A hálózat terhelése csúcsra volt járatva. Rengeteg ügyfél jött be a fiókokba, nemcsak a pénzéért, hanem mindjárt segítséget kérni: hova vigye, külföldön hol nyisson számlát, tud-e a referens kontaktot adni. Már önmagában a dolog nyíltsága is szokatlan, szinte ijesztő volt: az emberek nem is próbálták titkolni, hogy kimenekítik a pénzüket, ha lehet, egyenesen az országból
– így idézte fel egy hazai bank neve elhallgatását kérő egykori felső vezetője azt, hogy mi történt Magyarországon 2011 végén és a következő év elején. Volt néhány hét, amikor egészen sok ember attól tartott, hogy a kormány ráteszi a kezét a bankbetétekre.
Az bizonyára sokaknak rémlik, hogy hét évvel ezelőtt sűrű hónapokat éltünk. A kormány 2011 őszén hiába kezdte váratlanul újra a tárgyalást a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), nem tudta elkerülni a leminősítéseket. Összekülönbözött az Európai Bizottsággal a jegybanktörvény és a pénzügyi stabilitásról szóló törvény tervezete miatt, mire az IMF-delegáció decemberben felállt a tárgyalóasztaltól. Az Európai Bizottság elnöke kemény hangú levelet írt a miniszterelnöknek. Közben, részben a végtörlesztés mellékhatásaként, egyre gyengült a forint, és a görög válság miatt eleve ideges állampapírpiacon vészjóslóan emelkedett az országkockázati felár.
Mindennek hamarosan meglett a hatása. A sajtóban megjelent, hogy a burgenlandi bankfiókokban hetekre előre nincs időpont a rengeteg magyar ügyfél miatt – de ez a tünet csak a jéghegy csúcsa volt. Giró-Szász András kormányszóvivőnek január elején egy tévéműsorban nem véletlenül kellett arról beszélnie, hogy a rémhírek alaptalanok, a kormány nem nyúl a bankbetétekhez. Több olyan jegybanki és kereskedelmi banki vezetővel beszéltünk, aki közelről figyelte az akkori folyamatokat, és nagyjából egyetértettek abban, hogy e nyilatkozat idején
E sorok írója 2012. január 5-én MNB-s forrásból értesült arról, hogy a kereskedelmi bankok készpénzigénye ugrásszerűen megnőtt – annyira, hogy a trend szabad szemmel is észlelhető ügyfélrohammal fenyegetett. Volt nap, amikor a teljes magyar bankszektorban a normál mennyiség hatszorosára rúgott a valutakiáramlás. Megteltek a bankok széfjei, nyilván a számlákról kivett készpénzzel. Sosem látott mennyiségben utaltak devizát a tulajdonosok külföldre.
Király Júlia, aki akkor a jegybank pénzügyi stabilitásért felelős alelnöke volt, kérdésünkre megerősítette, hogy január elején, de már 2011 decemberében is, nagyon forró volt a helyzet:
Főleg a nagy betétek mozdultak meg, a vagyonosabbak vitték ki a pénzüket. Az átlagemberek inkább kivették és átváltották, például angol fontra, de még norvég koronára is. Utóbbi valutából a pénzváltóknál hiány alakult ki, ami nálunk elég szokatlan jelenség. Sorok voltak nemcsak a pénzváltóknál, hanem a postákon is, rengetegen váltották vissza az államkötvényeket.
Hogy mennyi pénz mozdulhatott meg, lehetetlen megmondani. Az MNB 2012. áprilisi stabilitási jelentésében (35. oldal) az látszik, hogy az első negyedévben a betétek és értékpapírok elmaradt növekménye és csökkenése együtt körülbelül 670 milliárd forint volt. Csakhogy ennek az óriási összegnek a túlnyomó részéért nyilvánvalóan az 1000 milliárd körüli végtörlesztés a felelős, azt ugyanis nagyjából kétharmad részt megtakarításokból fedezték az adósok. A két hatást utólag nem lehet szétszálazni, a pánik során kivont pénz mennyiségéről ezért nincsenek pontos adatok. Király Júlia kérdésünkre elzárkózott attól, hogy megbecsülje az összeget, egy piaci forrásunk is csak annyit mondott, hogy „biztosan több tízmilliárdnyi”.
