Szombat hajnali hat körül egy szigetszentmiklósi családi ház előtt várunk Kiss Györgyre két munkatársával. Megérkezik. Mosolyogva pattan ki a kocsiból. Világító kék szemei kissé vérben. Nem most bújt ki az ágyból, éjszakás műszakból jött. Hazaért, de nem a hálószoba felé veszi az irányt. A házban kialakított irodába kísér.
“Hetente egyszer tudok hat órát aludni, minden más napon ennél kevesebbet” – magyarázza, majd egy gyors kávé és a papírok rendezése után autóba ülünk, és egy garázssor előtt leparkolnuk. Nyílik a vasajtó, mögötte zsákok, teli játékokkal, ruhákkal.
„Ez itt nagyrészt játéknagykerekből kapott adomány, amit még szortírozni kell” – mondja, miközben Bandi kollégája kiemel két előkészített, színes szőrmókokkal megrakott zsákot és bedobja a teherautóba. Megyünk is tovább, de két sarokra megint megállunk, a piacon. Átadjuk a kabalákat egy nyugdíjas árusnak. Ő a saját dolgai mellett vállalta az egyesületi állatkákat. Nincs sok dolga vele, mert becsületkassza van. A bevételből majd ennivaló lesz rászorulóknak.
Csizma helyett nejlonzacskó volt a gyerekek lábán
Tovább állunk. Útközben Gyuri jótékonykodásának kezdetéről mesél. Még 2009 telén történt, hogy barátja megkérte, segítsen kiüríteni meghalt szüleinek emeletes házát. Gyuri nem tudta elképzelni, hogy jó állapotban lévő bútorokat szeméttelepre vigyenek. Megkérte a feleségét, dobjon fel hirdetést, hogy szekrények, asztalok, ágyak ingyen elvihetők. Volt is jelentkező, csakhogy egy asszony 150 kilométerről, Tarnaszentmiklósról telefonált. A hat gyermekét egyedül nevelő nő a szállítást nem tudta megoldani. Így Gyuri kölcsönkért egy utánfutót, és – ha már nekivág egy ilyen nagy útnak – jó alaposan megtöltötte. Nővére butikjából gyerekruhákat, cipőket kért és ennivalót is gyűjtött.
„Sosem felejtem el. Tél volt, szakadt a hó. Este 9-re értünk oda. Szaladtak ki a gyerekek, lábukon zokni, szandál és nejlonzacskó. Ez volt a csizmájuk. Akkor ott nekem átértékelődtek a dolgok. Másnap az anya írt, hogy a gyerekek az új csizmában aludtak, mert attól féltek, ha leveszik, reggelre nem lesz meg” – idézi a 4 és fél éve történteket. Bő 3 évig rendszeresen vitt adományokat az asszonynak, de egy éve már nem győzi anyagilag.
Nem hittem, hogy ez a pénz el fog fogyni
Pedig kezdetben nem voltak pénzgondjai. 20 éve dolgozik a Volánnál, 13 évig külföldre is járt busszal. Autóvásárláshoz sem kellett hitelt felvennie, saját tőkéből kezdett házépítésbe és öttagú családjával minden évben futotta 10-12 napos nyaralásra.
Forrás: CsKE
“Amíg ebbe bele nem fogtam, nem gondoltam, hogy ez a pénz el fog fogyni. A Családsegítő Karitatív Egyesületet (CsKE) 2010-ben alapítottuk egy barátommal, előtte és azóta is sokat áldozunk magánforrásból a rászorulók megsegítésén, pontosabban már csak én. A társam kiszállt, nem bírta. Én két munkahely mellett vittem eleinte az egyesületet. Egyre kevesebb extra munkára volt idő, így bevétel nem jött, csak a kiadások nőttek. Már személyi kölcsönt vettem fel, hogy legyen autó, amivel szállíthatjuk az adományokat” – meséli a lejtőn vezető utat. Több mint két éve kezét is műteni kellett, ez tovább nehezítette a helyzetét.
Meglepetés a devizaadósnak
Megállunk a szomszéd faluban, a fiúk becsengetnek egy házba. Mosolygós nő jön ki, követi őt egy szintén mosolygós Down-kóros kamasz. Miközben átveszki a napi péksüteményüket, Gyuritól megtudom, hogy a nő nevelőszülő, 11 gyerekkel él. A csomagért csak az üzemanyagköltséget kérik, 350 forintot. Naponta egy tucat család kap hasonló segítséget Gyuriéktól.
Jól megtervezett útvonalon – üzemanyagtakarékosan – szórjuk ki az élelmiszercsomagokat, beiktatva egy-két egyéb feladatot is.
Egy vakolatlan ház előtt parkolunk le. Nincs otthon senki, de a rottweiler mama és kölyke cseppet sem tiltakoznak a behatolók ellen, tudják, hogy akik jönnek, nem vinni akarnak, hanem hozni. A fiúk lepakolják az asztalt és fotelt a teraszra. „Meglepetés lesz! Most dolgozik a hölgy. Lakáshitel miatt kilakoltatás előtt van, a költözés utánra gyűjt bútorokat” – magyarázza az adakozó buszsofőr.
Az egyesület listát vezet minden tagjának igényeiről. Mikor, kinek, mire van szüksége. A beszerzés többnyire lomtalanítást, selejtezést jelent. A környéken szinte minden cég és magánember tudja, hogy a CsKE úgy szállítja el az irodában, otthon feleslegessé vált dolgokat, hogy aztán abból mindent hasznosít, amit lehet. Kiderül, hogy nemcsak ennivalóval, ruhával, mosógéppel vagy tüzifával, hanem akár autójavításban,vízszerelésben, építkezésben, betegszállításban vagy épp temetésben is segítenek. Úgy hozzák össze a vállalkozásokat a rászorulókkal, hogy mindenki jól jár. Ennek a szervezését, adminisztrációját rajta kívül a felesége és titkárnője és még három ember végzi – gyakorlatilag ingyen, mert költségtérítésre sem igen futja már.
Az egyik sarkon lestoppol minket valaki: „Te Gyuri, van egy csomó ruhánk”. Nincs idő hosszú csevegésre: „Nagyon jó, köszi, hívjál fel később, megdumáljuk, hogyan kerül a raktárba” – megy a gyors válasz.
“Sosem fogom magam eladni”
Órákon át sorolja, milyen felesleget, vagy épp kihasználatlan területet hol lehet hasznosítani, milyen együttműködésekkel lehet küzdeni a szegénység ellen, hogy lehet ebbe közösségeket bevonni. Végtelennek tűnik a lista. Kiderül például, hogy száraz kenyeret szereznek a környékbeli gazdáknak. Kilóját 30 forintjával számolják, de nem kérnek érte pénzt, hanem disznóvágáskor húsra cserélik. Abból aztán különféle rendezvényeken például gulyást osztanak ingyen.
Gyuri kifogyhatatlan az ötletekből. Olyan lelkes, hogy felmerül az ötlet, kiváló polgármester lenne belőle. Ezt azonban határozottan visszautasítja. „A politikától távol tartom magam. Sosem fogom magam eladni” – mondja.
