A világ legészakibb városa, a Spitzbergák fővárosaként ismert kétezerszáz lakosú Longyearbyen első látásra teljesen átlagos északi településnek tűnik, a kopár, hóval és jéggel fedett hegyek közt megbújó színes házak közt sétálva azonban furcsa titokra bukkanhatunk:
Az 1906-ban alapított szénbánya mellett létrejött, annak alapítójáról, John Munro Longyearről elnevezett Longyearbyen lakói elhunyt, vagy épp haldokló családtagjaikat ezért a kétezer kilométerrel délebbre fekvő fővárosba, Oslóba küldik.
Fotó: Michael Haferkamp
Hogy miért? Az ok rendkívül egyszerű: a környék talaja ugyanis állandóan fagyott – ezt nevezzük permafrosztnak –, az átlaghőmérséklet pedig csak három hónapra szökik nulla fok fölé, így egy-egy temetés során voltaképp csak egy óriási, természetes fagyasztóba helyeznék a holttestet, ez pedig nem csak az elhunytat, de a halálát okozó vírusokat is konzerválná.
A folyamat akár végzetes is lehet, hiszen a száz évvel ezelőtt a világon végigsöpört spanyolnátha két év alatt félmilliárd embert fertőzött meg, minden ötödik beteg – így például az utolsó magyar király, IV. Károly, Kaffka Margit, vagy épp Egon Schiele – pedig nem élte túl a harcot a betegség ellen.
Ez elég nyomós oknak tűnt a temetések betiltása mellett, de a nagy nehezen eltemetett, természetes okokból, vagy épp vírusokkal terjedő betegségek miatt elhunytakat a szagot fogott jegesmedvék is elhurcolhatják.
