„Ez a talaj el van baszva” – sírásóversenyen jártunk

Szombaton „került megrendezésre az ország egész területét lefedő” második magyar sírásóverseny. Abszurdabb, mint gondolnák. Riport.
Korábban a témában:

Kis híján röhögőgörcs törte derékba riportunkat a második magyar sírásóversenyen, Gyulán, a református Ó-temetőben.

Már ott belecsúsztunk az abszurdba, hogy előző este Szentesen egy ellenlecsófesztivál félszáz fős punkkoncertjét söröztük, fürdőztük végig a Tisza-parton, majd szügyig parlagfűben vadkempingeztünk át a másnapba bebabozott punkok lakta sátrak szomszédságában (lesz erről is riport hamarosan). Hajnalban irány Gyula; törődöttségünket a másfél órás úton méltatlan szóviccekkel kompenzáltuk, melyek közül természetesen egyet sem vállalunk nyilvánosan.

Szóval sírásóverseny. De miért? Sírkertbe sírni, búcsúzni, korán elhalt édesapán merengeni, árvácskát locsolni jár az ember, bassza meg, nem versenyezni. Ilyesmikkel zaklattam volna Dani fotóst és Gerlóczy írót (aki most először jött velünk riportozni, legyen még sok ilyen), miközben a szombat délelőtti kánikulában gyalogoltunk befelé a temetőbe, ha nem lenne rettentően közhelyes a felvetés.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A ravatalozónál sörsátor ad árnyat, zsűriasztalon táblácskák a versenyzők nevével, mögötte fekete, irodista székek, elöl körbeszalagozott placc, mint valami gázcsőtörésnél, oldalt furgonsor, temetkezési járműpark. Ásólapátok, hantolókapák és egyenpallók mellett kéttucatnyi kérges tenyerű sírásó ácsorog, köztük céges és családi slepp sürgölődik a drukkernek öltözött ifjú feleségtől a kiflit faló puttólánykáig meg a gumis fekete nyakkendőjét húzogató nyolcadikosforma srácig; utóbbit a jóisten sem menti meg, hogy szüleje idővel a temetkezési bizniszbe ne szervítse, tán már most kijár apának segíteni. A helyi tápláléklánc teteje a szervezők, komoly arccal intézkedő inges, öltönyös urak, omnipotens asszonyok.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Hamar megismerkedünk a kegyeleti erőpróba moderátorával, Puskás Bélával, katonatiszt volt ő, a kaposvári repülősöktől szerelt le: amikor megszűnt alóla a laktanya, az ég helyett a földet választotta, és a somogyi temetkezési vállalat élére pályázta át magát. Jó a szövege, méltán ő a sírásóverseny tillattilája. Kézfogása férfias, tekintete bizalomébresztő, szókészlete parancsnoki épületeken és EÁP-okon és CSMO-kon és irodákon, működő szocializmuson és működésképtelen kapitalizmuson edződött, nála megrendezésre kerül, ami megrendezésre kerülhet, végrehajtódik, ami végrehajtódhat.

Közli, meséli, hogy a sírásóverseny első díja ötvenezer forint, a második harmincezret kap, a harmadik húszat, és lesz egy különdíj szintén egy húszasért, amit a legszebben visszahantoló brigád kap; ásni két órát kapnak a csapatok, hantolni tizenöt percet, a sírgödör szélessége nyolcvan centi, hosszúsága két méter, mélysége egyhatvan, utóbbi azért ennyi, mert százhatvanegy centinél már biztosítókötél és heveder az előírás.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Beszélgetünk. Ahogy hallgatom, hogy „a sírásás veszélyes üzem”, valami megreped lelkemen. „A temető nemcsak arra szolgál, hogy elhelyezzük ott az elhunytat, hanem munkahely is”, reped tovább. „Hál’ istennek, tizenegy csapat érkezett hozzánk az ország különböző helyeiről”, nem repedés ez, hanem rianás. Ekkor közeledő hang harsan: „Tiszteletem, meghoztam az életmentőt!”

És tényleg. Mire megfordulunk, mosolygós, az életigenléstől kicsattanó, vöröskeresztes pólót viselő apró férfi érkezik lihegve, széles mosollyal, nehéz táskával, sorra jattol a sírbiznisz notabilitásaival, „jó napot kívánok, én vagyok az életmentő… tiszteletem, én vagyok az életmentő… üdvözlöm, én vagyok az életmentő… jó napot kívánok, én vagyok az életmentő”, aztán elér hozzánk, egyetlen pillantást vet dorkós-bermudás-pólós ruházatunkra, „szevasztok, én vagyok az életmentő”. A rianás összeköti északot déllel, Almádit Szabadifürdővel, a Kurcát a gyulai gyógyvízzel, és olyan röhögőgörcs hasít a gyomromba, mint utoljára tán sorkatonai eskütételemen, az volt még egy vicces díszmenet, aprókat rángok, könnyem csorog. Puskás ezredes kedvesen szigorú tekintete részvéttel tapad rám, hangja azt darálja, hogy „a temetkezés az életről, az élőkről szól”, szemem sarkából látom az ajkába harapó Gerlóczyt, decensen nyüszíteni kezdek, Marci flottul átveszi a miniinterjút, mégiscsak komoly szakma jeles képviselője, átbotorkálok egy szomorúfűz alá, de percek múlva is úgy rázkódom, hogy egy bemelegítő sírásó aggódva kérdi, segíthet-e, amitől hörgésbe fordul addig is vállalhatatlan vinnyogásom.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Aztán csak megnyugszom, megbékélek, s a megnyitóra összekapom magam. Huszonperces snitt ez egy Jancsó-filmből, esetleg az Üvegtigris sokadik részéből, tudják, amikor a meteor által agyonsújtott Kavicsot temetik, Gerlóczy Márton író Gazdag Gyula dokumentumfilmjeit emlegeti.

A sátor előtt a vezérkar, minden tagja mond valami nulla százalékos szárazanyag tartalmút, szemben a versenyzők, derék melósok, szerethető arcok, szomszéd a lakótelepről, némely arcon a kezdjükmár, másén a dekurvamelegvan, megint másén a dejólenneotthon; állnak fegyelmezetten, lepattan róluk a sok okosság, például, hogy aki a verseny során nem tarja be a törvény által előírt kegyeleti törvényeket, az „kizárásra kerül”.

A temetéstábornokok között kakukktojás a gyulai alpolgármester, aki így kezdi:

Pár héttel ezelőtt, amikor Dorogi Jancsi temetőigazgató megkeresett, azt hittem, viccel. De aztán utánanéztem, rákerestem az interneten, és láttam, hogy ez már második alkalommal kerül megrendezésre.

Mármint a sírásóverseny. És ami másodjára kerül megrendezésre, az már egyszer megrendezésre került, ugye, azt már egyszer engedélyezte valaki, vagyis normális, vagyis nem vicc, vagyis lehet ismét megrendezésre keríteni.

Rutinos beszédtartó ember az alpolgármester, nyilván rétortréningen szedte magára tudást, hogy kell legyen mélysége és magassága, vicces vonulata és általános, emberi eszenciája minden szónoklatnak, hogyaszongya:

Ahány ember, annyiféle, de kettő dolog egészen biztos valamennyiünkben, akik ezen a világon létezünk, az egyik a születés, a másik az ebből determináltan következik, és természetesen a halál, amit egyikünk sem tud sajnos elkerülni.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Magasan a léc, melyet nem ver le a következő megszólaló, a Magyarországi Temetőfenntartók és Üzemeltetők Egyesületének vezetője, aki az idei rendezvény motivációjáról lebbenti le a fátylat, mintegy.

Nagyon sokat gondolkodtunk a tavalyi év után, hogy megrendezzük-e ismét ezt a sírásó versenyt, és azt kell mondjam, hogy nagyon sok olyan felkérés érkezett hozzánk, hogy milyen jó volt, és mindenféleképpen ezeknek a dolgozóknak, emberkéknek szükségük van arra, hogy verseny legyen.

Az „emberkéknek” a szemük se rebben.

Szónokok váltják egymást, „sorjáznak a gondolatok”.

„A temetés lebonyolítása nagyon komoly szakma, az önök részéről nagyon komoly állóképességet igényel, szellemi képességet, mentális képességet, fizikai képességet, minden egyéb képességeket… A hozzátartozók csak a feldíszített ravatalt, koporsót látják, és senki nem gondol bele, hogy ennek milyen előzményei vannak… Mindenki büszke lehet rá, hogy ezt a szakmát választotta.”

Aztán:

Versenynek hívjuk ezt, de az önök számára találkozási lehetőség, és tapasztalatszerzési lehetőség, amit önök aztán majd a munkájukban tudnak kamatoztatni.

Megneveztetnek a települések, ahonnét csapat érkezett: Cegléd, Csepel, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Kisvárda, Szekszárd, Törökbálint, Nyíregyháza, Tótkomlós. És van egy orgoványi sírásógárda is, szisszenünk, nem tehetnek róla.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Van, aki csapatnévnek a települése nevét viseli, van, ki a vállalkozása neve alatt ás, mint az Omega meg a Pantheon, a nap legmókásabb mókamesterei kétségtelenül a nyíregyházi Nyírásók.

Elégedett a zsűri a földrajzi megosztással:

Láthatják, az ország egész területét lefedjük a mai sírásóversenyen.

A szabályok egyértelműek, szigorúak.

„A sírgödörnél két ember tartózkodhat, a kijelölést két ember hajtja végre… a sírgödörben egy ember tartózkodhat… a külső kolléga leadhat vizet annak, aki a sírgödörben van.”

Valamint:

Úgy ásson mindenki, mintha ebbe a sírgödörbe is koporsó kerülne… A sír méretét a kaloda fogja megadni, a kalodát menet közben nem lehet használni, ugye érti ezt mindenki, a koporsót sem lehet leengedni a temetéseken menet közben, hogy lemegy-e.

A kaloda, ha nem lenne világos, egy fakeret, széle-hossza, mint egy szabványkoporsóé. A verseny értékelése során tesztként leengedik a sírgödörbe.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

„Ha a kaloda megakad, a zsűri azt a mélységet fogja értékelni, mert ha a koporsó megakad, az a legsúlyosabb, a legfontosabb, hogy a koporsó biztonságosan lemegy-e.”

A tempóról és az esetleges akadályokról is esik szó:

Amennyiben valaki két óra alatt nem tudja kiásni, ott le lesz állítva, és aszerint lesz majd értékelve… Előfordulhat, hogy esetleg csontmaradványt találnak, ha egy-egy csontmaradványt találnak, azt a Dorogi János kollégámék össze fogják szedni, amennyiben teljes testmaradványt találnak, ott abban a pillanatban leállítjuk a sírásást, és részarányosan lesz értékelve a csapat teljesítménye, exhumálásra nem kerülhet sor, szépen vissza fogjuk temetni.

A sörsátorban még mindig infót csapolnak, megtudjuk, hogy a gyulai versenyparcella jelenleg „tartalékterület”, az ezernyolcszázas évek nem temettek ide, a sírásás itt különösen lutri, hiszen a gyöpön senki sem lát keresztül, nem tudni, könnyű homok, recsegő sóder, szikkadt agyag, netán szikla fogadja majd a csákányt meg a lapátot. Sőt az is előfordulhat, hogy emitt haladós a munka, két méterrel odébb kínszenvedés.

Jogos, hogy sorsolják a sírhelyeket.

Ismét a zsűrit idézzük.

„Mindenkinek kívánok szerencsét, hogy jó területet húzzon.”

Na, most vegyünk nagy levegőt, a verseny idejére függesszük föl az újságírást, adjuk a felületet az irodalomnak, ha már Gerlóczy Márton a riportertársunk.

