölcsönözte a mindenkori Mauglinak a jellemét és tulajdonságait, ezért is eleven és élő az előadás, mert mindig valami új dinamizmust visznek bele, új generáció új attitűdjei jelennek meg.”

Hegedűs D. Gézának rendezőként a színpadi forma kialakítása mellett az is a feladata volt, hogy az alkotócsapatot hajtsa és összetartsa. Geszti Péternek különösen emlékezetes volt az, ahogy a rendező a csapat energiáit igyekezett folyamatosan magasan tartani.

Gordon Eszter / Vígszínház

„Hegedűs D. Géza energiája és szeretetteli meggyőződése hajtotta ezt az összekapaszkodást a siker felé. Ő egyébként is hihetetlen klasszul tudja összerakni azt, amire a többi alkotónak szüksége van szakmailag és hangulatilag. Ez nagyon sokat számított. Miképpen az is, ahogy Radnóti Zsuzsa dramaturg –  mintha mindannyiunk bölcs, precíz és türelmes édesanyja lett volna – terelgetett minket, férfi alkotókat szeretettel és figyelemmel. Akkor még ezt nem tudtam, de most visszatekintve már mondhatom, hogy ritka az a fajta jó energiájú, tehetséges, baráti összefogás, amiben ez a darab született. Ezért is lehet ez a darab ilyen sikeres, mert nemcsak a tehetségek, hanem az energiák és az ízlések is összeadódtak, és egy irányba húztuk ezt az egészet. Ritkán van ennyire rajta az isten ujja valamin.

És ezen kívül még egy sor más oka is van az előadás sikerének:

egyrészt gyerekdarabnak tűnik, de tulajdonképpen egy komoly dráma, a szülő nem kínlódik, amíg végignézi a gyerekkel, hanem mindenki a maga szintjén találja meg benne a szépséget, az igazságot vagy a humort. A másik, hogy Békés Pál egy nagyon ideszóló darabot írt. A harmadik, hogy ezek a nagy színészek a próbafolyamat során olyan közép-európai sorsokat pakoltak fel a színpadra, mint amilyenek itt sétálnak közöttünk a körúton: Balu lódenkabátban meg micisapkával a fején kicsit olyan, mint egy huszadik század közepi emigráns, aki sorba áll meleg levesért egy menekülttáborban, de ez igaz a temetkezési vállalkozó keselyűre és a többi figurára is. Az eleve mindig nagyon nagy varázslat, ha színészek állatok bőrébe bújnak, de az állatok karakterjegyeiből újra embert formáznak meg. A gyerekek imádják, hogy a majmok így viselkednek, a maci úgy, a kígyó meg amúgy, közben pedig ezeknek az állatoknak a személyiségjegyei, tettei, cselekedetei a felnőttek számára rengeteg ismerős szituációt, gesztust hoznak elő.

Nagyon fontos a rendezés és a koreográfia is, és az is, hogy valahogy megérezték az arányokat, amivel egy ilyen picike színpadi térben is megtalálta ez az egyébként nagyobb színpadra szánt darab a formátumát. És az is fontos, hogy az a korszak, az a társadalmi közeg, ami a ’90-es évek közepén nagyon nyitott, kíváncsi, érdeklődő és optimista volt, valahol mélyen benne van a darabban, vagy legalábbis az alkotókban benne volt, és ennek a jókedve, igazsága ott lobog az előadásokban a mai napig is. És még valami: a dalok műfajilag eltérnek egymástól, és talán éppen ez az eklektika is teszi időtlenné őket” – fogalmaz Geszti.

Hogy mi lehet az oka A dzsungel könyve huszonöt éve tartó népszerűségének, arra minden alkotónak seregnyi válasza van. Dés László a zenétől függetlenül is működő történetet emeli ki:

„Azért élveztem annyira ezen a musicalen dolgozni, mert tudtam, hogy ezek a tehetséges színházi gondolkodók fel fognak építeni egy színdarabot, ami nem mellesleg zenés darab, de ha kihúzom a zenét alóla, akkor is megáll, mert tele van tartalommal és mondanivalóval. Mert én az ilyen zenés előadásokat szeretem: ahol van darab is, van történet, és ezért szeretem a Chicagót, a Kabarét, a Hegedűs a háztetőnt, a West Side Storyt, mert közben, a zenétől függetlenül ők ott valamit elmondanak a világról, amiben élünk.”

Gordon Eszter / Vígszínház

„Míg a gyerekeket jellemzően az vonzza ebben az előadásban, hogy szinte a saját életüket látják a színpadon, addig a felnőttek azért viszik el a gyerekeiket, mert bennük sem temetődött el az a gyermeki játékosság, ami mindannyiunk sajátja, legfeljebb nem bújik elő belőlünk túl gyakran, de a gyerekek pont elő tudják hívni belőlünk. És ez A dzsungel könyve során a színpadon és a nézőtéren meg is történik: így válik a közönség is alkotótársunkká” –  mondja Hegedűs D. Géza.

A dzsungel könyve 25 éves jubileumi előadását január 30-án tartják online, az előadás élő közvetítésben nézhető az e-Színház oldalán, 18 órától.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik