Néha, mikor nyári hajnalokon felriadok álmomból, és nem tudok visszaaludni, kimegyek a nappaliba, és az utcára néző ablakhoz lépek, hogy beengedjek egy kis levegőt. Ahogy közeledek az ablakhoz, már érzem, ahogy a tüdőm megtelik a levegőtlen szobába beáramló tiszta, hűvös frissességgel. A körúton elzúg egy villamos, madarak csivitelnek, néhány tinédzser dülöngél hazafelé, valahogy így volt régen, így emlékszem. Mert amikor mostanában kinyitom ezt az ablakot, egészen más történik, a körúton ugyanúgy elzúg a villamos, a madarak is csivitelnek és a tinédzserek is ott dülöngélnek, ahol dülöngélni szoktak,
Mocsok van. Egyre nagyobb mocsok és bűz. Tudjuk, kik tehetnek róla, a lakosságnak mindig mindenről pontos, megbízható forrásból származó információi vannak, az utca embere jól tájékozott és naprakész. Egyszerűen elképesztő, felháborító, tarthatatlan. Nem igaz, hogy ennyit képtelenek megoldani, és a többi. De kicsodák? És mennyit? A kormány, a kerület, a takarítók, az emberek, az ország, ők, valakik? Mindenki pontosan tudja, hogy ki tehet és miről és mennyire és miért. Én is. Amikor nemrég nyilvános fórumon arról panaszkodtam, hogy a kerület, ahol egész életemben laktam, egyre élhetetlenebb, megkeresett a kerület vezetése – fekete autót küldtek, nyirkos pincehelyiségben vallattak –, és elbeszélgettünk a dologról.
Gábor Péter, a XIII. Kerületi Közszolgáltató Zrt. Környezetgazdálkodási ágazatvezetője és csapata lehetőséget biztosított, hogy kipróbáljam magam utcaseprőként, és tapasztalataimat megosszam a lakossággal. Erre teszek most kísérletet.
Gimnazista koromban egy iskolatársam azt mondta, ha így folytatom, utcaseprő leszek. Úgy terveztem, ezzel a vicces felütéssel kezdem majd a beszámolómat, hát, tessék, igaza lett, de nem akarom megsérteni az utcaseprőket, ezt még az utcaseprés előtt találtam ki, nem lettem utcaseprő, csak kipróbáltam, milyen az, és – azt hiszem – már egy nap alatt is szereztem annyi tapasztalatot, hogy elmondhassam, utcaseprőnek lenni nem jó. A legkevésbé sem.
Gábor Péter – akinek nevét az ÁVÓ-s Péter Gábornak köszönhetően könnyedén megjegyeztem – egy szerdai reggelen, a munkavégzés megkezdése előtt a Hollán Ernő utcában bemutatott Lacinak, a kollégámnak, valamint egy Péter Gábor nevű úrnak, aki furgonjából lapátot és seprűt adott nekem. Feladatom, melyre Lacihoz csapódva vállalkoztam, a nagyobb gyalogosforgalmat bonyolító díszburkolatos közterületek takarítása volt. Szeretek takarítani, és úgy voltam vele, ez sem lehet más, csupán a terület nagyobb kicsit a megszokottnál. A Pozsonyi út járdafelülete 10.200 m², ez 120 db 100 m²- es lakásnak felel meg, tehát pár óra alatt fel kell seperni 120 olyan lakásban, ahol gyalogosforgalom alakult ki, és senki sem veszi le a cipőjét.
A Vígszínház melletti Ditrói Mór utcában kezdtünk. Gyorsan megértettem, hogy viszonylag kevés idő jut majd a csevegésre, illetve azt is, hogy Laci nem csevegős alkat, vagy velem szemben bizalmatlan, mindegy, az én meglátásom szerint jól dolgoztunk együtt, és a legjobban persze akkor megy a munka, ha nem pofázik az ember feleslegesen. Annyit azért kiszedtem belőle, hol lakik és egy héten hány napot dolgozik, hármat vagy négyet, hány zsákot tölt meg egy nap, 40-60 db 120 literes zsákot, mit csinál szabadidejében, otthon mos, főz, takarít, valamint hogy megvan-e a véleménye az emberekről. Megvan.
A Ditrói Mór utcában életemben először nyílt lehetőségem megismerni az érzést, milyen az, amikor az ember egy hideg gumikesztyűben, bűzlő bokrok szúrós ágai közt egyensúlyozva, egy Hell energiaitalos doboz után matatva véletlenül egy leköpött kutyaszarba nyúl. Ekkor fogtam először gyanút, hogy a munka, amit végzek, egyáltalán nem jó. Meg is magyarázom, miért. Amikor az ember kitakarít a lakásában, a gyermeke vagy az anyja vagy a kutyája vagy saját maga után, értük és nekik takarít, tehát a nemesítő munka végzése közben az elégedettség érzése járja át, hogy örömet szerez másoknak és magának. A rend, amit csinál, feltétele egy másfajta rendnek, amely a közvetlen környezetének harmóniáját és biztonságát szavatolja, hogy legyen belső rend, hogy egyáltalán élni lehessen. Legtöbbször mindezt közvetett vagy közvetlen módon meg is köszönik neki, ilyenkor érzi úgy, hogy mindennek értelme volt. Van.
Szeretnék-e én ezek után az emberek után takarítani? Számíthatok-e tőlük köszönetre? Természetesen nem. Ezek az emberek nem érdemlik meg, hogy takarítsunk utánuk. Itt élnek körülöttünk, valószínűleg ugyanúgy panaszkodnak a koszra, a mocsokra, és eközben vannak vágyaik, szeretnének több parkolóhelyet, tisztább levegőt, több zöldfelületet, valamint azt, hogy az a rohadt önkormányzat többet és hatékonyabban takarítsa az utcát, mert ahogy az kinéz, az valami egészen felháborító.
Mondhatjuk azt, hogy a takarítást nem értük, nem az ő boldogságukért, hanem azok boldogságáért végeztük, akik ezután majd nekünk köszönhetően tiszta utcán sétálhatnak, csakhogy – és ez a döntő, emiatt állítom, hogy utcaseprőnek lenni nem jó –, amikor másfél órával később az ember visszatér a helyszínre, ahol feltakarított, nemhogy köszönetet nem kap az égvilágon senkitől, de ugyanaz a látvány fogadja, nem telik el másfél óra, és az utca ugyanolyan mocskos, mintha mi sem történt volna, és ez egy decemberi hétköznap krónikája, nem egy tavaszi vagy nyári délutáné, amikor a sétálóutcákon az őrültek és hajléktalanok pokoljárása zajlik.
Laci fürge volt, szótlan, lényegretörő. Társaságában a jól ismert utcák egészen más színben festettek, egész más emberek köszöntek rám, közterületesek, parkolóőrök, és ami a legfontosabb, de csak délután jutott eszembe, sikerült az utcán egy teljes napot eltöltenem úgy, hogy egyszer sem kértek tőlem pénzt, ami legutóbb 1988-ban fordulhatott elő, abban az évben, amikor elkezdtem iskolába járni, arra is volt dolgunk Lacival, az ablakom alatt, az első iskolapadom ablaka alatt, amellyel szemben a melegebb hónapokban egy magában beszélő hajléktalan néni ver tábort a padon, aki cugehőrjét a pad mögötti bokorban tartja. Kitakarítottam a bokrot. Ez nem tartozik a feladatok közé, és Lacitól, akit a feladatán kívül semmi sem érdekelt, nem tudtam meg, hogy akkor mégis ki felel a bokrok takarításáért, ahogy az sem lett sokkal világosabb, mi történik a kutyapiszokkal, azon túl, hogy ott marad, ahol hagyták. A Gergely Győző utca parkos szakasza egy nyilvános kutyaretyi. A kutyapiszkok úgy sorakoznak és illatoznak a járda és a sövény között, mint a muskátlik. A kutyák gazdái biztosan nagyon kedves, rendes, művelt és kifinomult újlipótvárosi polgárok, akiknél ha vendégségben jársz, le kell venni a cipőt, és tilos etetni az aranyhalat.