Az öreg sírásó vérnyomása

Körülbelül húsz perc telt el a sírok kiásására rendelkezésre álló két órából, amikor lecövekeltem a hódmezővásárhelyi csapat sírgödrénél. A rajt előtt az 5-ös és a 6-os pálya között foglaltam helyet, hogy – egy 1887-es sírhely díszpáholyának kőperemén ülve – az összes versenyzőre rálássak. A jelenlévő igazgató urak egyike, oldalán a kegyeleti szakértő úrral, már a verseny elindítására készült, amikor megszólalt a lelkiismerete és az alpolgármester úr felkutatásához látott, aki az alpolgármesterek versenyelindításban szerzett megkérdőjelezhetetlen tapasztalatával így szólt: egy, kettő, három, rajta. Érzékeny, szervilitástól lágy „rajtája” végigszaladt a református Ó-temető öreg sírjai közt, a férfiak pedig átlépték a langyos szellőtől lebegő biztonsági szalagot és hozzáláttak a munkához. A jelenlévő laikus bámészkodók figyelmét azonnal magukra irányították az olyan csapatok versenyzői, akik a feladathoz fiatalos hévvel, a nyers erő energiájával, csákánnyal láttak hozzá, és már akkor megizzadtak, amikor mások még – például a hódmezővásárhelyiek – a mesteremberek nyugalmával a mérnöki előkészületeknél tartottak. Azonnal szemet szúrt az iskolák közti különbség, illetve az iskolázottság hiánya is, és figyelmemet a mester keresésének szolgálatába állítva sétára indultam. Ahol kapkodást és izzadtságot és hangoskodást tapasztaltam, ott természetesen eleinte gyorsan, brutális fizikai erővel haladt a munka, nagy volt a csődület, a sajtó képviselői hatásos és látványos fotókat készíthettek a vörös fejeken dagadó erekről.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Az idősebb versenyzőket láthatóan nem nyomasztotta a pénzjutalommal is járó verseny tétjének súlya, a megszokott ütemben, technikai újítások és segédeszközök nélkül, a részvétel örömével tették dolgukat, negyven éven át ugyanúgy ásták a sírokat, nem érdemes azon változtatni, különösen nem frontérzékeny időkben, a nyár utolsó napján, amikor az ország nyugati részén már húsz fokkal hidegebb volt, de a gyulai temetőben még tombolt a nyár, és aki nem így gondolkodott, az később rá is faragott.

 

Negyedóra elteltével már csak két csapatra összpontosítottam, így lehetőségem nyílt megfigyelni az apró részleteket, melyekben természetesen – mint mindig – a megoldás kulcsa rejlik, és hiába haladt gyorsabban a 10-es pálya, a technikai, esztétikai, módszertani szempontokra összpontosító megfigyeléseim alapján egyértelműnek tűnt, hogy nem lesz esélyük a hódmezővásárhelyiekkel szemben. Mivel úgy gondolom, hogy minden mesterség minőségének alapja a mesterséget űző személyt kiszolgáló, önmaga által megteremtett rend – én például, Nagy Józseffel ellentétben, nem tudok mozgó gépjármű anyósülésén, vagy ravatalozó oldalában tudósítást írni, mert nem vagyok újságíró -, ezért elsétáltam a haszongépjárművekhez, hogy szemügyre vegyem a kiszolgálóegységeket.

 

Nagy elégedettséggel nyugtáztam, hogy előérzetem igaznak bizonyult, és a hódmezővásárhelyi mikrobuszban találtam a legnagyobb rendet. Innentől már csak rájuk figyeltem, az ő munkájuk részletes tanulmányozásának szenteltem időmet. A verseny megkezdése előtt igen sok szó esett a kegyeleti kultúráról. Erről a jelenlévő igazgató urakon kívül a kegyeleti szakértő is beszélt, igaz, ő nem sokat, mert a kegyelettől távol áll a beszéd, a kegyelet tisztelet és szeretet érzelme, természetét pedig a csend lengi körül és határozza meg, és a hódmezővásárhelyi páros, ennek a kegyeleti kultúrának az eleganciájával dolgozott, vagyis tagjai egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ehhez természetesen összeszokottságra van szükség, és azt kell mondjam, a munkájukat figyelve, hogy ilyen mértékű összhangot kajak-kenu versenyeken látni.

