1519-ben a spanyol konkvisztádor és felfedező, Hernán Cortés csapataival Mexikó keleti partjainál szállt partra, ezzel pedig megindult az azték birodalom villámgyors hanyatlása – köszönhetően annak, hogy a páncéllal, lovakkal, karddal felszerelt, furcsa eszközök egész sorát használó idegeneket a bennszülöttek nemes egyszerűséggel csak isteneknek hitték.
Közel egy év alatt persze ráébredtek, hogy a fura emberek bizony egyáltalán nem felsőbbrendűek, sőt, csak az aranyukra, ezüstjükre és kincseikre fáj a foguk, így több hónapon át tartó harcok vették kezdetüket, mely végül természetesen a jóval fejlettebb fegyverekkel harcoló páncélosok győzelmével ért véget. Mexikó a következő három évszázadban Új-Spanyolország néven, gyarmatként működött, az egykori Azték Birodalom lakóinak száma pedig néhány évtized alatt huszonötről mindössze egymillióra csökkent.
De mi történt?
A történészek eddig is tudtak a két nagy, cocoliztli néven (=dögvész) ismert járványról (1545, ill. 1576), melynek során a tehetetlen papok és segítőik egész álló nap csak jókora gödrökbe gyűjtötték a holttesteket.
A betegség pontos természetét eddig nem ismerték, bár az elmúlt évtizedekben számos elmélet született, így az okok közt a tífusz, a kanyaró, a hímlő, vagy épp a rágcsálók és ízeltlábúak által terjesztett vérzéses láz is felbukkant, most azonban egy nemzetközi kutatócsoportok kézzelfogható bizonyítékot szerzett: a kor huszonkilenc emberének fogmaradványaiból bakteriális DNS-t nyertek ki, a kutatásban részt vevő jénai Max Planck Embertudományi Intézet evolúciós genetika-szakértője, Johannes Krause pedig megtalálta az igazi okot,
a szalmonellát,
sőt, a rövid DNS-maradványok behatóbb elemzése nyomán ezt is konkretizálták: a Salmonella enterica ma tífuszszerű betegségeket (és minden tizedik beteg halálát) okozó törzse, a Paratyphi C két genomját csípték nyakon.
A felfedezést persze nem mindenki tartja nagy áttörésnek, hiszen nem csak baktérium, hanem vírus is okozhatta a betegséget.
Az ötlet ellen szól, hogy a rossz higiénai viszonyok közt bélsárral terjedő Paratyphi C-t ennél korábbi tengerentúli mintákban még sosem mutatták ki, de Európából már évszázadokkal korábban ismert volt, így az erősebb immunrendszerrel rendelkező, fertőzött (a fertőzöttek egy része nem válik beteggé, csak hordozóvá) európaiak úgy is áthurcolhattak az Újvilágba, hogy egyetlen tünetet sem észleltek magukon.