A kutyaürülék felszedése tehát nem Laci feladata, azt neki nem kell feltakarítania, így aztán én sem szedtem föl, nem is volt mivel. Munkánk a cigarettacsikkek és levelek összegyűjtésére, a kukák ürítésére korlátozódott, amit Laci végzett, nála voltak a kukászacskók. Az ázott levelek az őszi lomb fantázianevű viacolorra tapadtak. Költői a kép, de a gyakorlatban mindez felettébb idegtépő, cirokseprűvel ezeket felseperni lehetetlen, ehhez bambusz- vagy vesszőseprű kell, kéne. A XIII. kerületi közszolgáltató központjában egyébként arról is szó volt, hogy a leveleit és termését tavasztól télig hullató japán akác nem a legszerencsésebb választás egy sétálóutca tekintetében, de mégis ki venné a bátorságot, hogy egyáltalán felvesse egy facsere ötletét, azonnal fellázadna a lakosság, minden fához odaláncolná magát egy-egy író, színházkritikus vagy szociológus.
Nem igaz különben, amit mondanak, hogy csak azért dobják el az emberek a csikket, mert mások is eldobják. Amikor a trolivégállomás melletti sarkon összefutottunk a seprőgépesekkel, és elbeszélgettem velük, azt mondták, figyeljem meg, most takarították fel a Budai Nagy Antal utcát és a megállót különösen, és nézzem meg, fél óra sem kell és ugyanolyan mocskos lesz, szóval nem igaz, hogy azért dobják el a csikket, mert mások is eldobják, van valaki, aki először dobja el a csikket, és talán éppen a trolivezető az, mert a nyáron láttam ilyet a Keleti pályaudvarnál, elhajította a csikket a saját végállomásán, aztán felszállt a saját trolijára, így mondják ezt, végállomásom, trolim, csak a csikk, na az nem az övé.
Az úrral, akivel a megállót figyeltük, később a Gergely Győzőben is összefutottam. Zsebre vágott egy féldekás üveget, olyan üveget, amiből addigra már vagy százat biztosan felsepertem vagy összeszedtem, tőle tudom, hogy kétszáz darab ilyen üvegért akár nyolc sört is adnak, hogy hol, azt nem árulta el, de szerintem a hajléktalanok sem tudják, máskülönben nem lenne tele a város ezekkel az üvegekkel. A legtöbb ilyen üveget a Visegrádi utca és a Katona sarkán szedtem ki egy telefonfülke mögül, ahol az idő vagy az ammónia lyukat mart a betonba, és a lyuk teli volt ezekkel a kis üvegekkel. A telefonfülke a környék építkezésein dolgozó munkások búvóhelye, ebédidőben itt, az építmény takarásában isszák meg a sörüket, felesüket, és itt is tárolják a szemetet, a fülke és a kerítés közti zugban, kellemes hely, sokan dicsérik, ajánlom mindenkinek, aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, és meginna valamit munka után valahol.
Ami a hajléktalanokat illeti, azt tudom elmondani, nem akartak a szemembe nézni. Meg merem kockáztatni, hogy szégyellték magukat, ha nem is előttem, de talán amiatt, hogy akár dolgozhatnának is, ha nagyon akarnának, ugyanakkor – a már említett okokból – megértem őket is, mégis minek dolgozzon az ember, ha nem becsülik meg a munkáját, ha az a munka a legkevésbé sem nemesít? Egyiküket, aki kiflit fogyasztott kefirrel a Gergely Győző utcában ülve, körbesöpörtem, és akkor arra kért, hadd dobja a lapátomba a szemetét, majd azt mondta, köszönöm szépen, ez tulajdonképpen a harmadik leghosszabb beszélgetésem volt ezen a nagyon szép napon.
ugyanakkor kétlem, hogy nem ők, hanem valaki más járna oda, a rendőrség épülete elé csikkeket elhajítani a virágágyásba. Nem zavartattam magam, nem törődtem a magánszférájukkal és az aurájukkal, mert egy utcaseprőnek joga van megsérteni a szemetelő lakosság magánszféráját, joga van a határsértéshez, mert a puszta léte egy határsértett állapot, így gondoltam és jól gondoltam, inkább kikerültek, arrébb mentek, anélkül, hogy rám néztek volna, igaz, én sem néztem rájuk, leszegett fejjel sepregettem közöttük, és próbáltam fültanúja lenni valami szaftos államtitoknak, kevés sikerrel.