 

A csapat esze – vagyis a mester, akinek korábban keresésére indultam – egyértelműen Krucsai Zsolt volt. A kidolgozott, precíz szisztémára épülő munkamegosztáson túl pár finom technikai apróság is megkülönböztette munkájukat a többiekétől. Egyedül ők használtak szúróvasat, amivel a pallót, mindkét végén az ásás megkezdése előtt a földhöz rögzítették, egyedül Krucsai mester viselt kesztyűt a jelen lévő huszonkét versenyzőből, és a meleg ellen egyedül ő védekezett vizes törülközővel olyankor, amikor kollégája, az alvégen csákányozó bivalyerős fiatalok testalkatához képest szinte nyüzügének mondható, de szívós, szikár alakjával állóképességben verhetetlennek bizonyuló Szűcs Lajos vette át az ásót, lapátot, kisbaltát, hogy nyomról nyomra haladva ássa, lapátolja, faragja az ismerős dél-alföldi talajt, egészen addig, míg szerszáma alatt megreccsent valami, és akkor Krucsai mester felkiáltott: csont!

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Két pályával odébb egy öreg sírásó, aki nem úgy gondolkodott, mint kortársai, rosszul lett, és a helyszínre érkező életmentő megmérte a vérnyomását. Később hallottam, ahogy az életmentő azt mondta, 96/76-ra ment le a vérnyomása, majdnem átfordult, mondtam neki, feküdjön fel a sírhelyre, és a sírásó így is tett, elfeküdt megboldogult Tar Istvánné mohás-gombás sírkövén, hogy megmérjék a vérnyomását, de szerencsére nem történt nagyobb baj, az életmentőn kívül nem kellett igénybe venni a helyszínen tartózkodó szakemberek segítségét.

És vissza a sajtószintre.

„Ez a talaj el van baszva.”

A finis után e tökéletes mondattal zanzázza a pályát az egyik versenyző, aki történetesen olyan parcellát kapott, melyben alighanem folyamatosan szikrát vetett a csákány.

Egy tetőtől talpig slimfites menedzser ugyanezt a körülményt így gondolta tovább:

Na, ezt kellett volna lássák a temetői irodista csajok! Kettőt nem bírnának lapátolni! Bár, ha azt mondtam volna nekik, hogy húsz centire a felszíntől elástam egy szoláriumbérletet, a tíz műkörmükkel kaparnák ki.

A zsűri zárszavában pedig az alábbi formában eufemizálódott az elbaszottság:

„A tavalyi adottságok jobb talajra biztattak bennünket.”

Na, most mindenki döntse el: ha három szakma maradna a Földön, a sírásó, a menedzser meg a temetőfőnök, melyiket választaná.

De hagyjuk a bölcseletet, vissza a rögökhöz.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A versenyt természetesen a Gerlóczy Márton által kapásból kiszasszerolt Krucsai mesterék nyerték, még az eredményhirdetést is kegyeletteljes arccal abszolválták, úgy mozogtak, mint két, a napi huszonnégy órájában szomorú filozófus a Kiotó-díj átvételén.

Jutalmuk a félszázezer forinton túl, hogy mehetnek a V4-ek sírásóversenyére, nem viccelünk, van ilyen.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Illetve egyelőre csak elvileg mehetnek. A V4-ek, vagyis Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia, pont, mint a politikában, évente tartanak „kegyeleti kiállítással egybekötött rendezvényt”, ennek része a lokális sírásólimpia, melyet a szlovákai Trencsénben rendeznek, pontosabban ott kerül megrendezésre. Amivel most egy kis baj adódott, ugyanis tavaly valaki felhívta a magyar főtemetősök figyelmét arra, hogy „a tótok” az ottani magyar katonasírok felújításánál a magyar neveket mind átírják szlovákosra. Ilyen impertinenciához viszont nem hajlandóak asszisztálni honfitársaink, s most azon vannak, hogy a sokkal barátibb Lengyelországban legyen a…, na, kerüljön megrendezésre a rendezvény.

„Ha és amennyiben” ez a logisztikai bravúr összejön, Krucsaiék megáshatják életük legészakibb sírgödrét. Szorítunk.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.