A már idézett kereskedelmi banki vezető szerint már december második felében naponta egyeztettek az MNB-vel, és nem csak az éppen aktuális adatokról. „A jegybank szakemberei a hangulatot, a feszültség mértékét is puhatolták. Normális körülmények között ilyen jellegű kapcsolat nincs az MNB-vel, már pusztán ebből is nyilvánvaló volt, hogy rendkívüli a helyzet.” Hozzátette, a bank maga is különleges üzemmódba kapcsolt. A békeidőben is létező, de viszonylag ritkán összehívott liquidity committee először hetente, aztán naponta ülésezett. „Ez a testület nemcsak a készpénzigénnyel foglalkozott, de itt tárgyaltuk meg, hogy mekkora a forgalom a fiókokban, mennyi pénzt vesznek ki az ügyfelek.”
Hasonlóan emlékszik Király Júlia is:
Naponta körbehívtuk az összes nagybankot és a fontosabb pénzváltókat. Az a kép rajzolódott ki, hogy ami történik, az ugyan hasonlít a 2009. márciusi riadalomhoz, de fontos különbség, hogy míg akkor az emberek kivették a forintot, átváltották euróra, és visszatették, ezúttal vagy külföldre utalták, vagy kivették a forintot és az eurót is, és nem tették vissza.
E különbség oka minden beszélgetőpartnerünk szerint az volt – és az említett kormányszóvivői nyilatkozat is erre utalt –, hogy az emberek egy része nem pusztán a forint összeomlásától tartott, hanem attól, hogy ha nem lesz más választása, akkor a kormány egyszerűen elveszi a bankbetéteket. Ezt a félelmet, noha alaptalan volt, nyilván táplálta, ami a magánnyugdíjpénzekkel történt.
„Brutálisan megemeltük a betéti devizakamatokat. Láttuk, hogy a versenytársak is ezt csinálják, de gyakorlatilag mindenki hiába próbálkozott, mert az ügyfelek nem nagyobb kamatot akartak. Egyenesen megmondták, hogy külföldre viszik a pénzt. Nem a 30 milliós betétvédelmi limit fölötti összegeket vitték el, mint 2009-ben, azt gondolták ugyanis, hogy ami itthon marad, az mind veszélyben van. Az MNB-től rendszeresen értesültünk arról, hogy a többi banknál is hasonló a helyzet” – idézte fel egy akkori banki felső vezető.
Megkerestük az akkori kormányzat több olyan tagját, aki közel volt a tűzhöz, köztük jelenleg is fontos pozíciót betöltőt és már visszavonultakat. Senki sem akart arról mesélni, még névtelenül sem, hogy milyen volt belülről megélni a történteket. Egyedül egy akkoriban nem túl magas poszton dolgozó, de felettese révén sok mindenről értesülő tisztviselő beszélt röviden az emlékeiről. Azt mondta, tudomása szerint már december közepétől rendszeresek voltak a kormányzati egyeztetések az ügyről.
Az új év első napjaiban kétséges volt, hogy meg lehet-e állítani a folyamatot, mielőtt általános pánik lesz belőle
– tette hozzá.
De vajon mi állította meg? Egy neve elhallgatását kérő jegybanki forrásunk szerint a napi riportok január 9-én, hétfőn jelezték először, hogy csökken a betétkiáramlás (de még napokig, sőt az egyik kereskedelmi banki vezető szerint náluk hetekig eltartott, mire teljesen elült). Aznap kezdett tárgyalni az IMF-fel a New Yorkba villámgyorsan kiutazó Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter, de önmagában ez a hír aligha volt elég ahhoz, hogy enyhítse a feszültséget.