Amikor végeztünk egy szakasszal, a kukás zacskókat az utcasarkokon, átvételi pontokon hagytuk, ahová egy platós kisteherautó jött értük. A kisteherautót vezető úr megjelenésével egy pillanatra megéreztem, hol is a helyünk Lacival a hierarchiában, te vagy az új srác, kérdezte, fogjuk rá, feleltem, aztán Lacihoz fordult és rámordult, ne pakoljátok így tele a zacskókat, mert szétszakadnak. Laci nem is pakolta tele, én pakoltam tele, mert végre küldetésem volt. Egy idős úr, egy lakos, mondjuk így, arra kért, ha módomban áll, tegyem már meg, hogy eltakarítom a sarokról azt a nagy kupac levelet, ami már két hónapja ott rohad, én pedig boldog voltam, végre olyasmit tehettem, amire megkértek, amiért valaki köszönetet mond majd, ha megteszem. Laci szótlanul nézte végig, ahogy az ázott, rohadó komposztot a lapátommal összeszedem, ő tudta, hogy ezt nem bírják majd a zsákok, de nem szólt, minek szólt volna, csak a végén jegyezte meg csöndben, több ez, mint két hónap.
Amikor a XIII. Kerületi Közszolgáltató központjában jártam, azt a kérdést tettem fel az illetékeseknek, vajon miért nem lehet az üzletek tulajdonosait arra kötelezni, hogy nyitás előtt mossák, seperjék fel maguk előtt a járdát, ahogy az kulturált országokban szokás, bár ilyesmiben, hogy kulturált ország, egyre kevésbé hiszek, ellentétben a szokásokkal, azokban hiszek, és hát vannak kulturált szokások, meg kevésbé kulturált szokások. Én a Pozsonyi úton mindössze két boltos ismerek, aki a járdát maga előtt reggelente felmossa, egyikük nemrég bezárt, mert már elmúlt nyolcvan, visszavonult, a másik pedig éppen olyan boltot üzemeltet, melynek karaktere amolyan franciás, drága borok, sajtok, sonkák, szóval neki illik úgy viselkedni, mint egy franciának, különben ki veszi meg azt a huszonötezer forintos csalánpálinkát?! Az illetékesek azt felelték, nagyjából igazam van, a törvény is így rendelkezik, csakhogy hiába a törvény, a társasházakkal nem olyan egyszerű betartatni azt.
Csiga Gergely önkormányzati képviselő kérdésemre elmondta, a XIII. kerületi Közterület-felügyelet a bírságolás helyett az együttműködésre törekszik. A korábbi években előfordult, hogy az önkormányzat levelet küldött a társasházi közös képviselőknek, melyben a jegyző felhívta a figyelmüket a járdatakarítási kötelezettségükre. A közterület-felügyelők is felvették a társasházakkal a kapcsolatot, a gondnokokat és közös képviselőket tájékoztatták a jogszabályi kötelezettségükről, a szankcionálási lehetőségéről.
Amennyiben a közterület-felügyelet úgy döntene, bírságolni kezd, a közös képviselők a bírságot áthárítanák a tulajdonosokra, vagy felvennének munkaerőt a járda rendszeres takarítására, ami azonnal megemelné a közös költséget és a lakók felháborodottságának mértékét. De a bírságolás nem pusztán ezért problémás.
Nézzünk egy példát:
A társasház reggel letakarítja a járdát. Tíz perccel később arra jár egy nagyon kedves, rendes, művelt és kifinomult újlipótvárosi polgár, valamint kutyája, Jessie, aki odapiszkít a társasház elé, vagy valaki ott dobja el a szemetét, ott fogyasztja el a Dragon márkanévre hallgató keserűlikőrjét, dobozos sörét, mindegy. Újabb tíz perc telik el, amikor megérkezik a közterület-felügyelet munkatársa, Géza, akiről ebben a cikkben vagy jót vagy semmit. Géza nem tudja, hogy pár perccel korábban takarították le a járdát, ezért bírságot szab ki, a társasház pedig felháborodik ezen, hiszen egy gondnok nem térfigyelő kamera, nem várható el tőle, hogy a nap huszonnégy órájában a járdán tartsa a szemét.
Ennek ellenére – mondja Csiga Gergely – már az is nagy eredmény lenne, ha minden társasház legalább naponta egyszer vagy kétszer letakarítaná az előtte lévő járdaszakaszt, de sajnos sokan ennek hetente egyszer, vagy még ritkábban tesznek eleget.
