Külsőségeiben a Magyar Krónika leginkább egy utazási iroda színes-szagos prospektusára emlékeztet: kellemes tapintású, nyomdaillatú magazin, 130 fényes oldalon. De tekintsünk beljebb. A beköszöntőben a főszerkesztő Bencsik Gábor a Kerényi-féle pitypangos-hiperpozitív életszemlélet jegyében arra szólít: „Nekünk magunknak kell kivívnunk a jókedv jogát.” Figyelmeztet, hatalmas az ellenállás, „a cinizmus és a gúny félelmetes fegyverét rengetegen forgatják”. Ha már magát a Magyar Krónikát sajnos nem, ugye.
Fotók: Hír24 / Berecz Valter
A felújított Kossuth tér – mint a hónap témája – 28 oldalt kap. Megszólalnak a több mint 17 milliárd forintos beruházás szerencsés kivitelezői, Csontos János hosszan mesél a helyszín történetéről, hatalmas fotókon nézhetjük a siváran monumentálisra sikerült Kossuth teret, de bemásolták Orbán Viktor szoboravató beszédét is, melyet a sokat vitatott Tisza István-emlékmű átadásán mondott. Kerényi Imre saját unokájának írt egy képzeletbeli levelet „Kicsi Dávid” megszólítással, melyben az exszínigazgató a már megszokott pátoszos-gügyögő stílusban elmagyarázza, miért kellett a Duna-partra költöztetni József Attila szobrát.
Bencsik András írásából megtudjuk: a XXI. század csúcsterméke, a liberális demokrácia megbukott, helyét pedig fokozatosan a „harmonikus avagy organikus demokrácia” veszi át. Majd büszkén tájékoztat róla, hogy ehhez a változáshoz mi magyarok is hozzájárultunk, amikor 12 éve megfogalmaztuk: „Továbbra is hiszünk a szeretet és összefogás erejében.” (A feledékenyebbek kedvéért: ez a mondat a 2002-es fideszes kampány szlogenje volt.)
Riportok következnek biogazdálkodóval, rózsanemesítővel, borásszal – a Magyar Krónika kétségbeesetten kapaszkodik valamiféle múlt századi, idealizált világ képébe, ám az igyekezetből csak egyvalami marad meg: ez az újság a középosztálytól, a középosztályról és a középosztálynak szól. A 130 oldalas kiadványban egy szó nincs a leszakadó Magyarország égbekiáltó problémáiról, gondosan kiretusálták belőle a négymillió magyarországi szegénynek még a létezését is.
Alighanem az év interjúját olvashatjuk Lovász Lászlóval, a Magyar Tudományos Akadémia újonnan kinevezett elnökével. A naiv olvasó azt hinné, most végre megtudunk valamit az új elnök szerepfelfogásáról, leendő terveiről, az Akadémia helyéről a magyar tudományos életben. Nos, minderről egy árva szó nem esik a beszélgetésben: kedélyes csevegés folyik a gráfelmélet szeretetéről meg fél évszázados iskolai emlékekről. Nem vicc: a Magyar Krónika meginterjúvolja az MTA frissen kinevezett elnökét és az Akadémia még említés szintjén sem fordul elő az interjúban.
Koltay Gábor az Ifiparkról nosztalgiázik, Sebő Ferenc a Fölszállott a páva zsűrijeként szerzett élményeiről mesél. Mundruczó Kornél a hónap embere, a rövid cikk fölött pontosan az a fotó, amellyel pár hete a Magyar Demokrata címlapján is megfuttatták a filmrendezőt. Hiába, a rezsicsökkentést komolyan kell venni.
Bayer Zsolt keserédes cikkében a magyarság tragikus sorsa jelenik meg a „hajdú-magyarok” éjszakai táncában. „Táncolnak a hajdúk. Bámulják az évszázadok. Dobbannak a lábak, összekapaszkodnak a kezek, vállnak a váll, sorshoz a sors. S mindenki egyedül” – filozofál Bayer, majd érdekes fordulatot vesz: „Mert a halál mégis csak magányos műfaj, s mi magyarok képtelenek vagyunk jövőt, mítoszt, üzletet, kollektív tudatot barkácsolni belőle.” Épp csak azt nem teszi hozzá a szerző, szerinte melyik nép csinál mítoszt, üzletet a saját halálából. Sokat azért ne gondolkozzanak.
Szentesi Zöldi László tarhonyáról írt cikkéből megtudjuk: „A tarhonyakészítés nemcsak testi szükséglet, lelki alapállás dolga is.” Szerinte a tarhonyát „kizárólag kurucok fogyaszthatják, a labanc beéri császármorzsával, újabban hamburgerrel”. Grátiszba megkapjuk a szerző kedvenc krumplistarhonya-receptjét, ízesítve némi kötelező „hová tart a világ”-jellegű terméketlen sajnálkozással. Jó étvágyat!
Az újság legértelmesebb tartalmáért pedig egészen a 122. oldalig kellett átvergődni magunkat:
