A klímaváltozást okozó üvegházhatású gázok közül szinte egyedüliként a szén-dioxidot szokás kiemelni, persze nem véletlenül: iszonyatos tömege miatt tényleg ez a legveszélyesebb. Sokkal kevesebb szó esik azonban a „második helyezett” metánról, ami annak ellenére, hogy a globális felmelegedés „csupán” 20 százalékáért felelős, két okból is nagyon komolyan kell venni.
Érdemes vele megismerkedni, ezért Dr. Lente Gábor vegyész professzort, a PTE TTK Általános és Fizikai Kémiai Tanszékének vezetőjét kérdeztük a gáz keletkezéséről, légköri útjáról.
Mocsarakból, földgázból, kérődzőkből
A metán (CH4) élő szervezetek oxigénben szegény környezetben való bomlásakor jön létre, természetes úton mocsarakban, tavakban, tengerekben a víz alá süllyedő állati és növényi részekből vagy akár állatok testében az emésztés során. A végül a légkörbe jutó metán túlnyomó többsége viszont emberi tevékenység nyomán keletkezik.
Például a kisarkítva „mesterséges mocsárnak” is nevezhető hatalmas, vízzel elárasztott rizsföldeken, szemét- és szennyvíztelepeken, de jelentős forrás a világszerte sok-sok milliónyi haszonállat emésztőrendszere is. Nem vicc, az ember számlájára írható metánkibocsátás negyedét a kérődzők gyomrában élő, emésztésüket segítő baktériumok állítják elő.
A föld mélyén csapdázódott földgáz jelentős részét is metán alkotja, ennek kitermelése, szállítása során is jelentős mennyiségű üvegházhatású gáz jut a légkörbe
– jegyzi meg a 24.hu-nak a professzor.
Ha pedig a világ gyarapodó népességét nézzük, nyilván minden fenti tényező volumene erősödni fog, nem nehéz levonni a következtetést: a metánkibocsátás egyre nagyobb lesz.
Kiolvad a földből
De van itt egy másik probléma is, amit akár a klímaváltozás öngerjesztő folyamatának is tekinthetünk. Bolygónk szárazföldjeinek 20 százalékát, összesen mintegy 30 millió négyzetkilométert permafroszt, azaz fagyott talaj borítja. Ezen a hatalmas területen pedig korábbi mocsarak, élőlények nyomán óriási mennyiségű metán-hidrát nyugszik – egyelőre – biztonságban, a jég fogságában.
Alapvető kémiai ismeretek birtokában a metán-hidrátot „megérteni” elég bonyolult, de Lente Gábor egyszerű magyarázata segít megérteni:
A metán vízzel keveredve a légkörinél magasabb nyomás alatt jobban kitölti a teret, pontosabban a metán kitölti a víz szerkezetében lévő »lyukakat«. Ez a metán-hidrát.
Az éghajlatváltozással a permafroszt folyamatosan olvad, eddig olyan kétmillió négyzetkilométer szabadult meg a jég fogságából, becslések szerint ez 2100-ra akár tízmillió négyzetkilométerre nőhet. Közben pedig folyamatosan szivárog ki a metán-hidrát, amely a légkörbe jutva rögtön metánná alakul.
Szén-dioxid lesz belőle
A levegőnél könnyebb gáz felemelkedik, egészen a légkör magasabb rétegeibe. A metán molekulák arról nevezetesek, hogy nem hajlandók reakcióba lépni másokkal, legfeljebb elégetni lehet, ha elég oxigén áll rendelkezésre, és valaki begyújtja. A magas légkörben, 150 kilométeres feletti magasságban már más a helyzet. A Napból érkező UV-sugárzás itt az oxigénmolekulákat atomokra bontja, az oxigén atomok pedig már elég „erősek”, hogy reakcióra kényszerítsék a metánt.
A metán tehát második helyen áll a klímaváltozást okozó gázok listáján, a felmérések azt mutatják, szintje növekszik. Jó hír viszont, hogy a fent leírt folyamatok miatt 9-11 év alatt lebomlik, így az utánpótlás ellenére sem tud a „végtelenségig” halmozódni.
Mika János professzor, éghajlatkutató korábban úgy fogalmazott lapunknak, hogy a metán még a permafroszt olvadásával is csak másodhegedűs marad a szén-dioxid mellett tekintve, hogy utóbbi kibocsátása 200-szorosa a metánénak. Azt mondta, „bárcsak már ott tartanánk, hogy a szén-dioxiddal »leszámoltunk«, és a metán visszafogása lenne a legfontosabb feladatunk”.
Kiemelt kép: iStock