A magam részéről annyit tennék ehhez hozzá, hogy az elmúlt harminc évben legalább tíz házban laktam ezen a környéken, de nem emlékszem olyanra, hogy a ház előtt valaki a járdát mosta volna, viszont nemrég, pár nappal azután, hogy utcát sepertem, a Dózsa György úton elsétáltam egy bolt mellett, ahol magasnyomású mosókat árultak, és meglepődtem, hogy egy társasház költségvetéséhez képest mennyire kedvező áron hozzá lehet jutni egy ilyen masinához. Persze akkor az is eszembe jutott, amit Csiga úr mesélt, hogy egyszer ajándékoztak volna az egyik háznak egy ilyen gépet, de amikor a lakók megtudták, hogy a vizet a géphez nekik kellene biztosítani, lemondtak róla.
Egy idő után beletörődés, egykedvűség telepszik az emberre, láttam Lacit, amikor egy úr azt kérte tőlünk, srácok, ne haragudjatok, nem ellenetek szól, de nem lehetne, hogy itt belül, a parkolóban is felseperjetek, láttam, hogy Laci meg sem hallja, mert már nem érdekli vagy nem érdekelte sohasem, és értem, hogy miért, délután már én is így gondoltam, egyetlen nap elég volt, hogy lássam, nincs ebben a munkában helye az emberi tényezőnek, semmiféle normális emberi viszonynak, csak a szemétnek és a leveleknek van helye, azok legalább őszinték, azokkal nincs miről vitatkozni, nem érdekes ugyanis, hogy vannak jó meg vannak rossz emberek, vannak, akik eldobálják a szemetet és vannak, akik nem, mert az utcáról nézve nincs sok különbség ezek között. Hiába jön szembe egy rendes ember, hiába tudom, ő nem szemetel, a szart nem ő szedi fel azok után, akik meg szemetelnek, hanem Laci, és ugyan miért vigasztalná Lacit az, hogy vannak olyanok, akik nem dobják el a csikket, valakik eldobják, és így is, úgy is fel kell szedni, mindegy, ki volt az. Láttam rajta ezt a beletörődést, és aztán láttam magamon is, amikor már zsibbadt a karom a Pozsonyi úton délután három körül az egész napos sepréstől, és egy kapualjban az utcának háttal állva egyszer csak hallottam, hogy valaki felrúgta a lapátomat. Oda se néztem, csak annyit mondtam, hagyja, nem érdekes, mert nem reméltem semmit, holott a fiatalember, aki a lapátomat felrúgta, igazán rendes volt. Elmondhatom, hogy az utca embere alapvetően rendes az utcaseprővel – valószínűleg nekik is azt mondogathatták gyermekkorukban, hogy ha így folytatod, utcaseprő leszel –, nem tapasztaltam udvariatlanságot senki részéről, a fiatalember kikapta a kezemből a seprűt, és visszaseperte a lapátra a leveleket, aztán mosolyogva távozott, egy kismama pedig, aki arra kért, hogy segítsek neki eltávolítani a babakocsi kerekére tapadt leveleket, azt találta mondani kedvesen, egy utcaseprőnek, délután kettőkor, hogy köszi szépen, további szép napot. Nem szeretném megbántani, nem gondolom, hogy jókívánságát ne őszinte jóindulat szándéka szülte volna, de mégis milyen további szép napra gondolhatott? Nem tudom. Egy nap szépsége akkor tart továbbra is, ha előtte is szép volt. Mire gondolt vajon? Talán olyan szerencsében volt részem, hogy összegyűjtöttem négyszáz Dragont, és ennek hála nemsokára hozzájuthatok nyolc dobozos sörhöz? Mégis mitől lett volna szép? Attól a négyezer-ötszáz cigarettacsikktől, amit felseperhettem?
Szóval, őszinte leszek, utcaseprőnek lenni nem jó. Egyáltalán nem jó. És nem azért nem jó, mert az ember szemetet szed, hanem mert ez a tevékenység rávilágít arra, hogy az ember – mármint hogy önök, mármint hogy én, mármint hogy mi –, ha szabad ilyet mondanom, az ünnepek közeledtével, tisztelet a kivételnek, miegymás, maga a szemét.