A piaci bizalom helyreállásának biztosan fontos támasza volt, hogy a magyar állam egyik legnagyobb hitelezője, a Franklin Templeton befektetési alap a hozamemelkedésre reagálva nagyszabású spekulációs kötvényvásárlást folytatott. A magyar betétesekre pedig talán az hathatott, hogy a kormány és az MNB vezetője, félretéve a konfliktust, végre leült egymással, aztán külön-külön mindenkit megnyugtatott. Január 6-án, pénteken reggel találkozott a kormányfő Simor András jegybankelnökkel. Az elnök által kezdeményezett megbeszélésen ott volt Fellegi Tamás, Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter és a Miniszterelnökséget vezető Varga Mihály is. Orbán Viktor a találkozó után kiállt, és elmondta, hogy támogatja az MNB-elnököt, tiszteletben tartja a jegybank függetlenségét, a kormány pedig felgyorsítja az IMF-tárgyalásokat. Közös sajtótájékoztató nem volt, de az MNB a saját közleményében hangsúlyozta, hogy a bankrendszer „kellően stabil”.
Ez azonban indokolatlan várakozás volt. „A csökkenő tőkéjű bankszektorral és a recesszió veszélyével kiegészülve számos rossz fejlemény volt, az ország megítélése elszakadt a régióétól. A helyzet mégis sokkal jobb volt, mint 2008-ban vagy 2009-ben. Államcsődről szó sem lehetett, hiszen ott volt mögöttünk az IMF-hitelkeret, a még le sem hívott hétmilliárd euróval” – mondta felvetésünkre Király Júlia.
Argentin típusú válságig tehát nem juthattunk volna el, mert az államnak volt elég pénze. Egy betétesi roham esetén azonban abban az értelemben kialakulhatott volna bankválság, hogy a bankok tőkehelyzete akkoriban épp megroggyant. Nem beszélve arról, milyen rosszul mutatott volna a külföldi hírtévékben, hogy Magyarországon a bankfiókok kirakatát verik az emberek a pénzükért. Szerencsére ez sem következett be, sőt. A helyzet hamarosan olyannyira konszolidálódott, hogy a kormánynak ettől fogva kevesebb mint egy évig kellett úgy tennie, mintha meg akarna állapodni az IMF-fel, aztán Matolcsy György végre hazaküldhette a szervezet itteni képviseletét.
A Park könyvkiadó a 2019. évi Könyvhétre jelenteti meg Király Júlia személyes válságtörténetét A tornádó oldalszele címmel. A 2008-ban kezdődött válság magyarországi fejleményeiről és utóéletéről szóló könyv a cikkünk által tárgyalt eseményekkel is foglalkozik. A szerző engedélyével közöljük belőle az alábbi két részletet.
Január 5-én délután rendkívüli ülést tartott az alig két éve létrehozott Pénzügyi Stabilitási Tanács. (…) A tanács tagjai nagyon nem értettek egyet a válság okainak megítélésében: az NGM véleménye szerint a gazdaság fundamentumai teljesen rendben voltak, az ország adóssághelyzete egyre javult, míg az MNB szerint a gazdaságban fokozatosan nőtt a bizonytalanság, az államháztartás finanszírozhatósága erősen kétséges volt és emiatt az ország külső megítélése fokozatosan romlott. (A Pénzügyi Stabilitási Tanácsnak erről az üléséről nem készült hivatalos tájékoztató, az MNB honlapján 2012. évi első ülésként az áprilisi szerepel.)
Január 6-án, pénteken reggel nyolckor a miniszterelnöki előszobába belépő Simor számára az első meglepetés az volt, hogy nem négy- hanem tízszemközti megbeszélésre került sor, azaz a miniszterelnökön kívül jelen volt még Fellegi Tamás (az IMF-tárgyalásokat vezető tárca nélküli miniszter), Matolcsy György (nemzetgazdasági miniszter) és Varga Mihály (a Miniszterelnökség vezetője) is. »Majd bementünk a miniszterelnök úrhoz«, mesélte Simor, miután visszajött a Parlamentből, »aki azzal fogadott, hogy foglalj helyet, Andriskám, meséljetek, mi a probléma. Gyurikám fordult Matolcsyhoz, hát miért nem ültök le gyakrabban az Andrissal beszélgetni?«. A miniszterelnök maga volt a kompromisszumkész jó király. A belengetett közös sajtótájékoztató mégis elmaradt, mert a legfontosabb közös lépésekben még ekkor sem tudtak megegyezni, a jegybank javaslatait Orbán nem fogadta el.
Kiemelt kép: Kovács Tamás / MTI
