Roskadásig megtelt szkinhedekkel a Dürer kert hétfőn. Nem, nem náci buliban jártunk, ellenkezőleg: a Booze&Glory nevű londoni multikulti streetpunk zenekar koncertjén, amelynek törzsközönségét – a punkok mellett – elsősorban a tradicionális szkinhedek alkotják.
Nem veséznénk ki ezt a fogalmat különösebben, egyrészt mert már pár éve megíródott Neményi Márton tudományos publikációja a témában, másrészt mert a PASO egyik díjnyertes klipje miatt is belementünk a részletekbe; de íme a lényeg címszavakban azoknak, akik nincsenek képben (és nem szeretnek kattintani):
a hatvanas évek legvégén Angliában a fekete bevándorlókkal együtt jamaikai ska és reggae zenét hallgattak, erős munkás öntudattal rendelkeztek, és bakancsot meg hózentrógert viseltek. A Magyarországon is ismert debil náci vonalat annak köszönhetjük, hogy a brit Nemzeti Front a hetvenes években beszippantotta a kopaszok egy részét, és sajnálatos módon kialakult ez az egészségtelen ága is a szubkultúrának.
És hát persze, hogy Magyarországon ezt az irányzatot kaptuk a nyakunkba, leginkább azért, mert a 80-as években a szélsőjobboldal szimpatikusabbnak tűnt a bőrfejűek számára, mint az akkori kommunista állampárt.
Ennyit a történelemről, ha nem hisznek nekünk, nézzék meg ezt vagy ezt a dokumentumfilmet, vagy ha marhára ráérnek, lapozgassák végig ezt a 650 képből álló fotógalériát, amelyben kizárólag színes bőrű (afrikai, ázsiai szkinhedek szerepelnek).
De térjünk vissza a teltházas düreres bulira, amelyen szkinhedek, punkok együtt üvöltötték a két magyar vendégzenekar, a Derkovbois és a Böiler szövegeit, aztán pedig a lengyel, olasz, spanyol és ír tagokkal felálló londoni zenekar számait. És közben zengett az Oi!
„Fasza bulit nyomtunk”
– ezt már a koncertjük után a Derkovbois énekese, Dosi mondja, akivel együtt csodálkozunk rá, hogy a hétfői nap ellenére fantasztikus hangulatú kulturális programban lehetett részünk.
A szombathelyi zenekar frontembere szerint azért is fontosak az ilyen nagyobb események, mert az utóbbi években alaposan megváltoztak a lehetőségek: 2004-2006 között 20-30 magyar városban fel tudtak lépni punkbulikon, mára viszont ez leszűkült Győrre, Veszprémre, Szombathelyre, Székesfehérvárra és Budapestre.
Beszélgetésünk alatt sokadszor is szóba kerül a „színtér”, úgyhogy megkérem a frontembert, ejtsen szót a rajongók szubkulturális hátteréről.
Punkok, szkinhedek, ska-arcok, rockabilly-arcok – Magyarország pici, a színtéren mindenki elfér
– mondja Dosi, a kezdetekről pedig elmeséli, hogy a kétezres évek elején rengeteg külföldi Oi! és streetpunk zenekart lehetett látni nálunk, olaszokat, németeket, lengyeleket, franciákat és másokat. Barátaival eljutott külföldi koncertekre is, akkor ismerte meg a nemzetközi szkinhed szubkultúrát.
Azelőtt csak hallgattuk a zenéket, tisztában voltunk azzal, hogy ez egy jamaikai zenei gyökerekkel – ska, skinhead reggae – rendelkező szubkultúra, ebből fakadóan természetesen antirasszista. Engem megfogott, hogy Olaszországban milyen erős ez a színtér, lenyűgözött, hogy a foglalt házakban együtt dolgoztak punkok és szkinhedek, koncerteket szerveztek, karitatív jellegű dolgokat csináltak, és amikor később megalapítottuk a zenekart, nekünk is az volt a célunk, hogy a szövegekben a sör és a bulizás mellett a rendszerkritika és a pozitív hozzáállás is megjelenjen.
Ugyanaz a láng van a szemükben
Megalakították a zenekart, és szép lassan azon kapták magukat, hogy hasonló gondolkodású emberek veszik körül őket, akiknek elege lett a nihilista punkból, szeretnek jól öltözködni (ez alap a szkinhed szubkultúrában), és olyan zenéket hallgatnak, amelyeknek van mondanivalója.
Összetartó ereje van a zenénknek, a mai koncertünk után is találkoztunk olyan arcokkal, akik tíz éve jártak utoljára bulinkon, és most is ugyanaz a láng van a szemükben, ugyanaz a lelkesedés, az energia.
Dosi elmondta: a Derkovbois-szal a kezdetektől felvállalták az antirasszista vonalat, bár sosem voltak keményvonalas politizáló, barikádot építő zenekar.
Punkzenészek vagyunk, nem véletlenül fogott meg minket ez a műfaj, megtaláltuk benne a mondanivalót, önmagunkat, ezen keresztül tudunk reflektálni a világ dolgaira. Az antirasszizmus, antifasizmus a punkzenében alapvető dolog, mivel nemzetközi műfajról van szó. Magyarország határainál nem fognak megállni a gondolatok – így aztán sosem értettem meg az olyan punkzenekarokat, akik a nacionalista vonalra mentek rá. Ez eleve egymást kizáró ellentét. Szégyen, hogy Magyarországon erre is van példa, ahogy például a nacionalista hiphop-ra is. A zene és a zenéhez kapocsolodó mozgalmak és közösségek gyökereivel illene tisztában lenni.
Persze, hogy ezek után rákérdeztem, a dalszövegekben is megjelennek-e ezek a gondolatok, ha már tobzódunk az az aktualitásokban, lásd: Őcsény, migránsozás, sorosozás, de a frontember szerint az aktuálpolitika nem való a dalszövegekbe, mert hamar elavul:
A nevek, színhelyek, évszámok változnak, de a helyzet nem. Jobban szeretem a rendszerkritikus hozzáállást a dalokban, és nemcsak a magyar emberek problémáira reflektálni, hanem általános érvényű dolgokról beszélni.
És mi a helyzet a munkásöntudattal? – kérdezzük Dosit, aki így válaszol:
Munkásgyerekek vagyunk. Manapság ezt nem szeretik felvállalni az emberek, zavarja őket, próbálják magukról levakarni, pedig szerintem ettől nem vagyunk kevesebbek, ezt nem kell szégyellni. Sőt: összetartó, közösségi erő is egyben. Több számunkban is előjön a kapitalizmus kritikája, és itt nem mozgalmi témákra kell gondolni, hanem egyszerű hétköznapi problémákra. A modernkori kizsákmányolás, a gazdasági berendezkedés által okozott gondokra, amelyek megjelennek az egyének, családok életében, a környezetben. Az alulfizetettség, a gazdasági okok miatti elvándorlás, a háborúk okozta migrációs válság – mind-mind a kapitalizmus problémájához tartoznak.
